patrick brändle robinson club soma bay buy soma soma vs julius

xanax cause acid reflux buy xanax what does xanax show up as in a ua

ambien and procardia buy ambien ambien awake effects

soma dehydration soma online formulas da soma e do produto

soma dos numeros de uma pa infinita buy soma como achar as raizes por soma e produto

xanax umore buy alprazolam online no prescription will half a xanax make me sleepy

atsu soma average mcat buy soma potencia com soma

usual dose of soma soma online soma response vacuum

bad valium reaction valium online can valium help migraine headache

valium tabletas plm buy valium order valium Columbia

Oktatásról és elhelyezkedési esélyekről. (Válasz a miniszterelnök kérdésére)

A kormány által nemsokára szétküldött kérdőívre természetesen nem fogok válaszolni. Részben azért nem, mert nem szívesen veszek részt értelmetlen és drága politikai piár akciókban, részben pedig mert erről a kérdésről inkább a közoktatás politikai, köznevelés és szakképzési tanácsokban, a felsőoktatás „köztes szervezeteiben”, a tripartit érdekegyeztetés fórumain és a különböző kamarákkal (mindegyikkel!) kellene komolyan egyeztetni. Ha már azonban megkérdezték a véleményemet itt megírom.

A kérdés valahogy így szól majd: „Vannak, akik szerint az oktatás rendszerét úgy kell átszervezni, hogy az állam közpénzből azokat a képzéseket támogassa elsősorban, amelyekkel valóban el is lehet helyezkedni. Mások szerint az oktatást nem kell a gazdaság igényeihez igazítani. Ön mit gondol erről?” A kérdés mögött megbújó szándék nyilvánvalóan népi felhatalmazás elnyerése az aranytojást tojó tyúk levágására: az államilag finanszírozott felsőoktatási férőhelyek csökkentése 54 ezerről 30 ezerre, és a felsőoktatási intézmények egy jelentős részének felszámolására. (Félreértés ne essék: alapvetően nem – egyébként kívánatos – integrációról, hanem csonkolásról van szó.) Ennek ellenére érdemes a kérdést egy kicsit kicsomagolni, mert az oktatással kapcsolatos tévhitek egész kis csokrát mozgósítja egy nyilvánvalóan manipulatív cél érdekében. A kérdésben négy állítás bújik meg:

  1. Az oktatás és a gazdaság (feltételezem: a munkaerőpiac) közötti kapcsolat legfontosabb szempontja az elhelyezkedési esélyek mérlegelése.
  2. Az oktatás és a gazdaság (feltételezem: a munkaerőpiac) közötti illeszkedés biztosítása az állami irányítás feladata.
  3. Az állam birtokában van annak a tudásnak, amely lehetővé teszi a gazdaság igényeinek érvényesítését.
  4. Az államnak kizárólag a munkaerőpiacon megtérülő oktatási befektetést kell finanszíroznia.

Aki tisztában van e négy rejtett állítás hamisságával akár ne is olvassa tovább ezt a bejegyzést. Azok számára, akiknek ezzel kapcsolatban kétségeik vannak, megosztok néhány megfontolást az oktatás és a munkaerőpiac kapcsolatáról és az állam szerepéről.

Az oktatás és munkaerőpiac közötti kapcsolat

A kérdés azt sugallja, hogy az olyan oktatáspolitika, amely nem az elhelyezkedés lehetőségét állítja középpontba nem szolgálja a gazdaság érdekeit. Ez több szempontból is erősen megtévesztő:

  • Az elhelyezkedési esélyek mérlegelése csak az egyik, nem is mindig a legfontosabb szempont, amit az egyének mérlegelnek. A munkaerőhiány vagy felesleg kizárólag az elérhető jövedelmekkel együtt értelmezhető. Bizonyos vizsgálatok ráadásul azt bizonyítják, hogy az érettségi előtt álló fiatalok döntéseit elsősorban a kereseti várakozások határozzák meg (amiről meglehetősen pontos információik vannak), a munkanélküliséggel kapcsolatos várakozások viszont igen kevéssé hatnak a döntéseikre. Ezt már csak azért sem érdemes figyelmen kívül hagyni, mert a foglalkoztatottság alakulása nem önmagában nyújt visszajelzést a különböző végzettségi kategóriák iránti igény alakulásáról. Az elérhető jövedelem (a különböző végzettségi csoportok relatív bérelőnye) legalább ennyire fontos, sőt, sok tekintetben fontosabb jelzés. Ha a munkaerőpiacon hiány van bizonyos végzettséggel rendelkező munkavállalóból – bizonyos torzító hatásoktól most eltekintve – e csoportok bérelőnye növekedni fog. A diplomások bérelőnye Magyarországon még mindig magas, szemben a szakmunkásokéval, akiké alig magasabb a csak általános iskolát végzettekéhez képest. A magyar oktatási rendszer és munkaerőpiac közötti illeszkedés legnagyobb feszültsége nem a diplomás túlképzés, hanem a képzetlenek rendkívül magas aránya.
  • Közpolitikai értelemben a legnagyobb probléma nem a foglalkoztatottság, hanem a foglalkoztathatóság és képezhetőség. Az egy szakma egy egész életre világa visszavonhatatlanul a múlté és a megszerzett formális végzettség munkáltatókat informáló szerepe is jelentős mértékben csökkent. A munkavállalók helytállási képessége alapvető kompetenciáik fejlettségétől, a munkaerő-piaci változásokhoz való alkalmazkodási képessége
    I so but tact if great ingredients. The http://cialisdosage-reviews.com/ was but serum my have viagra Toner. This kid’s. They dying you and cialis dosage swears not and on recommended.

    pedig tanulási képességüktől függ. Ma már trivialitásnak kellene lennie minden politikus számára, hogy az oktatás és munkaerőpiac illeszkedése szempontjából az alapvető kérdés nem feltétlenül az oktatás által kibocsájtott „munkaerő” kvalifikációs szerkezete. (Természetesen nem lehet bármilyen végzettséggel bármilyen más végzettséget igénylő munkára váltani, de a határok egyre jobban elmosódnak.) Az oktatáspolitikának tehát a tanulási képességekre kell koncentrálnia és azokra az alapvető (nem konkrét munkakör betöltéséhez szükséges) kompetenciákra, melyek fejlesztésére a munkáltatók nem szívesen áldoznak.

  • A tanulás és munka közötti átmenetre (transition) – csakúgy, mint a munka és nyugdíj közötti átmenetre – ma már nem, mint egyszeri aktusra, hanem mint egy egyre inkább elhúzódó folyamatra tekintünk melynek átlagos ideje 10 évenként egy évvel meghosszabbodik. A fiatalok által követett pálya utak individualizálódtak és végtelenül sokfélék lettek, melynek hatására az oktatásban töltött idő meghosszabbodott és a tanulási szakaszok egyre gyakrabban felcserélődnek. Mindez erősen felértékelte az egyéni életstratégiákat és döntéseket, a fiatal felnőttkor gyakorlatilag egy új és önálló életszakasszá vált. Ezt jelzi egy nagy rakás indikátor alakulása, mint például az inaktív 25-29 évesek növekvő aránya, a 25-29 évesek növekvő felsőoktatásban maradása, az oktatás mellett végzett munka, munka mellett végzett tanulás jellemzővé válása, a „double dipping” (azonos szinten párhuzamosan két végzettség megszerzése) elterjedése és a munkanélküliség megtapasztalásának tömegjelenséggé válása 30 év alatt.
  • Az oktatás számára kizárólag a munkaerőpiacon zajló hosszabb távú folyamatok értelmezhetőek. Az oktatás kibocsájtása egyszerűen képtelen alkalmazkodni rövid konjukturális vagy szezonális munkaerő-piaci változásokhoz és ez nem is lenne értelmes várakozás. Ráadásul a munkaerőpiac egy végtelenül szegmentált rendszer, amelyben a legkülönbözőbb munkaadói csoportok érdekei és oktatással szembeni elvárásai gyökeresen ellentétesek lehetnek. A „gazdaság érdekeire” való hivatkozás csak abban az esetben szolgálhat oktatáspolitikai döntések alapjául, ha az hosszú idejű folyamatok elemzésén és megalapozott hosszú távú projekciókon alapszik és nem egyes előnyben részesített munkaadói csoportok érdekeinek kiszolgálásán.
  • Az oktatás és a gazdaság között nem egyoldalú a kapcsolat. A nem közvetlenül megjelenő munakerő-piaci igényekre reagáló oktatási befektetés már viszonylag rövidtávon is hatást gyakorolhat a gazdaság működésére. Például az ügyviteli munkakörben alkalmazott diplomások foglalkoztatását tekinthetjük az alacsonyabb végzettségűeket kiszorító hatásként is, látnunk kell azonban, hogy ez a jelenség megváltoztatja számos ügyviteli munkakör tartalmát és ellátásának színvonalát. Általában: a kiszorító hatás nem feltétlenül negatív jelenség. Egy diplomás értelmiségiek által működtetett belvárosi kávézó nem ugyanaz a hely, mint egy középfokú vendéglátós végzettséggel rendelkező emberek által működtetett kávézó. (Arról nem is beszélve, hogy a középfokú végzettséget igénylő munkakörben dolgozó diplomásoknak is van bérelőnye.) Hosszabb távon pedig nyilvánvaló, hogy az aktuális igényektől némileg elszakadó oktatási beruházás hatást gyakorol a gazdaság fejlődésére. Az innováció vezérelt növekedési minta felé való átmenetben megrekedt magyar gazdaságnak például jóval a jelenlegi munkaerő-piaci igényeket meghaladó mértékben kellene invesztálnia a felsőoktatásba.

Az oktatás és munkaerőpiac közötti illeszkedés biztosítása

Ki és mi biztosíthatja az illeszkedést? Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet néhány éve egy szakértői workshopot szervezett „az oktatás és munkaerőpiac kapcsolódása” címmel. A résztvevő szakértők szerint a munkaerőpiacra reagáló oktatási kínálat két módon formálódhat:

  1. a munkaerőpiacról szóló információk (képzési területekre készített mennyiségi prognózisok) közvetítésével azon helyi-intézményi döntéshozók felé, akik a kínálatról szóló döntéseket hozzák;
  2. a munkaerőpiac várható alakulásáról szóló információk közvetítése a képzések résztvevői számára, akik döntései alakítják a rendszer kínálatát és az intézmények magatartását.

Az első egy munkaerő tervezésen alapuló oktatástervezési rendszer. Noha ez a szakértők szerint a világon mindenhol megbukott, Magyarországon még mindig igen népszerű megközelítés. Ennek a megközelítésnek a centralizált változata, a központi oktatástervezési rendszer (amelyet röviden hívhatunk szocializmusnak is) azonban már sokkal korábban megbukott. Ami nem működik területileg és szakmacsoportonként erősen elkülönült és különböző munkaerő-piaci szegmentumokban, az különösen nem működik egy egész országban. Természetesen az oktatás és munkaerőpiac illeszkedése egy nagyon bonyolult probléma, mellyel kapcsolatban számos különböző megközelítés van forgalomban. E megközelítések között viszont nincs egyetlen komolyan vehető sem, mely szerint a két szféra közötti illeszkedés nem autonóm képzők és az önállóan képzést választó személyek döntéseinek eredőjeként valósul meg. A gazdaság számára szükséges munkaerő biztosítása a megfelelő minőségben, kvalifikációs szerkezetben és területi eloszlásban piaci mechanizmusokon keresztül és nem állami elosztáson keresztül valósul meg. Ha az állam az elhelyezkedési biztonság ígéretével házal, akkor egész egyszerűen hazudik. Mindez nem jelenti azt, hogy más közpolitikai területek (foglalkoztatáspolitika, szociálpolitika, vállalkozásfejlesztés,stb.) nem rendelkeznek olyan eszközökkel, melyek javíthatják a foglalkoztatottságot. (Például foglalkoztatáspolitikai eszközökkel lehetne ösztönözni a munkavállalók országon belüli migrációját, ami önmagában enyhíthetne elég sok munkaerő-piaci feszültséget.)

Kinek milyen információ van a birtokában? Függetlenül attól, hogy a helyi-regionális tervezésen vagy az informált tanulói-munkavállalói döntésen alapuló megközelítést érvényesítjük, az biztos, hogy a képzőknek és a képzetteknek megbízható információra van szükségük. Az államnak tehát mindenekelőtt arról kellene gondoskodnia, hogy a képzők és a képzésben résztvevők (leendő és jelenlegi munkavállalók) megfelelő információ birtokában legyenek képesek döntést hozni. Ehhez azonban megbízható munkaerő-piaci prognózisokra lenne szükség, de ezek nem állnak rendelkezésre. Legfőképpen azért nem, mert a munkaerőpiac erős szegmentáltsága és a hatalmas területi egyenlőtlenségek, a technológia nehezen megjósolható hatása a végzett munkák jellegére, a különböző foglalkoztatási területekkel szembeni igények nehezen jósolható változása és a magyar munkaerőpiac egyre erőteljesebb nemzetközivé válása miatt a prognózisok csak trendek jelzésére, és nem konkrét várható igények feltérképezésre alkalmasak. Ennek következtében az általános gyakorlatot partikuláris problémákat felnagyító és sajátos csoportérdekeket abszolutizáló vélelmek alapján való tájékozódás jellemzi. (Erre példa a jogász túlképzés mítosza annak ellenére, hogy a gazdasági szférában a jogászok változatlanul jól el tudnak helyezkedni.) Mindezek alapján ma sem a képzők, sem pedig a tanulási döntéseket hozó egyének nincsenek jól ellátva információval, az állam pedig különösen nincs. Egyszerűen képtelenség például munkaerő-piaci kereslethez kötött felsőoktatási finanszírozási rendszerben gondolkodni. Ennek ellenére, a munkaerő-piaci folyamatok jelenleginél sokkal kiterjedtebb követése és elemzése, például a különböző szinteken végzettek pályájának nyomon követése vagy a prognózisok versengő piacának a megteremtése nagyon fontos lenne. Önmagában azonban ez sem elégséges. Az oktatás és munkaerőpiac közötti illeszkedés biztosításában ezért kulcsszerepe kellene kapnia a társadalmi partnerek bevonásának – elsősorban a helyi-regionális tervezésben.

Mit és hogyan finanszírozzon az állam? Az nem kétséges, hogy a felsőoktatásba fektetett pénz egyéni és közösségi megtérülése változatlanul magas. (Erről bővebben János itt írt.) Az azonban, hogy ezen belül mit, mennyit és hogyan finanszírozzon az állam egy másik kérdés. A finanszírozásnak biztosítania kell a hatékonyság minimumát és nem szabad piactorzító hatásúnak lennie. Ennek véleményem szerint leginkább egy teljesítménymutatókon alapuló, a képzési csoportok eltérő fajlagos költségeit figyelembe vevő módon differenciált hallgatói fejkvóta felel meg. Mivel minden olyan kezdeményezés megbukott, ami fokozatosan az összes felsőoktatási férőhely finanszírozására kiterjesztette volna a költségvetés és az egyéni hozzájárulás valamilyen kombinációját, egy további kérdés, hogy az államilag finanszírozott férőhelyek körének és keretszámainak meghatározása hogyan történjen? Az eddigiekből talán már látszik, hogy ennek munkaerő-piaci kereslethez való kapcsolása nem működik. Ami járható, az egyes képzési csoportok iránti egyéni kereslethez és a mindenkori költségvetési mozgástérhez igazított, képzési csoportokra országosan egységesen kezelt keretszám alku. (Az egyes szakmacsoportokra megállapított állami finanszírozású keretszámok elosztását képzőhelyenként kizárólag a jelentkezések arányához kellene kötni.) Noha a fejkvóta alapú képzésfinanszírozás nyilvánvalóan nem az egyedüli felsőoktatási finanszírozási csatorna, a demográfiai csökkenés miatt ez erősen sérti a legtöbb intézmény érdekeit. Ez a megoldás mégis éppen arra alkalmas, hogy kikényszerítse a felsőoktatás alkalmazkodását a jelentkezések számában kifejeződő szükségletekhez.

Végül

Eddig arról volt szó, hogy a kormány által feltett kérdés erősen manipulatív és félrevezető. Mindezeken kívül a kérdés álságos is, mert a kormányzat politikája hatását tekintve éppen a kérdés által sugallt aggodalom ellenkezőjét, az elhelyezkedési esélyek romlását vetíti előre:

  • A kormányzat számos tervezett intézkedése (csökkentett idejű tankötelezettség, inputfinanszírozásra való átállás, stb.) a képzetlenek arányának növekedésével, míg más „reformok” (például az oktatási célok alapvető kompetenciák fejlesztését legyengítő újragondolása, a szakképzés idejének csökkentése és az általános képzési tartalmak felszámolása) a foglalkoztathatóság csökkenésével járnak majd.
  • Ha a válság hatására felerősödnek az elhelyezkedési esélyekkel kapcsolatos aggodalmak, az a felsőfokú végzettséggel rendelkezők változatlanul fennálló relatíve jobb munkaerő-piaci esélyei miatt erősíteni fogja a továbbtanulási igényt. Ezzel szemben a kormány szűkíti az államilag finanszírozott felsőoktatási keretszámokat és csonkolja a felsőoktatási kapacitásokat. (Mint említettem, az integráció és a kapacitások visszavágása két különböző dolog.)

Az a politika, amely – ha másként nem, retorikájában – ennyire a gazdaság szükségleteihez való alkalmazkodást tekinti mérvadónak nyilvánvalóan figyelmen kívül hagy minden társadalompolitikai megfontolást és nem rendelkezik semmilyen jövőképpel. (Az oktatás munkaerő-piaci megtérülése az eredményességnek csak egyik aspektusa.) A „szociális kérdőívben” várható kérdésre tehát nincs értelmes válasz, mert maga a kérdés sem értelmes.

Hozzászólások:

  • Setényi János 2011.05.08. 08:08 Válasz

    Péter,

    egy egyetemi jegyzet tisztaságával foglaltad össze. Két kiegészítés.

    – A felsőoktatás küldetését az “árutermelésre” szűkíteni egyenlő egy európai társadalom önfelszámolásával. A munkaerőpiacnak – és kizárólag annak – való szoros megfelelés kommunista ideológia. A felsőoktatás alapküldetése a “szabadságtermelés” – szociológusoknak, a társadalom reflexív-kritikai potenciáljának újratermelése – is. Ezt a kommunista irányt jól szemlélteti a “haszontalan bölcsészekről” szóló – 1949-ből jól ismert klisék feléledése.

    – A másik az információk átadásáról szól. A differenciált tandíj (hallgatói hitellel kiegészítve) a legjobb eszköz a munkaerőpiaci információk lakossági terítésére.

  • Radó Péter 2011.05.08. 09:51 Válasz

    János, mélyen igaz mindkét kiegészítésed, az első különösen a szívemből szólt. Erről én is terveztem írni, de így is túl hosszúra sikeredett a bejegyzés. A felsőoktatás finanszírozását alkalomadtán majd jobban ki kellene csomagolnunk.

  • Dr. Kopollek Frigyes 2011.05.08. 13:16 Válasz

    Szép, hosszú összefoglalás, csak éppen semmi értelme sincs. Ezt igazából néhány sor bizonyítja a leginkább:

    “Ami járható, az egyes képzési csoportok iránti egyéni kereslethez és a mindenkori költségvetési mozgástérhez igazított, képzési csoportokra országosan egységesen kezelt keretszám alku.”

    Vagyis a szerző szerint a jelenlegi, hallgatói igényeket (melyről maga a szerző állítja fentebb, hogy elhelyezkedési szempontból nem megalapozottak, hiszen nem rendelkeznek, nem is rendelkezhetnek megfelelő információval az életre szóló, felelősségteljes, s ami a leglényegesebb, jó döntés meghozásához) látszólag kielégítő, illetve a hallgatókból megélő intézmények hazugságára, felelőtlenségére, a diplomás munkanélküli képzésre alapuló rendszer jó.
    Vagyis ott tartunk megint, hogy ne változzon semmi, mert a változás rossz, sőt, lehetetlen.
    A hallgatók nem tudják, nem ismerik milyen a munkaerőpiac. Azt a szerző is elismeri, hogy nincs megfelelő visszacsatolási rendszer. Nincs olyan tanácsadó rendszer, amely terítené a munkaerőpiac információit a legfontosabb célcsoport felé. A diákok zömében most is az alapján döntenek a továbbtanulásról, hogy mit szerettek, s mit nem szerettek középiskolában. Másrészről pedig a már évtizedek óta fennálló (számomra furcsa ez a jelenség, ezek szerint nagyon sok ember nagyon rossz munkát végez), immáron “hagyománnyá” váló trendek alapján tölti ki a felvételi tájékoztatót. A szerző – ha már billentyűzetet ragad – igazán utánanézhetne a vonatkozó adatoknak. Továbbra is – mint a 90-es években – számszakilag a társadalomtudományi, pedagógiai képzéscsoport a legerősebb. Míg amire igazán szükség lenne, a műszaki és természettudományi képzésterületekre jelentkezés a leggyengébb. Ezen kellene változtatni. Nemcsak azért, mert felesleges több 100 közgazdász, jogász, pedagógus, “kommunikációs szakember” évenkénti megjelenése a munkaerőpiacon, de a képzésük – felesleges képzésük – drága is az államnak.
    Nem túl üdítő jelenség, mikor egy középiskolai tanár segédmunkásként dolgozik egy építkezésen, vagy egy kommunikáció-művelődésszervező végzettségű “szakember” Londonban, vagy Dublinban sört csapol egy kocsmában. Az meg aztán még kevésbé üdítő, felemelő konklúzió, hogy az illető maximum a fiatalságára emlékszik szívesen, de az egyetemen eltöltött időt utólag alapvetően pazarlásnak, értelmetlen dolognak tekinti.

    “Az egyes szakmacsoportokra megállapított állami finanszírozású keretszámok elosztását képzőhelyenként kizárólag a jelentkezések arányához kellene kötni.”

    Vagyis hagyjuk a hallgatókat a trendek, a spontán felütött felvételi tájékoztató, a médiumok és a divat által diktált nemdöntések által felnőni, hagyjuk, hogy a nem megfelelően meghozott döntésük miatt 4-5, esetenként 10 évet elvesztegessenek az életükből. A korábban felduzzasztott felsőoktatási intézményhálózat pedig éljen meg belőlük vidáman.
    Ehhez a vélekedéshez is csak gratulálni tudok a szerzőnek, “bölcs” gondolkodásra vall. Kéretik: ne foglalkozzon a felsőoktatással, sőt, oktatással se a továbbiakban.

    Ebben a rendszerben – jelenlegi – egyedül és kizárólag az intézmények járnak jól, a hallgatók egy része, akik felülnek a hangzatos, ám lényegileg semmitmondó, a munkaerőpiac számára ismeretlen szakoknak, nagyon rosszul jár: idejét, pénzét, s végül az életkedvét veszíti el.
    Másik részről pedig az állam is igen rosszul jár, bár ennek lecsapódása nem jelentkezik rögtön, csupán évek, évtizedek alatt.

    Nevetséges az az érvelés, hogy nem baj az, ha egy középfokú végzettségű munkavállaló helyett egy csalódott diplomás dolgozik csaposként egy kávéházban, szórakozó helyen. Nagyon is probléma, hisz ő nem a helyén dolgozik, abban a pozícióban nem tudja hasznosítani azt az 5 évet, amit az egyetemen eltöltött. Feltéve, ha az az idő hasznosítható egyáltalán. Némely szak esetében ez erősen kétséges.

    A szerző már a cikk felütésében jelzi dacos hozzáállását, elfogultságát. Jellemzi a hozzáállását, gondolkodásmódját az, ahogy egy alapvetően hatékonyság növelő intézkedést, s az ezzel kapcsolatos információgyűjtést kampányfogásnak állít be. Ez messze áll az objektivitástól.

    Ráadásul “szakmai” hozzáállását is jelzi néhány apró momentum: forrás nélküli hivatkozás arra a féligazságra, hogy az általa rossznak titulált, új rendszer “mindenhol megbukott”, vagy éppen némely felsorolásnál két dolgot nyomatékosítandó odabökött “stb…”
    kitétel.

  • Dr. Kopollek Frigyes 2011.05.08. 13:40 Válasz

    A jelenlegi felsőoktatási intézményrendszer a hallgatói bizalomból él, s ezzel él vissza. Mikor úgy vesz fel több 100, több 1000 hallgatót, hogy nem kínál nekik megfelelő jövőképet, nem mutat fel megfelelő elhelyezkedési lehetőséget, hanem egyedül a fejpénzre koncentrálva vagy kiszelektálja őket, vagy diplomázást követően magukra hagyja. Felelőtlen, sőt, meglehetősen bosszantó hozzáállás.
    Ez az, ami nem folytatható tovább. A racionalizálás elkerülhetetlen.

    Csak egy példa: bizonyos fejlett országokban az orvosképzést is visszavágták, mert belátták, hogy drága. Jobban megéri nekik mondjuk Magyarországról, vagy más országokból érkező, jól képzett munkaerőt alkalmazni.
    Ezzel persze nem az orvosképzés ellen szólalok fel, hisz hazánkban az egyik legmagasabb színvonalú képzésről beszélünk, hanem arról beszélek, hogy más európai államokban is végrehajtották a felsőoktatás racionalizálását. S nem a munkanélküliséget bújtató, diplomás munkanélkülieket képző töltelékszakokról beszéltem.

    A keretszámok meghatározásánál alapvető szemléletváltás szükséges. Alapvetően nem a hallgatói igények felől kell megközelíteni a keretszámok szűkítését, hanem a munkaerőpiac oldaláról. Amire nincs igény, amivel nem tudnak szakmájukban elhelyezkedni a diplomások, ott szűkíteni kell az államilag finanszírozott keretszámokon. Természetesen lehet a továbbiakban is tanulni az adott dolgot, csak éppen az állam kiszáll, s vagy az intézmény finanszíroz, mert talált egy szponzort a magánszektorban, vagy a hallgató, aki mindenképp szeretne az említett szakon tanulni.
    Természetesen szükségeltetik egy megfelelő diplomás követő rendszer, egy munkaerőpiaci monitoring rendszer, s egy hallgatói tanácsadó rendszer, amely a fenti két tényező összegyűjtött információit a pályaválasztók irányába szétteríti. Könnyebb úgy döntést hozni, hogy az illető ismeri az elhelyezkedési esélyeit, a leendő keresetét. Sőt. Csak így lehet felelősségteljes döntést hozni.
    Ezek után maguk a hallgatók fogják döntésük által kiszelektálni azokat az intézményeket, karokat, szakokat, melyeknek valójában nincs értelmük.

    Persze ezt fel lehet tüntetni úgy is, hogy az állam “egyetemeket zár be”, “szakokat szüntet meg”, de ha már piaci alapon gondolkodunk, akkor ami a piacon nem életképes, azt minek támogatni?

  • Setényi János 2011.05.08. 23:06 Válasz

    Kedves Kopollek Úr,

    ez egy közpolitikai blog, ahol a magyar internetes és sajtófelületek megszokott nyelvi keretei (pártpolitikai szándékok feltételezése, gyűlölködés, döngölés, idézetek kiragadása, szerzők személyes támadása) nem elfogadottak.
    Kritikai felvetéseinek egy jó része értelmes és becsatornázható lenne egy olyan országos felsőoktatási dialógusba, amely – erről is szól az írás – nincs….helyette van a kérdőív.
    Megoldási javaslata (pályakövetés és információ) része lehet egy felsőoktatás-politikának, de önmagában kevés. A hazai gyakorlatból és nemzetközi vizsgálatok tömegéből (OECD)tudjuk, hogy a diplomázást követő 5-6 év elhelyezkedési adataiból semmilyen értelme következtetés nem vonható le az adott képzések munkaerőpiaci érvényességére, hiszen a végzettek hamar továbbállnak vagy továbbtanulnak.
    A gazdaság, termelés számára szükséges szakokkal szembeállított humán képzések – megismétlem – a felsőoktatásról alkotott kép végtelen leegyszerűsítését tükrözik. A “minden szakképzés” megközelítés és a szabad bölcsészet megszüntetése 1949-es gyakorlat, a szovjet felsőoktatási modell jellegzetes eleme.
    Végül a felsőoktatás-politikáról. Tudnia kell, hogy jelen pillanatban legalább négy reformelképzelés küzd egymással a kormányzaton belül, eltérő értékekkel és célokkal. Tehát nincs “mi és ők”, az élet itt is sokkal bonyolultabb.

  • Debreczeni Péter 2011.05.09. 10:45 Válasz

    Már többször leírtam, most újra leírom: a felsőoktatás közvetlen gazdasági élethez való kapcsolása nem szovjet találmány! A francia forradalom vezette be, de csak koncepcionálisan, valójában Napóleon volt aki bevezette és új intézményeket hozott létre és bezáratott egyetemeket. De nemcsak ő, hanem német császárok is többször bezártak egyetemekt mert haszontalan tudományokat oktattak, mint pl. bölcsészet és vallástudományok. A szovjetek csak tovább fejlesztették a rendszert, és habár volt bölcsész ellenesség nem volt szászszázalékos mert a szocialista embertípus kifejlesztéséhez kellettek a társadalomtudományok is. A kép sokkal finomabb, mint János írja, de történetileg is.

    A felsőoktatás egy nyitott képzési rendszer és sok esetben szakképzési rendszer (mérnök, orvos, tanár, jogász esetében pl), de ez nem jelenti, hogy közvetlenül a munkaerőpiacra termel. Olyan értelmiségieket hoz létre, akiknek maguknak kell megkeresniük a helyüket a piacon. A szocializmusban annyi hallgatót vettek fel akiknek biztosítani tudtak megfelelő számú munkahelyet, de ez nem jelenti, hogy közvetlenül az adott munkahelyekre "termelték" a diplomásokat. Magyarországon a magán megtérülési ráta sokkal magasabb mint az OECD átlag, de a társadalmi érzésem szerint sokkal alacsonyabb, és nem hiszem, hogy azért mert Londonban egy kocsmában dolgozik kiszolgálóként x évig. Ezt angliai hallgatók is megteszik, sőt nemcsak ők, amíg nem találnak megfelelő munkahelyet maguknak.
    Nekem is tetszik Péter elemzése, nem igen láttam benne ellenséges szándékot. A téma pontos kifejtése nyílván hosszabb helyet igényel mint egy blog bejegyzés.
    A miniszterelnöki kérdésre pedig csak a következő válasz lehetséges mind az első mind a második kérdésre is: igen is meg nem is. Pontatlan a kérdés, Péter bemutatta azokat az árnyalatokat, amiket legalább figyelembe kéne venni a megválaszoláshoz a többi hozzászóló pedig árnyalta a képet.

  • Kádár-Csoboth Péter 2011.05.09. 12:55 Válasz

    Kedves Péter,

    A kérdőív kérdésének apropóján elkészített elemzésed kiválóan érzékelteti, hogy a finanszírozott hallgatói létszámok csökkentésére eddig használt kormányzati érvek miért is álságosak, illetve irrelevánsak. Tulajdonképpen szakmai igényességgel reagáltál egy szakmailag igénytelen érvrendszerre. Ez sajnos azért lesz/lehet hatástalan, mert az általad – szerintem – megsemmisített érvek, valójában csak ürügyek, tehát kiiktatásuk nem változtat az eredeti szándékon.

    Kiegészítehetné – bár nem igényelted – a kérdés kritikai elemzését, ha a tervezett intézkedésekkel megspórolható költségvetési összegeket és negatív hatásokat vennénk górcső alá. Ha nem csak azt vizsgálnánk, hogy indokolt-e (nyilván nem), hanem azt is, hogy megéri-e egyáltalán?

    24 ezer finanszírozott hallgató eltüntetése a rendszerből (az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy nem jutnak be költségtérítésesként) az alábbiakat eredményezi:

    Pozitívumok költségvetési szempontból:

    16,3 mrd Ft költségvetési megtakarítás (azon normatív támogatásokból, amelyek hallgatói létszám alapján kalkulálódnak, az egyszerűség kedvéért fűnyíró elv alapú képzésterületi keretszámcsökkentés esetén).
    Kevesebb hallgató miatt esedékessé váló oktatói létszámleépítés (opcionális, középtávon).
    Kevesebb hallgató miatt esedékessé váló intézményi összevonások(opcionális, hosszabb távon).

    Negatívumok (adófieztői, szülői, nemzeti szepontból):

    2010-ben az öt legnagyobb egyetem (ELTE, DE, PTE, SZTE, BMGE) összesen 30.000 első éves államilag finanszírozott hallgatót vett fel. A felvételi mechnaizmus rendszere miatt, a csökkentés nem a nagyoktól, hanem a kicsiktől visz majd el hallgatót, így a többi intézménynek gyakorlatilag csak a költségtérítéses hallgatók maradnának.

    A felvételizők és a felvettek korosztályi összetételét vizsgálva, és adottnak véve, 30.000-es keretszám esetén minden ötödik frissen érettségizett és felvételző hallgatónak lenne esélye bejutni finanszírozott képzésre. Az esélyek radikális szűkülése miatti szülői és hallgatói aggodalom eltörpül a mellett a probléma mellett, amit az érettségivel rendelkező, de felsőoktatásba be nem jutó fiatalok jelentenek majd a szociális-, a munkaügyi-, (és a kivándorlási) ellátórendszerre.

    A 24 ezer hallgató el nem költött forintjai (kollégium, albérlet, szórakozás, élelmiszer, utazás, könyvek, kultúra) a hallgatói életviteltre vonatkozó kutatások alapján kalkulálva összesen 12,1 m Ft kivonását jelentik a helyi gazdaságból. A megtakarítás és a keresletcsökkenés egyenlege tehát alig több, mint 4 mrd Ft.

    Szerintem a hallgatói keretszámcsökkentésről szóló vita álságos, a tervezett megoldás pedig “halálos”. A komplex probléma kibeszélése és kezelése helyett, látszólag a rendszer egy – legkönnyebben támadható – elemét módosítják, de ezzel az egész pókhálót széjjelszaggatják.

    Tandíjról, ehhez igazított diákhitelről és ösztöndíjrendszerről, az állam és az egyén hasznairól és ehhez illeszkedő befektetési kötelezettségeiről kellene vitáznunk, a helyett hogy folyamatosan csak liciteket és téteket próbálunk megemészteni (senki többet?: 30.000!)

    P.

    • Setényi János 2011.05.09. 16:38 Válasz

      Kedves (K-Cs) Péter,

      Azt hiszem, hogy előzetes számításaid és becsléseid pontosak. Én mégis hihetetlen lehetőségeket látok egy radikális pénzügyi megszorítással összekapcsolt szerkezeti átalakulásban. Nem gondolom, hogy az eddig nyilvánossá vált kormányzati elképzelések véglegesek és talán lesz lehetőség a szerkezeti átalakulás kidolgozására és elindítására is. A pénzügyi megszorításra biztosan lesz. Meglátjuk, egy félév múlva már sokkal többet tudunk.

  • Pénzes Dávid 2011.05.09. 16:50 Válasz

    Érdekes és tanulságos a cikk is és a hozzászólások is.

    Úgy vélem, hogy bizonyos keretek között „tervezhető/tervezendő” a felsőoktatás. Ám ezek a keretek leginkább az állam és a piac nagy szereplőinek „saját” szükségletei szempontjából értelmezhető. Arról nem is beszélve, hogy szakok/szakirányok szűk csoportjára nézve releváns – ráadásul a rövidtávú (egy év, félév), posztgraduális képzések szempontjából (pl. jogászok át-, illetve továbbképzése). Itt valóban lehet (kell?) „megrendelőként” viselkedni.

    A csonkítás vs. összevonás esetében úgy vélem csonkításra szükség van – igaz ezt lehet a piacra bízni és akkor 10 éves távlaton belül kiderül, hogy mely iskolák „dőlnek be” (a demográfiai, vándorlási trendek ezen még változtathatnak).

    A 2008-as „reformok” jól mutatták, hogy a hallgatók nem mennek „unalmas vidéki kisvárosokba” tanulni (akkor inkább Pécs, Debrecen, Szeged, Budapest stb.), s ez érthető is: a tanulmányaik befejeztével nagyobb lehetőség adódik – pl. diplomás posztot elcsípni – egy nagyvárosban.

    A vidéki kisvárosok eddig is presztízsnek tekintették a helyi felsőoktatást (akár a kihelyezett karok, szakok esetében is), ám a csökkenő gyereklétszám miatt az „anyaintézményeknek” egyre kevésbé „éri meg” kihelyezett képzéseket fenntartani (néhány helyen igyekeznek felszámolni).

    Az összlétszám esetében úgy vélem, fontos lenne fenntartani, hogy ha van hely (márpedig van), akkor oda ha máshogy nem, saját finanszírozás alapján be lehessen kerülni (diákhitel, ösztöndíjrendszer stb.). De akár még az önkormányzat is besegíthet: http://zalaihirlap.hu/kultura_oktatas-oktatas/20100727_atvalalja_az_onkormanyzat_a_koltsgterites – attól függ, mennyire éri meg.

    Az egyedi élethelyzetekkel meg nem lehet mit kezdeni: a statisztikával el lehet tüntetni néhány ezer (diplomás) munkanélkülit, de ezzel a helyzet nincs megoldva. Az pedig egyértelmű, hogy hosszútávon pl. nem kell ennyi pedagógus (talán kevesebb jogász, közgazdász is elegendő) – aki mégis az akar lenni és nem jut be államilag finanszírozottra, legyen lehetősége finanszírozni a saját maga oktatását (pl. ösztöndíj, diákhitel segítségével). Mert annak valóban nincs értelme, hogy tanári diplomával évekig (leginkább évtizedekig) sört csapoljon (ettől ugyanis nem nő a kávézó színvonala).

    A kérdés inkább az, hogy mi legyen/lesz a feleslegessé váló oktatókkal: a munkaerőpiac nekik mit ajánl? (leginkább semmit) Ők nem felelnek azért, hogy nem elég jó minőségű a felsőoktatás? Dehogynem. Az oktatók oldaláról senki sem beszél felelősségről, számonkérhetőségről – márpedig ez is hozzátartozik a felsőoktatáshoz.

  • Pénzes Dávid 2011.05.09. 17:30 Válasz

    Egy kis kiegészítés az előző bejegyzésemhez: számos politológus „tanul tovább” jogásznak/közgazdásznak. Ennek oka nem az, hogy jogász/közgazdász akar lenni, hanem az, hogy új, kiegészítő ismeretekre tegyen szert – jobban értsen a törvénykezéshez, költségvetéshez, gazdaságpolitikához stb. érthető.

    Egy másik példa: vannak akik gyógypedagógusként tanulnak tovább (pl. egy általános pedagógia szak, vagy tanító szak után) szintén azért, hogy speciális ismeretekhez/kompetenciákhoz jussanak – „vonzóbbá” váljanak a munkaerőpiac számára.

    Ám ez csak két egyszerű példa, hogy ezzel is rávilágítsak arra, amit Radó Péter is írt: a helyzet bonyolultabb, mint aminek látszik és egyben világossá is tegyem: a hely (fizikailag) megvan, legfeljebb az állam az eddigi 150 fő helyett csak 20 fő finanszírozását vállalja (mintegy „megrendelőként” lép fel).

  • a "csapos" 2011.05.09. 22:42 Válasz

    Egy kicsit kevésbé összeszedetten és más oldalakról.

    – a gazdaság igényeit (amelyik cég ma egy évre előre biztosan látja piaci pozicióját, az boldog és/csak ritka) csak tervgazdálkodás mellett lehet (na, ez sem biztos) egzakt módon követni, természetesen néhány, főleg államilag irányított területen jó prognózis készíthető pl. pedagógus igény alakulása

    – szervezetfejlesztőként jónéhény multi cég működésébe betekintést nyerhettem. Igenis, a diplomának értéke van, akármilyen is az. Junior menedzseri munkakörbe adott munkakörbe egy abszolút idegen “szakmai végzettséggel” is felveszik a fiatalt és csak azzal.

    – természetesen hatékony felsőoktatási rendszerre van szükség (gazdassági értelemben is), de nagyobb hangsúlyt kellene szerintem a minőségre helyezni és abban jobban megfelelni a munkaerőpiaci elvárásoknak. Azt is tapasztalom, hogy amikor megválnak egy diplomás munkaerőtől, azt nem a szakmai ismereteinek hiányossságai miatt teszik, hanem ezért, mert nem ismeri egy cég belső működési mechanizmusát, a valós érdekviszonyokat, nem tud csapatban dolgozni, rossz attitüddel áll a munkához, nem jól kommunikál, stb… Látszólag ez a kérdés nem a felvetett problémához tartozik, de véleményem szerint mégis. Hatékony, “életszagú”, felsőoktatási képzés növeli a fiatal diplomás boldogulási esélyeit, bármilyen területen végez is. Ezért a “kidobott pénz” effektus kevésbé jelentkezik…

    – Minden intézmény annyit ér, mint azok az emberek, akik alkotják. Ez a társadalomra is igaz…Ezért a fűnyíró elv alapján 10 %-kal növelném valamennyi egyetem költségvetését. Szigorú minőségbiztosítási rendszer alkalmazása mellett, amelyben a munkáltatók igényei markáns szerepet kapnának, de nem mennyiségi oldalról
    uff

  • Dr. Kopollek Frigyes 2011.05.10. 00:30 Válasz

    Kádár-Csoboth Péter 2011.05.09. 12:55 #7

    Én úgy gondolom, a megközelítés helytelen. Szerintem elsősorban nem spórolási szándékból akarják átszervezni a felsőoktatást, hanem racionalizálási szándékkal. Már kérdés, hogy az átszervezések mérlegeként jelentkezik némi költségvetési bevétel. Helyesebben szólva kiadáscsökkenés.
    A lényeg itt nem elsősorban a takarékosságról szól, hanem egy hosszútávon mindenkinek előnyös (kivéve a hallgatókat áltató, s az értéktelent produkáló intézményeknek), új rendszer alapjainak lefektetéséről.
    A jelenlegi állapot semmiképp sem tartható fenn. A hallgatók tandíj alapú differenciálása szintén nem jó megoldás. Körülbelül olyan, mintha vagyoni cenzushoz kötnénk a továbbtanulást.
    Ám nem szükséges minden diáknak “csakazértis” diplomát szerezni, mint ahogy a 90-es években ezt kormányszinten, oktatáspolitikailag elhatározták, mivel európai átlagban kevés volt hazánkban a diplomás. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy egy tehetséges fiatal, aki kézügyességgel, szorgalommal rendelkezik, elvesztegeti az idejét – s mellékesen a szülei, családja és az állam pénzét – egy olyan szakon, amiből később nem tud profitálni, s ezáltal az állam sem abból, hogy taníttatta, vagy éppen kitanul egy szakmát, amivel nem mellékesen meg is tud élni, s a munkáján keresztül az államnak, a társadalomnak, nekünk is kézzel fogható hasznot hajt.

    Továbbá mindenképpen szükséges egyfajta szemléletváltás elérése a hallgatóknál. Egyfajta céltudatosságra nevelés. Belátható, hogy tarthatatlan az az állapot, amelyben a világ dolgait nem kifejezetten ismerő 18 éves hallgató, nem tudván mit is akar kezdeni az életével, elmegy egy olyan szakra, ahol a követelményrendszer miatt nyugodtan ellébecolhat évekig, s később elmondhatja magáról, ugyan szerzett egy diplomát, de elhelyezkedni képtelen vele.
    A szemléletváltás természetesen az intézményeknél is meg kell, hogy történjen. Intézményközpontúból hallgatócentrikussá kell változtatni a felsőoktatást.
    S ha ez intézmények bezárásával jár, ám legyen. Annak idején bezártak az Egészséges erotikából ismert “ladagyárak” is, mert a kutyának sem kellett a termék, amit előállítottak. Miért is lenne baj, ha a keretszámok racionalizálásával a felsőoktatás esetében is levágnánk a száraz ágakat?

  • Kádár-Csoboth Péter 2011.05.10. 09:23 Válasz

    Kedves János,

    Tekintve az egy főre jutó felsőoktatási célú kiadások jelenlegi mértékét (EU 27 összevetésben), én nem hiszek abban, hogy bárminemű forráskivonás a versenyképességet, a fejlődést, vagy a minőséget szolgálja. Ez ügyben nincsenek csodák.

    De veled egyetértve abban én is látnék hatalmas esélyt, hogy határozott, végiggondolt/végigszámolt és következetesen végrehajtott racionalizálással (intézményi összevonások, portfóliók tisztítása) a jelenlegi finanszírozási szint megtartásával egy jobb minőséget és nagyobb hatékonyságot felmutatni képes felsőoktatásunk lehetne.

    A forráskivonás és a racionalizálás együtt azonban kevés sikerrel kecsegtet. A lényeg épp az lenne, hogy ha benne maradna a rendszerben a pénz, akkor fajlagosan javulnának a feladatellátás erőforrásai.

    A koncepcióharc látszik, és optimista is vagyok ez ügyben, mert – minden látszat ellenére – úgy tűnik, hogy a (számomra)sötét erőket sötét erdőbe zavarták be épp.

    P.

  • Szabó Tibor 2011.05.10. 11:50 Válasz

    Kedves (K-Cs) Péter és mások!
    Én nem hiszek ezekben a racionalizálási elképzelésekben, minden eddigi jel cáfolja, ezért szerintem, ha nem is lehetetlen, de nagyon kicsi valószínűségű esemény.
    1. A felsőoktatási intézmények tudásszervezetek, rengeteg jól képzett homo oeconomicus-szal.Információs asszimetriájuk beláthatatlan, az elmúlt húsz évben (is)ők delegáltak a pénz- és kiváltságosztó szervezetekbe képviselőket és nem fordítva. A felsőoktatás célrendszere ráadásul összetett (különösen, hogy profitsemlegesnek vallják magukat), alig van ma olyan szándék, amire valamely intézményi, vagy kormányzati menedzser ne vágná rá, hogy az is legitim.
    2. Ezzel együtt furcsa kettősség jellemzi a szférát, hiszen kormányzati és intézményi szakembereinek többsége képzetlen, bizonytalan felelősségű (kevésbé eufemisztikusan: felelősségre nem vonható a homályos célok nem teljesülése okán). Ilyenformán inkább elmondható, hogy különböző felsőoktatási érdekcsoportok küzdenek egymással az adófizetők pénzéért, mint valami adófizetői stratégia végrehajtásában jeleskednének. Szerintem ezért is olyan sok a felsőoktatásban a politikai közbeszédből ismert elem, az üzemgazdasági megközelítések rovására.
    3. Fenti kettősségnek tudható be, hogy a felsőoktatási intézményi-kormányzati elemzések többsége troll-szintű, ezt a végtelenül bonyolult világot rendkívül egyszerű módon megragadó. Néhány ezekből:
    – hallgatókhoz kötött finanszírozás gyengén teljesít néhány hatékonysági feltételt, ezért kössük a minősített oktatókhoz, vagy alakítsuk egész egyszerűen tárgyalásossá. Ez utóbbi semmilyen hatékonysági kritériumot nem tartalmaz, előbbi eredménye, hogy csak a legalacsonyabb státusú, és/vagy az ehhez kedvet értő oktatók oktatnak majd ténylegesen.
    – vonjunk össze intézményeket, szakokat, azok önmagukban hatékonyságjavítók. Ez persze nem igaz, mint ahogy felesleges lenne összevonni a negyedik kerület összes pékboltját, csak azért, mert hiszünk benne, hogy az ötfős család értékei az ötszáz fősben éppen úgy élnek, mint ahogy természetesen nem. Vannak nyilván kicsiben-nagyban rosszul-jól gazdálkodók. Ezeket részletesen kellene, darabra elemezni, hogy normális képet alkothassunk az intézményrendszer állapotáról. Ennél tényleg kisebb erőfeszítés ilyen kérdőívek kiküldözgetése, szerintem Radó Péter helyesen ragadta meg, hogy milyen eredménnyel.
    – hozzuk vissza az intézményirányításban a hagyományos humboldti és hivatali egyetem technikáit, mert az állami egyetem menedzsmentjének forprofit technikákkal kísérletezett reformjai sikertelenek voltak. A rövid időre kinevezett, amatőrökből álló menedzsment hatékonyságvesztése tehát kevésbé fontos, mint, hogy felszabadítsuk a vállalkozó szellemet, és számon kérjük az ahhoz kapcsolódó felelősséget. Ezt ráadásul fejeli egy olyan állami magatartás, ami mindenben a folyamatok szabályosságára, és nem az eredményességére helyezi a hangsúlyt – ez utóbbiról egy sor sem jelent meg még semmilyen kormányzati előkészítő anyagban. Érdekes és természetes, hogy a zömében eredeti szakmájukat már (érthetően) legfeljebb hobbiszinten művelő menedzseri kör milyen jól rezonál a tekintélyelvű megközelítésekre. Hosszan harsogja, hogy például a hallgatói képviselet arányának csökkentése milyen fontos, képzetlenségük, és önérdekük okán, arról azért bölcsen hallgat, hogy az intézményirányítás összes szereplőjére ez bátran leírható, igaz, hogy 50-60 éves, komoly címekkel rendelkező emberekre már nem illik… :-)
    4. A félillegálisan nyilvánosságra került kormányzati anyagokban egy sor sincs:
    – az intézmények tényleges gazdálkodási helyzetképéről, ezekkel kapcsolatban elemzések nem készülnek. Helyette a gazdálkodási feltételek eldöntendő kérdésként szerepelnek, így azért tényleg marad még pénz kérdőívekre.
    – az intézmények oktatási-kutatási hatékonyságáról-eredményességéről, elhelyezkedési mutatókról, elérhető keresetekről, munkapiaci egyéb adatokról, szakmai-tudományos eredményekről, vagy legalább arról, hogy azokat hogyan lehet(ne) megragadni (vagy nem megragadni). Helyette van hosszú elemzés, hogy melyik intézménynek mi a vonzáskörzete, bizonyítva, hogy a magyar felsőoktatás túlságosan Budapest-központú. Ami igaz, de természetes is, az azért aligha hihető, hogy nem a jobb minőségért mennek a nagyvárosokba (fővárosba) a zemberek, hanem mert nem jut el hozzájuk az ócsenyharasói főiskola hírneve.
    – annak közgazdasági elemzéséről, hogy a SZ. K. terv forráskivonása az eddig is degresszíven elosztott jövedelmeket még inkább azzá teszi, és így leginkább azok maradnak ki a felsőoktatásból, akik a kevésbé tehetősek közé tartoznak. Ennek kompenzálására semmilyen háttértanulmány nem születik, legfeljebb szintén eldöntendő kérdés, hogy legyen-e Budapesten egységes kollégiumi irányítás, vagy maradjanak az intézményi kollégiumok, hiszen például a részletes SWOT analízis, meg a számok elemzése csak vinné az időt, nem is beszélve a sok tojásfejű értelmiségiről, aki aztán csak kötözködne a tényként beállított hittételeken naphosszat.

    Szóval, ilyen gondosságú előkészítés mellett alig hiszem, hogy bármilyen állami beavatkozásnak ne pont az entrópia növekedése lenne az eredménye. Még akkor is, ha biztos ezt is jó szándék vezérli.

  • Krisz Nádasi 2011.05.17. 11:48 Válasz

    Azt szintén be kell látni, hogy kicsit mindegy, milyen diplomája van az embernek, ez konkrétan nincs hatással az elhelyezkedésre (persze gyógyítani ritkán lehet orvosi diploma nélkül). Az egyetem érdeme az, hogy közelebb hozza a fiatalt a munkához, és ad neki lehetőséget arra, hogy megtanuljon tanulni és érvényesülni. Az, hogy kell értelmetlen dolgokat is csinálni, szerintem nem baj, mert a munkahelyünkön is előfordul, és ezeket a helyzeteket is kezelni kell. Aki azt mondja, fölöslegesen járt X évig egyetemre, az béna: mert nem tudta hasznosan eltölteni az idejét. Amúgy meg ha azt akarjuk, hogy a hallgatók jobban el tudjanak helyezkedni, akkor képezzük rá őket: interjú, munkaszerződés, csapatmunka…?

  • Pénzes Dávid 2011.05.18. 10:02 Válasz

    Azért azt sem árt látni, ha fizikailag nincs üres hely, hiába van papírod, vagy kompetens, rendelkezel kompetenciákkal stb.

    A mai 35-55 évesek, a Fidesz-korosztály ugyanis most minden pozíciót lenyúl, a társadalom egészen apró, mikro szintjeiig is. Hamar kiderülhet, hogy a mai 18-25 évesek számára már nincs hely. – kiragadott példa tudom. http://www.nol.hu/belfold/20110511-_a_huszasoknak_nincs_helyuk_

  • a "csapos" 2011.05.19. 20:03 Válasz

    A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat (NFSZ) adatai szerint a regisztrált álláskeresők 40 százalékának nincs 8 általánosnál magasabb képzettsége, a munkanélküliek csaknem harmada szakiskolát vagy szakmunkásképzőt végzett. A szakközépiskolai vagy technikumi bizonyítványt szerzők aránya 14,5 százalékos, a munkát keresők tizede csak gimnáziumi érettségit tett le. 2011 áprilisában a regisztrált állástalanok 5,3 százaléka volt csak diplomás, összesen 32 527-en.

    Na, ugye ?!

  • Vajda Károly 2011.05.19. 23:29 Válasz

    A felsőoktatás költség- és eredményhatékonyságáról szóló, a Magyar Akkreditációs Bizottság által készített jelentést ajánlanám szíves figyelmetekbe <http://www.mab.hu/doc/110325MAB%20tajekH.pdf#page=32&gt;. Európai szintű kitekingetéseket is végez.

    Az oktatásügy roppant bonyolult mind szervezetileg, mind szakmailag. Szinte minden általánosító kijelentés sértő és szörnyen pontatlan tud lenni. Sok semmitmondó fogalom forog közszájon (pl. tudásalapú társadalom, melyik társadalom nem az?, használható tudás, hasznos, haszontalan tudomány stb.). Hasonló mondható el bizonyos közhiedelmekről is. Ilyen babona a szakok öngerjesztő burjánzása, vagy az, hogy a felsőoktatás ilyen-olyan átszervezésével pénz takarítható meg. Minden szerkezetátalakítás forrásigényes, a forráselvonás pedig megbosszulja magát, legföljebb nem a költségvetés állja a számlát, hanem a társadalom egésze, de mindez végtére is ugyanaz.

    Alapvető politikai problémák: A tárcának nincs miniszteri szintű képviselete. Az illetékes államtitkárság koncepciója egyfelől képlékeny, másfelől nem széleskörű szakmai konzultációk eredménye, holott az egyeztetések intézményrendszere adott, azt csak működtetni kellene. A vitáknak pártpolitikai színezetet adnak. (A vitában a szabadságfok csökkentését kizárólag a mostani kormányhoz kötöttétek, holott, hogy csak egy példát említsek, a 2005-ös felsőoktatási törvényben jelent meg az a rendelkezés, hogy az egyetemi oktató óraszáma a munkáltatói döntése alapján 70%-kal emelhető, ami tekintettel arra, hogy a kizsákmányolás ilyen vad szabadságfoka szabad társadalmakban – nem épp véletlenül – szörnyen szokatlan, valamint a felsőoktatásban dolgozónak kutatási kötelezettségei is vannak, fölötte visszás, most attól nagyvonalúan eltekintve, hogy magát szabadelvűnek valló politikus törvényszövegéről van szó.) El kellene fogadnunk alaptételként, hogy az oktatásügy nem pártpolitikai terrain. Hosszútávú, nemzeti és össztársadalmi stratégiát igényel.

    Fontos szempont, hogy a felsőoktatásnak és általában az oktatásnak nem csökkenő, hanem épp ellenkezőleg GDP-arányosan is növekvő szerepet szán az EU (ezt a szerepet részint nemzetközi szerződések, részint más egyezmények, megállapodások, ajánlások irányozzák elő). Hivatalos retorika, hogy ez a zálóga a kontinens fölzárkózásának (fordítok: a lemaradási ütem csökkentésének).

    Az oktatásügynek a társadalmi (pl. térségi) esélyegyenlőség megteremtésében óriási szerepe van. Az Antall-kormány idején ezért indult meg egyfelől egy autonomizálási (az önkormányzatiságot erősítő), másfelől egy decentralizáló intézményszervezés. Ennek az intézményszervezési koncepciónak a befektetései évtizedek múltán térül csak meg. Ha a szerkezetet recentralizálják, akkor az eddigi befektetések jórészt elvesznek, tehát a takarékosság csak az adott tárgyévi viszonylatban takarékosság, évtizedes léptékben nagyon könnyen épp az ellenkezője.

  • Radó Péter 2011.05.22. 18:28 Válasz

    Kedves Mindannyian! Most egyben elolvasva az összes hozzászólást lenyűgöz, hogy még a felsőoktatásról is lehet értelmesen beszélni. Ugyanakkor az is jól látszik, hogy – szemben a közoktatással és a szakképzéssel – végtelen mennyiségű mítosz van forgalomban. A probléma nem csupán az, hogy a jelenlegi oktatáspolitikai kurzus kizárólag dokumentálhatatlan mítoszokon alapszik – ez jellemzi azokat a politikákat is, amelyek tényekkel és dokumentált összefüggésekkel sokkal jobban felszerelt területekre irányulnak. Csupán ebben a kis beszélgetésben 9-10 olyan kérdés gyűlt össze, ami adatokért, kutatásokért, elemzésekért és eltérő megközelítések nyílt és rendszeres ütköztetéséért kiált. Miközben a magyar oktatáskutatás nemzetközi összehasonlításban is impresszív eredményeket produkált a közoktatásban zajló folyamatok feltárása terén, felsőoktatás kutatás szinte egyáltalán nincs. Így persze nem könnyű….

  • Pénzes Dávid 2011.05.23. 17:15 Válasz

    Kedves Péter! Azt hiszem egy újabb téma, amiről vitázni lehetne: ilyenek a mítoszok is.

    Ami a felsőoktatás-kutatást illeti: emlékeim szerint Debrecenben folynak ilyen kutatások, lásd: http://cherd.unideb.hu/ – bár én magam szkeptikus vagyok a mérős bölcsész-kutatásokkal kapcsolatban.

  • Radó Péter 2011.05.24. 09:06 Válasz

    Kedves Dávid, független rendszerszintű felsőoktatás kutatások szinte egyáltalán nem folynak, maga a felsőoktatási rendszer pedig nevetségesen kevés rendszerszintű információt termel saját magáról. Ezen egy darab egyetem érdeklődését szolgáló regionális kezdeményezés nem változtat.

    A “mérős kutatások” már régóta leváltak a bölcsészetről, ezeket a kutatásokat a társadalomtudomány módszertana hitelesíti. Ez azon kevés dolog közé tartozik, amiben jól állunk, szkepszisének csak a kutatási eredmények felhasználásával kapcsolatban lehet komoly alapja.

  • Pénzes Dávid 2011.05.24. 22:43 Válasz

    Kedves Péter, kérdezem: miért termel (ill. nem termel) magáról ilyen kevés rendszerszintű adatokat a felsőoktatás? Érdektelenség, vagy éppen ellenkezőleg az “ellenőrizhetetlenség” okán (zavarosban halászni)? Az elszámoltathatóságról még tanulmány is van (bár gondolom ismeri): http://econ.core.hu/file/download/mtdp/MTDP1113.pdf

    A “mérős kutatások” hitelességével kapcsolatban továbbra is van szkepszisem (lásd L. Ritók Nóra egyik megjegyzését…). Bár tagadhatatlan – s ezt el is ismerem – a PISA és egyéb “kompetenciamérő dolgozatok” sok érdekes és hasznos adattal szolgálhatnak az iskolafejlesztés felé (leginkább kifelé, kutatók, oktatáspolitikusok felé), ezáltal “nyomon követhető” a gyermekállomány statisztikával is. Az már egy másik kérdés, hogy az – mindenkori – oktatáspolitika olyan amilyen és sokszor a bürokrácia tengerében elveszik az egész.

    Ám ezen mérések megint csak a gyerekre fókuszálnak (ami még nem is lenne baj), csakhogy ebből még nem következik, hogy a pedagógus jól végezi a munkáját (lásd. http://www.komment.hu/tartalom/20090916-velemeny-a-magyar-oktatas-problemaja-hogy-nincsenek-fiatal-tanarok.html?cmnt_page=1).

  • Pénzes Dávid 2011.05.31. 15:17 Válasz

    Talán még egy apróság: http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/05/31/a_hazai_cegek_negyede_nem_talal_megfelelo_munkaerot/ – nem biztos, hogy a legjobb, de szerintem nem alaptalan ez sem.

Új hozzászólás írása