techshop soma san francisco ca buy soma online no prescription shokugeki no soma manga 124 raw

what if you snort ambien ambien without prescription does ambien come in capsules

norco and xanax erowid buy xanax xanax migraine prevention

volume price mix analysis diazepam 10mg does valium make you put weight

efectos de sobredosis de tramadol order tramadol online overnight purchase ultram Vallejo

somac and nexium order soma online closest bart station to soma

can gabapentin help with tramadol withdrawal tramadol 50mg nachweis von tramadol im blut

benefits taking valium diazepam 5mg order valium Arkansas

valium metallic taste diazepam 5mg mixing dxm and valium

how long will one xanax bar stay in your system generic xanax xanax for stuttering

Politika és oktatáspolitika átrendeződő kapcsolatáról

A politika és a közpolitika (vagy ahogy még nevezni szokták: a szakmapolitika) igen csak relatíve, de önálló alrendszerek. A kettő között van egy nehezen körülírható gyepü, amire közpolitikai elemzők ritkán merészkednek, udvariasan átadják a online cialis terepet a politikai elemzőknek. Van azonban néhány olyan dolog, ami a „politikai felülnézet” perspektívájából nem látszik jól, ezek némelyikére szeretném felhívni a figyelmet. Az új kormány regnálásából eltelt rövid időszak már elég ahhoz, hogy elmondhassuk: folytatódott és új elemekkel gazdagodott az oktatáspolitika – már a második Gyurcsány kormány alatt elkezdődött – politikai megszállása és a közpolitika alkotás relatív autonómiájának felszámolása. Ennek némely hatásai elég jól megjósolhatóak.

Mindenekelőtt: általában mi biztosítja a közpolitika relatív autonómiáját, az oktatásirányítás politikával szembeni relatív függetlenségét? Az USA-ban (pontosabban az oktatásért felelős egyes államokban) a közpolitikai döntések az erősen szabályozott és formalizált politikai döntéshozatali mechanizmusban születnek, az oktatáspolitikai döntés definíció-szerűen politikai döntés. Ezzel szemben a (kontinentális) Európában a közpolitika alkotás súlypontja a központi államigazgatás, a közpolitikai döntés elsősorban politikai felhatalmazáson vagy jóváhagyáson alapuló közigazgatási döntés. Ennek megfelelően az oktatáspolitika alkotás fókuszában oktatási minisztériumok állnak, döntően azokból indulnak ki (azok készítik elő) a kormányszintű vagy parlamenti döntést igénylő kezdeményezések is. A központi ágazati szakirányítás kitüntetett szerepét az tartja fenn, hogy az egész közpolitikai rendszer (annak minden aktora) ehhez alkalmazkodik, ami megerősíti a minisztériumok pozícióit. Például:

  • A minisztériumok működtetik a közpolitika alkotás teljes szakmai konzultációs mechanizmusát és a legfontosabb érdekcsoportokkal zajló (nyilvános és intézményesített) közpolitikai alkufolyamatot.
  • A minisztériumok a közpolitikai döntések információ- és tudáshátterét elsősorban saját intézményeik és ügynökségeik segítségével biztosítják, a közpolitika értékelés egyes számú megrendelője a közigazgatás és nem a politika.
  • Mivel a szabályozási és finanszírozási döntések előkészítője a központi irányítás, az iskolafenntartók elsődleges referenciája az oktatási minisztérium. Ugyanezen okból az oktatási szektorban működő piaci szereplők (tankönyvkiadók, szakmai szolgáltató szervezetek, tanácsadó cégek, stb.) legfontosabb partnere az oktatási minisztérium.
  • Ebben a rendszerben az oktatási intézmények (iskolák) és a központi irányítás között nem egyirányú a kapcsolat, számos közvetett és közvetlen csatornán keresztül információk és kezdeményezések tömege áramlik közöttük, ami egyfajta „valóságismerettel” ruházza fel a központi irányítást.

Mindezek hatására az oktatási minisztériumok egyfajta interface-ként működnek az oktatási szektor és a politikai döntéshozatal között. (Az információ- és tudásmonopólium, valamint az érdekcsoportokra, szakmai testületekre való hivatkozás kiegyenlíti a politika és központi igazgatás amúgy egyenlőtlen kapcsolatát.) cheap viagra online A politika és a közpolitika közötti dinamikus és kiegyensúlyozott viszony meghatározó eleme tehát Európában az, hogy mennyire kialakult, erős és intézményesített ez a négyfajta – a minisztériumokat helyzetbe hozó online cialis – közpolitikai mechanizmus.


A kilencvenes évek első felében a magyar oktatáspolitikai rendszer intézményesülésének folyamata – nem függetlenül Magyarország kormányzati hagyományaitól – a klasszikus európai mintát követte. Mielőtt azonban ennek a rendszernek a teljes kiépülése, bejáratása és finomhangolása megtörtént volna, már az első Orbán kormány idején – a kancellária ágazati referatúráinak létrehozásával – megkezdődött a közpolitika politikai kontroll alá helyezése. Később ez folytatódott az első és második Gyurcsány kormány időszakában; ennek eszközei az államreform bizottság, a kerekasztal és a minisztériumi tervezési feladatainak kormányzati ügynökséggel való megosztása voltak. Fontos azonban látni, hogy ez nem az erősen formalizált és átlátható amerikai közpolitika alkotás ed advanced lite set pharmacy felé való elmozdulást jelentette, hanem egy „átpolitizált” (értsd: informális politikai kontroll alá helyezett), tehát egyre diszfunkcionálisabb közpolitikai mechanizmus létrejöttét, melynek intézményei és formális működési szabályai változatlanul a kontinentális európai mechanizmusba illeszkednek. Lényegében nem történt más, mint a formális oktatáspolitikai döntési rendszer informális politikai felülírása.

A dolgok jelenlegi állása szerint mindezt a második Orbán kormány két új elemmel gazdagítja:

  • A politikai rendszeren belül zajló földcsuszamlás szerű átrendeződés hatására az egyes politikai pártok közötti közpolitikai törésvonalak közpolitikai értelemben súlytalanná váltak, az igazi törésvonalak az „egypárton” belül vannak. (A KDNP-t nehéz másnak tekinteni, mint egy frakciószerű csoportosulásnak.) Ennek következtében a pártok közötti közpolitikai viták gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorolnak majd közpolitikai döntésekre, azokat az „egypárton” belüli informális alkuk és erőviszonyok alakítják majd. (Aki felnőtt életének egy részét a rendszerváltás előtt élte az még emlékezhet erre a mechanizmusra.)
  • A központi kormányzat minden eddiginél hierarchizáltabb lett. (Például a közoktatás irányításáért felelős személy beláthatatlan és áthidalhatatlan távolságra került a végső döntésekért felelős kormányfőtől.) Ennek következtében a központi kormányzat amúgy is kórosan erőtlen belső formális politika-koordinációs képessége végletes mértékben legyengül, a döntés előkészítésért felelős közigazgatási szereplők teljesen súlytalanok lesznek, a közpolitika minden eddiginél jobban konkrét ügyek zűrzavaros menedzselésévé esik szét.

Mindkét új fejlemény tovább erősíti azt a helyzetet, hogy egy formálisan európai rendszeren belül a központi oktatásirányítás egy politikai zsákmányrendszernek kiszolgáltatott, a korábbiaknál is erősebb informális politikai kontroll alatt működik majd. Az oktatáspolitikai döntések befolyásolásában érdekelt csoportok (iskolafenntartók, más érdekcsoportok, kutatók/szakértők, piaci szereplők, stb.) informálisan alkalmazkodnak az új helyzethez: képviselőik végig fogják ülni a minisztériumi megbeszéléseket, de érdekeiket az „egypárt” politikusaival és a hozzájuk közel álló „háttéremberekkel” egy kávé mellett érvényesítik majd. (Ez persze nem új jelenség, az újdonság az, hogy ez a működési mód gyakorlatilag kizárólagossá válik.) A közpolitika alkotás minden eddiginél inkább személyes kapcsolatokon alapulóvá válik, ami a maga idején a feudális állam működtetésének jól működő rendező elve volt.

Mindennek várhatóan lesz (vagy már van) még néhány konkrét következménye:

  • Az oktatáspolitika politikai kisajátítása (az oktatásirányítási szereplők háttérbe szorulása) miatt a szakmapolitikai és fejlesztéspolitikai tervezés helyébe a politikai PR (mozgósító erejű szimbolikus hívószavak használata) lép. Ezt az összefüggést jól mutatja, hogy amikor a közpolitika alkotás súlypontja a minisztériumokban volt, születtek ágazati-alágazati stratégiák (94-98, 02-06), amikor a közpolitika erős politikai kontrol alá került (első Orbán kormány, második Gyurcsány kormány) egyáltalán nem születtek stratégiák. Amikor nem zajlik kormányzati tervezés kereslet támad stratégiának látszó kultikus tárgyak iránt, mint például a Zöld Könyv vagy a Szárny és Teher.
  • Mivel a központi oktatásirányítási apparátus lényegében nem kezdeményez, nem tervez, és érdemben nem befolyásolja majd a közpolitikai napirendet, egyszerű végrehajtóvá válik, ezért egyoldalúvá lesz a kapcsolata az iskolai gyakorlattal. Mivel működésének meghatározó referenciája nem az iskolai praxis lesz, ezzel kapcsolatban lecsökken az információ iránti igénye is. Ugyanez lesz a helyzet az oktatáspolitika tudáshátterét biztosító kutató-fejlesztő intézetekkel is. Mivel oktatáspolitikai értelemben releváns tudás és információ szervezett becsatornázása az informális politikai döntéshozatalba lehetetlen, a minisztérium valószínűleg nem invesztál tudástermelésbe és tudásmenedzsmentbe. (Ha mégis, a tudás és információ nemigen hasznosul majd.) A már az előző kormány által lepusztított K+F rendszer tehát további sorvadásra lesz ítélve. Összességében elég valószínűnek látszik az oktatásirányítás elbutulása, amit jelentős személyzetcserével fel is lehet majd gyorsítani.
  • Az iskolafenntartók és oktatáspolitikai döntéshozók közötti kapcsolat szinte kizárólag politikai természetű kapcsolattá válik. Ennek a hatása a helyi oktatásirányításra és a fenntartók-iskolák közötti kapcsolatra szinte beláthatatlan. Már most is jól modellálható például, hogy az egyházi fenntartókat helyzetbe hozó törvénymódosítások milyen hatás gyakorolnak az iskolaszerkezetre, a helyi finanszírozási kapcsolatokra vagy az oktatás méltányosságára.
  • Csökken az oktatáspolitika alkotás átláthatósága, ugyanis amíg a közigazgatási mechanizmusok biztosítják az átláthatóság minimumát, a pártok közötti törésvonalak helyett a párton belüli törésvonalak felértékelődése viszont kivonja a közpolitika alkotást a politikai nyilvánosság köréből. (Ez különösen igaz a nyitottság és átláthatóság garanciáival nem felszerelt egyéni módosító indítványokkal való rendeleti kormányzásra.) Ennek következtében a szakmai diskurzust jó eséllyel eluralja a bugyuta politikai marketing.
  • Az elmúlt két évtizedben az oktatáspolitika nemzetközi beágyazottsága – nem csupán az uniós tagság miatt – elképesztő mértékben megnőtt. A nemzetközi tudásáramlásban és oktatáspolitikai együttműködésben való részvétel azokon az irányítási szinteken intenzív, amelyek egyre távolabb kerülnek a döntéshozataltól. Ennek következtében az ország várhatóan kiesik a nemzetközi (főleg EUs és OECDs) oktatáspolitikai főáramból. (Az ezredfordulótól mostanáig benne voltunk: mérés, képesítési rendszer, stb.) A nemzetközi szervezetekkel szembeni viszonyunk valószínűleg a kurucos nemzeti ellenállás vagy – jobb esetben – az egymástól hermetikusan elválasztott nemzetközi és hazai diskurzus alapjára helyeződik.
  • A várható könyörtelen háttérintézményi átszervezés (az elmúlt évek „lepusztulására” ráépülve) évekre lenullázza az oktatásirányítás politika implementációs képességét. Ez különösen igaz lesz, ha elkezdődik a regionális, megyei és helyi oktatásirányítási feladatkörök átrendezése is. Ennek következtében tartósodik a „politikai eszközök” használata: szabályozás és pénzáramoltatás. (Erről már Magyar Bálint két minisztersége alatt kiderült, hogy nem nagyon működik)

 

Hozzászólások:

  • Szekszárdi Júlia 2010.08.01. 20:11 Válasz

    Péter! Amit írsz, kristálytiszta logikát követ, és tagadhatatlanul igaz. A kérdésem: mit lehet tenni az elbutulás ellen? Mekkora mozgástere marad a szakmai civil szervezeteknek? Megjegyzem: az előző kurzus(ok) idején sem állt szóban érdemben senki a pedagógus szakma “mezei” képviselőivel. Pedig mi annak idején is próbálkoztunk (http://www.osztalyfonok.hu/rovat.php?id=40).

  • Radó Péter 2010.08.02. 10:47 Válasz

    Juli, annak alapján amit írtam, a probléma a politikai rendszerben van. Egész addig, amíg a politikai piac nem díjazza a “jó kormányzást” (good governance – ennek könyvtárnyi irodalma van) addig ez a helyzet nem fog változni. Ha emlékeim nem csalnak, az utolsó kísérlet arra, hogy a szakma “mezei” képviselői bevonódjanak az oktatáspolitikába a NAT implementációs projekt volt 95-98 között. (A nagykönyvek szerint azt is lehetett volna jobban csinálni.) Azóta vagy nem folyt valódi oktatáspolitika csinálás, vagy pedig felülről oktrojált reformkísérletek folytak. A politikák tartalmát ez persze nem feltétlenül minősíti, az egyre több szereplő bevonása nem feltétlenül a politika “szakmai” minőségét javítja a rengeteg kompromisszum miatt. Cserébe viszont egyiknek sem történt meg az implementációja (olyan papírokon maradtak, melyekre jogszabályokat nyomtattak), mert minden szereplő bevonása nélkül nem tud más történni.

    Van azonban a történetnek egy másik oldala is: ki mit képvisel? Milyen állapotban van a szakma önszerveződése? Ha pedagógusok megjelennek az oktatáspolitikai diskurzusban a saját véleményüket (nünükéiket, panaszaikat, stb.) képviselik vagy intézményi stratégiákat és politikákat? De erről te többet tudsz…

  • Nahalka István 2010.08.06. 07:47 Válasz

    Péter! Ez a bejegyzés telitalálat. Paradigmatikus alapja lehetne egy alapos oktatáspolitológiai kutatásnak, amely az elmúlt 20 évről szólhatna. Mert, hogy sokkal több van benne, mint a jelenlegi folyamatok elemzése. Iszonyú fontos lenne feltárni az oktatáspolitikai döntések valódi természetét. Van egy átalakulóban lévő rendszer, amelyben – ahogy írod – a politika még inkább átveszi az uralmat a közpolitika felett. De vajon mennyire volt korábban valódi, legalább relatíve önálló közpolitika? Ennek mértéke, főbb jelenségei, a döntések valósága, mind izgalmas kérdés. Ha például arra gondolok, hogy a szakmai szervezetek milyen szerephez jutottak a politikaalkotásban, akkor számomra igencsak kevéssé tűnik úgy, hogy érvényesült volna a közpolitika relatív önálósága. Ha szélsőségesen akarnék fogalmazni, azt mondanám (de ez csak egy értelmezési kísérlet, nincs végiggondolva), hogy az elmúlt két évtizedben a közpolitika önállóságának a látszata volt hol erősebb, hol gyengébb, most már a látszat is lényegében eltűnik majd.

  • Radó Péter 2010.08.06. 11:02 Válasz

    István, van egy Know&Pol nevű nemzetközi összehasonlító kutatás (http://www.knowandpol.eu/) amiben Magyarország is részt vesz egy Bajomi Iván által vezetett fiatalokból álló kutatócsoporttal. Az egyik terület amivel foglalkoznak az oktatás és a kutatás egy nagy rakás adalékot szolgáltat ahhoz, amiről te írsz. Zárótanulmány azt hiszem még nincs, de abból el lehetne indulni.

    Még egy példa: a kilencvenes években bő két évig tintanyaló voltam az MKM-ben (eleinte a Kisebbségi Főosztályt majd a Civil Kapcsolatok Igazgatóságát vezettem). Fodor Gábor alatt jól működött a minisztérium vezetése mint “politikai esernyő”, a munkám legfontosabb referenciái “közpolitikai” referenciák voltak. Magyar Bálint megérkezése ezen csavart egyet, az egyes számú tájékozódási pont a politikai alkuk tere volt, amelyek közvetlenül csatornázódtak be az egyes érdekcsoportokkal folytatott alkukba. Noha általános a meggyőződés, hogy Magyar Bálint sokkal hatékonyabb miniszter volt, mint Fodor Gábor (ami a parlamenti politizálást illeti ebben van is igazság) a minisztérium “közpolitikai kibocsájtásának” színvonala mégis drámaian romlott. Ilyen “esettanulmányokkal” tele van az elmúlt húsz év, tényleg érdemes lenne elemezgetni őket.

Új hozzászólás írása