is valium maoi valium for anxiety buy diazepam Santa Clara

can you mix tramadol with lorazepam buy tramadol online cod can i give my dog baby aspirin and tramadol

xanax etkileşim buy xanax xanax weed and beer

how much valium can you give a child valium drug afbouwen valium

soma 103.5 buy soma soma com robes

trendy soma restaurants buy soma fischer soma viron 95 skischuh

i am addicted to xanax xanax mg do drug test for xanax

serotonin syndrome attributed to tramadol addition to paroxetine therapy tramadol 50mg tramadol champix

xanax en cas de crise xanax online no prescription texas laws on xanax

how many valium tablets will kill you diazepam 5mg diazepam online Little Rock

Heidenwolf Erzsébet: Egy gyógypedagógus panaszai (Radó Péter kiegészítő kommentárjával)

Nemrég egy levelező listán kifakadtam, hogy valami nagyon nincs rendben az SNI gyermekek ellátásával. A levelező lista tagjai arra biztattak, hogy írjam le a problémákat. Megígértem, hogy összeszedem, és rögzítem a gondolataimat. A hét elején még úgy gondoltam, hogy képes leszek objektív képet festeni. Most, a hét végén úgy látom, hogy amit leírok abban biztosan túl sok lesz a szubjektív elem. Valamit azonban tenni kell, mert a tanév kezdetén a második hét is zaklatottan telt az iskolában.


A hét végére annyira kétségbe estem, elkeseredtem, hogy most kénytelen vagyok az írást terápiás célra használni. Pontosan 30 éve vagyok a pályán. Hallássérült gyermekekkel foglalkozom. 1995-ig osztályban tanítottam siket gyerekeket, majd utazótanár lettem.

Igen, Magyarországon már a kilencvenes évek elejétől működtek utazótanárok. Az utazótanári munkát, az a szegregált intézmény ajánlotta fel, ahol dolgoztam. Négy megyét láttunk el. Feladatunk igen sokrétű volt. Fel kellett kutatnunk a hallássérült gyerekeket, hogy minél korábbi életkorban hallókészülékkel lássák el őket. Már ekkor minden követ megmozgattunk, hogy Magyarországon vezessék be a szülészeteken az objektív hallásszűrést, a mai napig nem valósult meg mindenhol. A jó színvonalú korai fejlesztés lehetővé tette, hogy a gyerekeket óvodába, majd iskolába integráljuk. Mozgékonyak voltunk, mert saját-, később szolgálati gépkocsival közlekedtünk. A szolgáltatásokat helyszínre tudtuk vinni. A fejlesztés, ha szükség volt rá, a gyermek családjában történt, a szülő bevonásával. Nálam a szülő bevonása azt jelentette, hogy mindketten, mindhárman foglalkoztunk a gyerekkel, s a közös munka alapján adtam tanácsot. (Ó, már múlt időben írok!) A szülők valódi partnerré váltak, sorstársi csoportot hoztak létre, információkat osztottak meg egymás között, segítették, bátorították egymást, hogy a többségi óvodákba, iskolákba is van lehetőség bekerülni. Mi is egyre elkötelezettebbek lettünk az integráció mellett. (Sok-sok kiváló képzésen vettünk részt.) Tovább vittük a korai fejlesztett gyermekeinket óvodába, iskolába. Új partnereink a pedagógusok lettek, hospitáltunk, tanácsot adtunk a rehabilitációs órák megtartása mellett. Egyre nagyobb igény lett a munkánkra, mert a korszerű hallókészülékek mellett már hallásjavító műtéti lehetőséget is választhattak a szülők, ami még jobb színvonalú nyelvi fejlesztést tett lehetővé. A közoktatási törvényünk e szempontból korszerű volt, a leírt folyamatokat maximálisan támogatta. Természetesen a későbbiekben a kezdetekhez képest nagyon sok minden változott, de ez arra ösztönzött bennünket, hogy még többféle szolgáltatást nyújtsunk. Így lett Szülőklubunk, ami ma már egyesület, így lett Fecsketáborunk az iskolát kezdő gyermekeknek, szüleiknek és pedagógusaiknak, így lett országos hírű audiológiánk, ahová még Budapestről is eljönnek a szülők, így lettek intenzív családi fejlesztéseink…

Közben intézményem Egységes Gyógypedagógiai Módszertani intézménnyé alakult. Máshol szakszolgálatok jöttek létre, erősödtek meg. Ezek a folyamatok nem voltak zökkenőmentesek, a szakemberek között nem volt felhőtlen a kapcsolat. A szegregáló intézményekben (amilyen az én intézményem is volt) dolgozó gyógypedagógusok aggódtak, mert egyre kevesebb gyereket hoztak a szülők a speciális intézménybe, a területen megjelenő szakszolgálatok is egyre több SNI gyereket láttak el. A mi területünk is szűkült. A túlélés érdekében fejlesztésekbe kezdtünk, amelyeket uniós pályázatokból finanszíroztunk.

A másik túlélési lehetőség volt a helyben jelentkező szegregációs igények kielégítése. Az integrációs és a szegregációs megoldások egy intézményen belül viszonylag békésen megfértek egymás mellett. A békés egymás mellett élést segítették az úgynevezett EGYMI pályázatok. A pályázatoknak az volt a célja (ó, már megint múlt idő, pedig még most is zajlanak, igaz február óta nem kaptunk egy forintot sem a munkánkért), hogy korszerű gyógypedagógiai központok jöjjenek létre, amelyek komplex ellátást biztosítanak, támogatják a szak- és szakmai szolgáltatások kiépítését, a korai fejlesztés bővítését.

Az új köznevelési törvény elfogadásával a problémák azonnal jelentkeztek. Szakmai szolgáltatásokat nem nyújthatunk, így az integrációs munkánk egyik pillére ki is esett, a befogadó pedagógusokat már nem támogathatjuk. A kegyelemdöfés most szeptemberben jött. Nem lehetünk szakszolgálat, csak utazótanári hálózatot működtethetünk az integrált tanulók ellátására.

Mi lett ennek a következménye? Háromfelé szakadt az ellátás. Nem végezhetünk korai fejlesztést, mert az szakszolgálati feladat, így a munkánk legfontosabb részét húzták ki alólunk. Nem láthatunk el óvodát csak külön szerződéssel. Mivel megszűnt az emelt normatíva, nem tudható, hogy honnét is finanszírozódik az óvodások rehabilitációs órája. Én attól félek sehonnét, mert ez nem lett tervezve, de remélem ebben egyáltalán nem lesz igazam. Az utazótanári hálózatok nem álltak fel. A megyei szakszolgálati intézmények nem álltak fel. Most nevezték ki a vezetőit a – sok helyen nem is létező – szervezetnek, amit napokon belül kellene felállítani.

Járási szinten mindenhol állni kellene a szakszolgálati ellátó rendszernek és az utazótanári hálózatnak. Az utazótanári hálózatot az EGYMI-knek (amelyek már nem is nevezik magukat EGYMI-nek) kellene kiépíteniük, a szakszolgálatot a most kinevezett vezetőknek. Csakhogy! Nincs minden járásban gyógypedagógiai intézmény, amely utazótanári hálózatot tudna szervezni, a meglévők nem tudják, hogy kinek, melyik területet, járást kell ellátnia. A gyógypedagógiai intézmények többsége tanulásban akadályozott gyerekekkel foglalkozik, most nekik kellene látássérült, hallássérült gyerekek integrált ellátását is biztosítani, amire egyáltalán nincs szakemberük. A törvény ugyanis kimondja, hogy csak szakirányú végzettségű gyógypedagógust lehet alkalmazni.

A szülők szeptember másodikán tőlünk szereztek tudomást arról, hogy gyermeküket nem mi látjuk el (más megye, de korábban leírtam már miért alakult így). Kétségbeesett telefonálgatásba kezdtek, mi csak a tankerületükhöz tudtuk irányítani őket. Ott kiderült, hogy nincs is szakirányú végzettségű gyógypedagógus, így most próbálnak velünk egyezkedni, de szerintem a jelen rendszerben a feladat szinte megoldhatatlan, mert nem a gyerekhez van rendelve a normatíva, így nem tudható, hogy a költségeket ki viseli. A másik „probléma”, hogy tanítványaink szülei igényesek lettek. Megkérdezik, ki az a gyógypedagógus, aki a gyermekükkel foglalkozni fog, és milyen referenciái vannak. Ha megtudják például, hogy 30 éve nem látott hallássérült gyermeket, mert eddig más területen dolgozott, a szülők majd nem akarják elfogadni. (Én sem műtetném meg magam olyan orvossal, aki harminc évvel ezelőtt műtött utoljára vakbelet.)

A korai fejlesztett gyermekeimet el kell küldenem, mert bár megbízást kaphatnék a most felálló szakszolgálati intézménytől, de még fekszik a földön, nem tudható mikor lesz ebből felállás. A szülő telefonál, sír, hogy azt mondtam neki türelem, jövő héten jöhet – de nem jöhet.
Az óvodák fenntartói az önkormányzatok. Velük, vagy nem tudom kikkel, szintén megbízási szerződést kellene kötnöm, ha el akarják láttatni az integrált óvodásaikat.

Szülő jön, könyörög, hozná fejlesztésre a gyermekét, helyette hivatalokba küldözgetem. Ja, hogy végre megértette sok hátrányos helyzetű gyerek szülője is, hogy fontosak ezek a fejlesztések, sőt tudja, hogy ehhez joga van és kötelessége a gyerekét fejlesztésre vinni!

De nézzük azokat a helyeket, ahol a szakszolgálat lett az erősebb, ott eddig ők látták el az integrált SNI gyerekekkel és a korai fejlesztéssel kapcsolatos feladatokat. Most ők nem láthatnak el SNI gyereket. Ahol volt lehetőség, ott átadták a gyógypedagógiai intézménynek, ott jobbik esetben már megindultak fejlesztések, s tudják mi fán terem az integrált ellátás, de a hálózatok ennyi gyerekre egyáltalán nincsenek felkészülve. A szakszolgálati ellátás és az SNI ellátás szétválasztásával az integrált SNI gyerekek elesnek egyéb szakszolgálati szolgáltatásoktól (pszichológus, pályaválasztási tanácsadás, stb. – a helyi szakszolgálat kiépítettségétől függően).

Mi fog történni hosszútávon? Sok szülő nem bírja majd a nyomást, a gyermekek visszakerülnek a speciális intézményekbe. Az új rendszerben sokkal nehezebb lesz az átmenet, ha lesz átmenet (óvodába, iskolába, középiskolába, munkába). Az összetartozó részek szétválasztása miatt senkinek nem lesz érdeke, hogy fejlesszen, hogy a jelentkező igényekre szolgáltatásokat építsen ki.

És az iskolákkal mi lesz, azokkal, amelyek lassan megtanulták, mit jelent SNI gyereket befogadni? A régi alapító okiratok már nincsenek, azok tartalmazták, hogy az intézmények fogadnak SNI gyerekeket. Mi a garancia arra, hogy az új dokumentum tartalmazza majd az SNI gyerekek befogadását? A szülő mikor értesül róla, hogy már nem is …? Mit tud ilyen esetben tenni? Fogja a gyermekét és viszi szegregált intézménybe? Magántanuló lesz a gyermek? Úgy gondolom, az SNI gyerekek integrációja szinte lehetetlen lesz.

Hogy mindez hogy fest az én óráimon? Hát nagyon érdekes: integrációt segítő utazótanárként, ez a szabály, 20 órát kell alapból teljesítenem. A 32 számunkra értelmezhetetlen, mert eddig is rengeteg feladatunk volt a rehabilitációs órákon kívül. (De biztos értelmeznünk kell, már gyártottunk rá egy hatalmas táblázatot.) Kapok megbízási szerződést korai fejlesztésre a szakszolgálattól. Járok három óvodába, három különböző önkormányzat tartja fent őket, tehát tőlük is kapok megbízási szerződést. Úgy tudom, csak tíz órát lehet megbízási szerződéssel dolgozni. De a megbízási szerződés nekem sem jó, mert senki nem szokott fizetni. Ki lesz a főnököm? Szakmailag hova tartozom? Most mit tegyek?

(Heidenwolf Erzsébet hallássérült gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógus.)

 

Kiegészítő kommentár Heidenwolf Erzsébet írásához (Radó Péter)

Emlékeim szerint most fordul elő először, hogy az OktpolCafé gyakorló pedagógusok és az oktatás frontvonalában dolgozó szakemberek írását adja közre. (Ennek nem valamiféle elitizmus az oka, hanem az, hogy az OktpolCafé oktatáspolitikai szakértői blog ennek megfelelően relatíve kicsi célközönséggel.) Annak, hogy eltérünk ettől a szokástól az oka az, hogy Heidenwolf Erzsébet írása tökéletes látlelete a most zajló átgondolatlan és dilettáns rendszer-átalakítás egyik aspektusának.

Egy közoktatási rendszer fejlettségének legfontosabb indikátora az, hogy mennyire képes bármilyen sajátos nevelési igényű gyermek számára biztosítani a fejlesztésükhöz és tanulásukhoz szükséges feltételeket. (Ha e gyermekek megkapják a megfelelő támogatást, akkor a rendszer minden gyermek számára képest azt biztosítani.) E tekintetben a magyar közoktatás által biztosított feltételrendszer sokat fejlődött, különösen 2004 óta, amióta az SNI inklúzió az oktatáspolitika és uniós forrásokból finanszírozott oktatásfejlesztés egyik kiemelt prioritása volt. A jelenlegi kormányzat azonban éppen ezekben a hetekben rombolja le sok-sok év fejlesztésének minden erőfeszítését. Szinte pontosan két éve írtam egy bejegyzést az SNI inklúzió szűkülő mozgásteréről. Az akkor még csak tervezett változtatások várható hatásait elemezve lényegében azt írtam, hogy ha azokat átültetik a gyakorlatba, visszatérünk a kizárólag szegregált intézményekben megszervezhető

speciális oktatás világához. Heidenwolf Erzsébet írása az akkor felsorolt elhibázott tervek egyikének, az inputfinanszírozásra (központi bérfinanszírozásra) való visszaállás következményeit szemlélteti, melynek pusztító hatása már bevezetésének pillanatában megmutatkozik.

E hatás mögött egy rettenetesen egyszerű összefüggés áll, amit ha valaki nem ismer, akkor nem szabadna oktatásirányítói szerep közelébe engedni. Az inputfinanszírozás rugalmatlan, kizárólag intézmények működésének finanszírozására alkalmas, az intézmények által ellátott feladatok finanszírozására nem. Az egyedi sajátos nevelési igények hatalmas – és növekvő – sokfélesége, valamint az ezen igényekkel rendelkező tanulók relatíve csekély száma azonban nem teszi lehetővé, hogy a fejlesztésükhöz szükséges speciális szakértelmet ott állomásoztassuk minden egyes iskolában, ahol tanulnak. Ráadásul, nagyon régóta tudjuk, hogy heti egy-két óra szakember által nyújtott fejlesztő foglalkozás nem elegendő, tehát az e szakértők által végzett munka csak egy része irányul az SNI gyermekekre, egy jelentős része az őket oktató pedagógusok (és sokszor a szülők) számára nyújtott szakmai szolgáltatás. A dolog tehát akkor működik, ha az egyes gyermekek számára és az őket oktató pedagógusok számára egyszerre tesszük hozzáférhetővé a szükséges szolgáltatásokat – ott, ahol élnek, illetve dolgoznak.

Egy nyitott, rugalmas, a megfelelő kapacitásokkal rendelkező és komplex szolgáltatások egyidejű nyújtására képes rendszerre van tehát szükségünk. Ezek hol EGYMI-k formájában, máshol pedig közös igazgatás alatt működő szakmai és szakszolgáltató intézményekben szerveződtek meg. A most szeptember 1-től működő inputfinanszírozás azonban nem teszi lehetővé, hogy eltérő logikájú, ezért eltérő fajlagos költségű szolgáltatások egy szervezetben működjenek, ezért a finanszírozás már önmagában kikényszeríti a „profiltisztítást” a szolgáltató rendszerben és az iskolarendszerben egyaránt. A szolgáltató rendszerben már megtörtént a komplex feladatkörű intézmények szervezeti szétválasztása, ennek a következménye, hogy szakmai szolgáltatók csak pedagógusokkal, szakszolgáltatók pedig csak gyerekekkel foglalkozhatnak. Ráadásul mindezt csak a saját illetékességi területükön tehetik, mert az intézmények feladatai ellátandó területhez, s nem ellátandó gyermekekhez kötődnek. A korábbi rendszer, melynek fejlesztésébe rengeteg energiát és pénzt öltünk tehát látványos gyorsasággal összeomlott.

Hasonló, de kissé lassúbb lefolyású folyamat várható a gyermekek beiskolázása terén is. Mivel az integráltan megszervezett SNI oktatás eltérő fajlagos költségeit a központi bérfinanszírozás nem képes kezelni, újra az elkülönítés, a speciális „ügyfélkört” kiszolgáló specializálódott, a gyermekek lakóhelyétől távol működő SNI gettóiskolák hálózata lesz a főszabály.

Amiről tehát Heidenwolf Erzsébet ír nem egy elszúrt átmenet, aminek még korrigálhatóak lennének a hibái. Az egész a köznevelési törvénybe beleírt oktatáspolitikai becstelenség.

Hozzászólások:

  • Tóth Andrea 2013.09.21. 20:31 Válasz

    Az én munkahelyem most vált Nevelési Tanácsadóból szakszogálattá. A múlt héten kellett közölnöm a már másfél éve fejlesztett gyermek szüleivel, hogy sajnos mostantól nem láthatjuk el a tavalyi tanév végén SNI-vé nyilvánított óvodás kisfiukat, akinek kijelölt intézménye egy többségi óvoda. És sajnos azt sem tudom megmondani, ki fog foglalkozni ezután a gyermekkel. Majd az a bizonyos utazótanár, aki azonban nem létezik, illetve biztos nincs belőle elegendő.
    Csak remélni tudom, hogy az érintett szülők botrányt csinálnak a megfelelő helyen.

    Tóth Andrea (fejlesztőpedagógus)

  • Szabó Anna 2013.09.21. 21:45 Válasz

    Az első utazótanári szolgálat 1978-ban kezdte meg a működését, országos intézményben. Nem négy megyét, egy országot igyekezett ellátni. A fejlesztése pontosan abban az irányban folyt, hogy a gyermekkel naponta foglalkozó pedagógust is tudáshoz juttassa: ebben az esetben éppen a látássérüléssel kapcsolatban.
    A rendszer szépen kiépült, elemei puzzle módjára kapaszkodtak egybe, a kép teljességéhez felcserélhetetlenül és elhagyhatatlanul. Egy fontos elem maradt el csupán: a keret, pontosabban a jogi keret.
    Amíg a főváros fizette az országos ellátást, de személyes kapcsolatok révén fizette, jó szándékkal ki lehetett tölteni a joghézagokat.
    Mostanra csak a hézagok maradtak.
    Továbbá az a tény, hogy az államosítás keretében az országos intézmények – érzékszervi és mozgási SNI területéről – még lejjebb csúsztak: Zugló tankerülete ölelte őket keblére, mostohaanya módjára.
    A helyi tankerület nem engedi Pestre a tanárt, mert az útiköltség, mert a helyettesítés, mert a …, mert a …
    MI pedig nem jutunk el oda, mert… Most éppen azért, mert a megközelítőleg 100 most látogatandó látássérült tanulóhoz történő eljutásunk költsége meghaladja a 100 ezer forintot, így három árajánlatot kellene beadni e nagy összegű költésre.
    Kisar Máv-val, Vizsoly Volánnal és Ryanair-rel?
    Autó már nincs alattunk: mert mi a KLIK-é vagyunk, de az autó a GAMESz-é lett, s bele a benzint ki vegye? Ötletes megoldással olyan szerződést kötöttek volna velünk, hogy a járműben akár más által okozott kárt mi, akik vezetjük, megelőlegezzük, és majd a peres eljárás útján behajtva pénzünkhöz jutunk. 1.) Ezt a szerződést főnökeink meg se mutatták nekünk. (Más zuglói intézményben igen, így onnan ismerjük a tartalmát.) 2.) Nem új trükk, hogy ha nem akarsz nemet mondani nyíltan, szabj lehetetlen feltételeket. Megtörtént.
    Az integráció drága buli. Erre Warnock bárónő i s rájött, aki a Vaslady idejében Angliában kezdeményezte.
    Meglátjuk, hogy a pénzkivonás mellett mi maradhat életben egy ilyen pénzigényes megoldásból.
    A költségességet csak fokozza szakterületünkön, hogy a látássérülés alacsony gyakoriságú fogyatékosság, azaz minden 1000 gyermekből egy érintett, így egymástól távol élnek, közvetlen ellátásuk is nehéz, olykor lehetetlen a hazai közlekedési lehetőségeket, azok valós költségeit ismerve.

  • Ratkay Katalin 2013.09.25. 18:19 Válasz

    Kedves Erzsike és Mindenki!
    Köszönöm, hogy leírtad, amit hetek óta gondolok.
    Minden mondatod igaz.
    26 éve vagyok szomatopedagógus Mosonmagyaróváron.
    Elkeseredve látom, hogyan dőlt össze több mint 20 év alatt felépített korai fejlesztő munkánk.
    Tavasszal néhány óra alatt véleményeznünk kellett a törvényt.
    A GYAKORLAT oldaláról tettük, senki nem reagált, senkit nem érdekelt, az egyetlen megyei egyeztető értekezletre az illetékes nem jött el.
    Nem léteznek azok a szakemberek akiknek el kellene látniuk a feladatot, de léteznek korai fejlesztést igénylő,mozgássérült gyereket nevelő szülők, családok.
    Mi lesz velük?
    Jogászok és politikusok döntöttek a sorsukról.
    Csak egyetlen napot töltött volna el bármelyikük valamelyik intézményben, s látta volna az ott folyó munkát, fejlesztést rögtön másként gondolkodna.
    Soha nem politizáltam,inkább tovább képeztem magam, és azzal foglalkoztam amihez értek.
    Ennek a történetnek minden szereplője vesztes.
    Szomorú vagyok, dühös és tehetetlen.

Új hozzászólás írása