is ambien a prescription drug buy ambien is it safe to take ambien after drinking wine

tramadol online us pharmacy order tramadol online can tramadol cause anxiety attacks

100 mg of xanax order xanax online xanax sprzedam ogłoszenie

numa pa de n termos a soma do primeiro com o de ordem n buy soma manisa soma tarihçesi

soma imoveis minas gerais buy soma online soma de vetores de um paralelepipedo

conversor nota do enem para ufmg soma buy soma soma properties llc

soma toronto chocolate buy soma soma comercio de veiculos ltda

valium use in animals diazepam 5mg valium hvor lenge kroppen

can you take penicillin and tramadol tramadol overnight shipping can you take ibuprofen after taking tramadol

can ambien cause brain tumors buy ambien vistaril ambien

Haditudósítás az Európával szembeni szabadságharc oktatási frontjáról

A Magyarországi Európa Társaság pénteki nemzetközi konferenciáján beszéltem röviden a nemzeti szuverenitásunk védelmében az Európai Unióval szemben vívott harcunknak az oktatást is elérő eszkalációjáról. Ebben a bejegyzésben némileg kibővítve megosztom, amit akkor elmondtam. (Az előadás itt megnézhető.)
.
.
A „brüsszeli diktátumokkal” szembeni ellenállás alapja

az, hogy az oktatás nemzeti ügy, az Európai Uniónak nincs az oktatáspolitikai döntésekre is kiterjedő felhatalmazása. Ez már önmagában is problematikus megközelítés, mert az oktatás szabályozásának nem csak szűken értelmezett oktatási normáknak kell megfelelnie. A Hallgatói Hálózat, a Hálózat a Tanszabadságért és az Oktatói Hálózat által az Unió Oktatási Biztosának írt levele például tételesen felsorolja azokat a közösségi és egyéb nemzetközi szerződéseket, melyeket a magyar szabályozás megsért. (Ebben benne van az Alapjogi Charta, a Lisszaboni Szerződés és az egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló irányelvek is.) Mindez azonban csupán a jéghely csúcsa, mert noha az EU szabályozási mandátuma az oktatás területén csakugyan korlátozott, oktatáspolitikája azonban, mellyel kapcsolatban a tagállamok önkéntesen kötelezettségeket vállalnak, mindig is volt.

.
Az EU oktatáspolitikájának evolúciója
.
Ha meg akarjuk érteni az Unió oktatáspolitikáját, nagyon röviden érdemes áttekinteni azt az evolúciós folyamatot, ami kialakította a lehetőségek és kötelezettségek ma érvényes rendszerét. Ebben az evolúciós folyamatban érdemes megkülönböztetni három, többé-kevésbé jól elhatárolható szakaszt.
.
Mivel az EU mindig is elsősorban a munkaerő, a termékek és – egyre inkább – a szolgáltatások szabad áramlásának biztosításáról szólt, az oktatás, ezen belül a végzettségek kölcsönös elismerésének kérdése mindig is a közösségi politikák látóterében volt. (Egyszerű példával élve: egy Spanyolországban kiképzett péknek Németországban is kötöttségektől mentesen alkalmazhatónak kell lennie.) Ebből fakadt, hogy a nyolcvanas években számos közösségi program –főleg a szakképzésben – a tantervek összehangolásával kísérletezett. Az erre irányuló projektek azonban világossá tették, hogy ez meglehetősen reménytelen feladat.
.
Az Unió oktatáspolitikájának második szakasza 1991-ben kezdődött, amikor a korábba kudarcokat beismerve született új direktívák a kölcsönös bizalom elve alapján biztosították a végzettségek kölcsönös elismerését. Mivel azonban a bizalomnak voltak korlátai, felértékelődtek az azt megalapozó minőségi garanciák. A tartalmak harmonizációjának helyét a minőségbiztosítási programok vették át, melyek tapasztalatai alapján a 1998-ban, 1999-ben és 2001-ben minőségbiztosításra vonatkozó irányelvek és javaslatok láttak napvilágot. (Azóta Európában trivialitásnak számít, hogy minden oktatási szolgáltatásnak minőségbiztosítottnak kell lennie.) Mindazonáltal, ebben az időszakban az oktatáspolitika foglalkoztatási és szociális politikák eszközrendszerébe illeszkedett, nem számított önálló közösségi politika területnek.
.
Az Unió politikájában a következő fordulatot a 2000-ben elfogadott lisszaboni célok jelentették, melyek – noha meglehetősen szűk körben – kaput nyitottak a célok összehangolása felé. Egy 2002-ben elfogadott munkaprogram az oktatást beemelte a nyílt koordinációs mechanizmusba és közös oktatási célokat, illetve az azokhoz rendelt referencia célokat („benchmarkokat”) rögzített. (2002 óta tehát az oktatás önálló és egyenrangú politika terület az Unióban.) A közös célok kijelölése (melyeknek megtörténik az egyes országokra való lebontása is) egyben azt is jelentette, hogy a Bizottság működtetni kezdte a nyílt koordinációs mechanizmus részét képező monitoringot is, az oktatási biztos tehát teljes joggal tesz fel kérdéseket a magyar kormányzatnak, ha azt látja, hogy az ország által vállalt célok nem teljesülnek. Az eredeti 2003-ban rögzített célok között még keveredtek a ráfordításokra, a rendszeren belüli előrehaladásra és a tanulási eredményekre vonatkozó benchmarkok, az előző évtized közepe óta azonban egyre inkább a tanulási eredmények indirekt összehangolása kerül a középpontba.
.
A közös célok kijelölésén és a célok megvalósulásának nyomon követésén kívül az EU egyfajta policy bróker szerepet is játszik. Az egyes uniós kezdeményezések, mint például a nemzeti képesítési keretrendszerek alkalmazásának elterjesztése, a bolognai folyamat a felsőoktatásban vagy az informális és nem formális tanulás elismerése eredetileg egyes országok oktatási rendszereinek sajátos körülményei között alakultak ki, de a nagyon intenzív közösségi együttműködés hatására az összes többi országban is megtörtént azok interpretációja, adaptációja és használatba vétele.
.
Az EU oktatáspolitika-alkotási mechanizmusa tehát nem egy a nemzeti kormányok döntéseibe „beleszóló” külső hatalmi tényező, hanem egy olyan mechanizmus, mely kötelezettségeket generál az egyes országok számára, ám e kötelezettségek egy nagyon nyitott, az egyes országok érdekeire és sajátos viszonyaira tekintettel lévő rendszerben születnek. Magyarország – és az összes többi tagállam – érdekeltségét a részvételben az teremti meg, hogy a magyar oktatáspolitika által megoldandó problémák lényegében nem mások, mint a többi tagállamban. Ennek megfelelően az uniós együttműködésbe való betagoltság hatalmas mennyiségű erőforrást tesz hozzáférhetővé a számunkra. (Jelenlegi oktatásirányítóinknak nincsenek tisztában ennek az erőforrásnak az erejével, mert az Unióba való belépésünk és a különböző együttműködésekbe való bekapcsolódásunk hosszú ellenzékiségük idejére esett, személyes tapasztalataik erről nincsenek.)
.
Az EU és a fülkeforradalom oktatáspolitikája
.
A jelenlegi magyar kormány gyakorlatilag kilépett az Unió nyílt koordinációs mechanizmusból. Ezt az első pillantásra talán kicsit sarkos megállapítást négy dolog indokolja.
.
  1. A második Orbán-kormány oktatáspolitikája fundamentálisan elkanyarodott az EU oktatáspolitikáját meghatározó elvektől és általános céloktól: társadalmi kohézió erősítése helyett a társadalmi feszültségek növekedését és kiélezését eredményező politikák, ezen belül a roma és/vagy hátrányos helyzetű tanulók problémáival szemben teljesen érzéketlen, az elitek érdekeit gátlástalanul kiszolgáló oktatáspolitika; a versenyképesség erősítése szempontjából kulcsfontosságú tudás-intenzív szektorok humánerőforrás utánpótlásának biztosítása helyett a felsőoktatásba való belépés szűkítése; a foglalkoztathatóságot középpontba állító oktatáspolitika helyett a képzetlenek és képezhetetlenek tömegének növekedését eredményező oktatáspolitika; a nemek közötti esélyegyenlőség biztosítása helyett egy atavisztikus családkép erőltetése és a nemek közötti tanulási teljesítménykülönbségekkel szembeni érzéketlenség; az egész életen át tartó tanulás helyett a tanulás lehetőségeinek szűkítése, a tanulói döntési szabadság korlátozása, a fiatalok korai kilökése a munkaerőpiacra. Mindez bővebben kifejthető lenne és a sor bővíthető lenne, de nem szükséges, ennyiből is látszik, hogy Európából nézve ez az oktatáspolitika egyszerűen szalonképtelen.
  2. A szélsőségesen központosított rendszerszabályozási eszköztár, melyet az új oktatási törvények 27 év után újra meghonosítanak Magyarországon egyszerűen nem kompatibilisek azzal a nyílt politikaalkotási rendszerrel, amely az Unióban működik. Azt kell tisztán látnunk, hogy nem lehet egyszerre „felfelé” egy nyílt politika koordinációs rendszer aktív szereplőjeként viselkedni, „lefelé” pedig bürokratikus adminisztratív eszközökkel kézivezérléssel kormányozni. Csak egy illusztráció: meg sem tudom számolni, hogy hányszor láttam bolgár kollégákat, akik felhatalmazás és mondanivaló hiányában végig csendben üldögéltek Brüsszelben többnapos uniós értekezleteken. Gondolom, mondanom sem kell, hogy ha nem is annyira, mint egy év múlva a miénk lesz, de a bolgár közoktatás irányítás is erősen központosított. (A korábbi kormányzási eszköztár még „EU-kompatibilis volt, mert az autonóm iskolai és önkormányzati hálózatot elvileg erős szabályozási háttérrel működő „nyílt koordinációs mechanizmussal” kellet volna irányítani.)
  3. Kormányunk oktatáspolitikája általában, ezen belül a három új oktatási törvénnyel létrehozni szándékozott rendszer egyszerűen képtelen arra, hogy megvalósítsa az EU „Oktatás és képzés 2020” munkaprogramjában szereplő stratégiai célokhoz rendelt referenciaértékeket (benchmarkokat). Egy kicsit pontosabban, van négy benchmark, melyekkel kapcsolatban nem egyszerűen nem teljesítjük a kitűzött célokat, de a mostaninál garantáltan távolabb kerülünk majd tőlük: (1) 2020-ra biztosítani kell a felnőttek átlagosan legalább 15 %-ának az egész életen át tartó tanulásban való részvételét; (2) 2020-ra az olvasás, a matematika és a természettudományok terén gyengén teljesítő 15 évesek arányát 15 % alá kell csökkenteni; (3) 2020-ra a felsőfokú végzettséggel rendelkező 30–34 év közöttiek aránya érje el legalább a 40 %-ot; (4) 2020-ra az oktatást és a képzést korán elhagyók arányát 10 % alá kell csökkenteni. Ehhez képest csekély öröm, hogy a várhatóan romló indikátorok mellett van egy benchmark, amely valószínűleg teljesülni fog, már csak azért is mert már most is teljesítjük: 2020-ig a 4 éves kor és a kötelező általános iskolai oktatásba lépési életkor közötti gyermekek legalább 95 %-ának részt kell vennie a kisgyermekkori nevelésben. Gondolom senkit nem téveszt meg, hogy oktatási államtitkárunk optimista nyilatkozatokat tesz Brüsszelben a referenciaértékek teljesítésével kapcsolatban.
  4. A szabadságharcos retorikától függetlenül is az Unió abban a pillanatban szűnt meg oktatáspolitikai referenciaként működni, amikor megszűnt Magyarországon a tények tiszteletén alapuló oktatáspolitika-alkotási gyakorlat. Az oktatáspolitikai reflexió minőségéről szóló korábbi bejegyzésben írtam arról, hogy a kormányzati gyakorlat dokumentálatlan szubjektív vélekedéseken, széles körben osztott hamis közpolitikai mítoszokon és ideológiai nünükéken alapszik. Ehhez képest a nyílt koordinációs mechanizmus keretei között zajló, sokak ízlésének kicsit túl „technokrata” diskurzus mintha egy más bolygón folyna; a magyar és az uniós oktatáspolitikai reflexió között elképesztően nagy, jelenlegi oktatásirányítóink számára áthidalhatatlan kulturális szakadék van. (Olyan nagy, hogy valószínűleg nem is érzékelnék, hogy szereplésük mennyire kínos lehet.) A dolog az ellenkező irányba sem működhet. Oktatásirányítóink meg sem próbálják aktívan befolyásolni a közösségi politikákat, mert egy üres keresztény-nemzeti retorikai buborékba zárták magukat, melyből nem látnak ki.
A magyar kormányzat de facto kilépése a nyílt koordinációs mechanizmusból nagyon rossz időpontban történik. A strukturális alapokról, azon belül az oktatás fejlesztése számára elérhető Európai Szociális Alapról nehéz megmondani, hogy azok az Unión belüli kiegyenlítést szolgálják, vagy a közösségi politikák megvalósulását segítő implementációs eszközök. 2014-től mindenképpen az utóbbi felé mozdul el ezeknek az alapoknak a felhasználása, mert várhatóan alapvetően közösségi célokhoz illeszkedő kormányzati közpolitikák nyílt versenyében dől majd el, hogy melyik ország mennyi pénzhez jut hozzá. Ilyesmivel mi nem nagyon rendelkezünk majd…

Hozzászólások:

  • nyiriandras 2012.03.08. 01:14 Válasz

    Az összefoglaló gyorsan tágra nyitja a tekintetet. Ez a szimpla fiziológiai hatás. Késztetést ad továbbá a legelemibb összeadási műveletek elvégzéséhez. Majd nagy levegővétel után megkönnyíti a hovatartozásunkat érintő kérdések megfogalmazását is. Úgymint: 1. Meddig lehet a kettős kötelezettségvállalásokat – EU támogatta célok és fejlesztések, ezzel szemben a nemzeti hadicélok felmutatása – tartani? 2. Meddig lehet a kettős beszédet – kifele ezt, ezzel szemben befele azt, vagyis egy szájból hideget, meleget fújva – folytatni? 3. Meddig lehet egy klub tagsági viszonyát megőrizni, ezzel szemben ennek írott és íratlan szabályait egyaránt megszegni? Efféle dilemmákkal már a delphoi jósdához vagy a firenzei fejedelmekhez is fordultak. Bármennyire homályos válaszok is születtek, a változó erőviszonyok figyelembe vételéről tanúskodtak.

  • FGy 2012.03.08. 13:57 Válasz

    Kedves Péter/János, engedelmetekkel egy kritikai reflexió:

    http://egyetemipolgar.net/2012/03/08/ujra-a-csalanveresrol/#more-780

    üdv
    fgy

  • Radó Péter 2012.03.09. 10:11 Válasz

    Kedves György, nagyon hálás vagyok minden kritikai reflexióért, részben mert inspiráló, részben mert ez a blog ezért van, részben pedig mert az autonóm kritikai reflexió mintha kihalófélben lenne Magyarországon. Nem tudok minden reagálni, csak arra válaszolok, amiben másképpen látjuk a dolgokat, s ami az írásodban szerintem félreértésen alapszik.
    1.Nem hiszem, hogy a kormányzati válaszok után a dolog „annyiban marad”, mert a Bizottság felhatalmazás hiányában „nem talál fogást”. Az EU egy lassan gördülő szervezet, de nem buta szervezet: mint írtam, nemsokára elkezdődik a következő uniós költségvetési időszakról szóló forrásalku, amely bőséges teret kínál majd a kormányzat oktatáspolitikájával szembeni „szoft aggodalmak” informális érvényesítésére. Egy-két év az Unió eszköztárában szinte csak egy pillanat.
    2.Abban, amit írsz, van egy félreértés, ami nyilvánvalóan az én hibám: nem tettem világossá, hogy az Unió politikáitól való drasztikus elfordulás nem egyenlő mértékben érinti a felsőoktatást és a közoktatást. Te kizárólag a felsőoktatási leágazásokra reflektálsz, s valóban, az elfordulás elsősorban a közoktatást és a szakképzést érinti. Azonban: ha csekélyebb mértékben is, az általam felsorolt négy probléma mindegyike érinti a felsőoktatást is: az elvek és az alapvető célok tekintetében teljesen, a rendszerszabályozás tekintetében részlegesen (lásd: autonóm akkreditációs mechanizmus éppen bekövetkező államosítása, pedagógusképzés, stb.), a konkrét célok tekintetében erősen (az egyetlen felsőoktatásra vonatkozó benchmarkot akár el is felejthetjük) a közös politikaalkotásban való részvétel minőségét pedig a felsőoktatással kapcsolatban még csakugyan nem látjuk pontosan.
    3.Az általános tandíj kötelezettség kimondása (amivel én személy szerint egyetértenék, de nem fog megtörténni) megoldás lenne sok mindenre, de a „röghözkötő” szerződésektől független ügy. Ez utóbbi nem tud nem ellentétes lenni a közösségi joggal és az Unió lényegével.
    4.Abban igazad van, hogy a közösségi jog megsértését konkrét szövegek és tények összevetésével kell dokumentálni, ezt már többen elvégezték és most is dolgoznak rajta. Ez a blogbejegyzés azonban tágabb összefüggésekről szól, ha úgy tetszik: az általad is űzött műfaj mindenképpen egy kicsit „csalánverés”. Egy jogi kereset vagy egy szakmapolitikai elemzés módszertani szabályait nem érdemes egy blogon számon kérni. Ahogy tisztjeim mondták a hadseregben: a dolog az ami….

  • FGy 2012.03.10. 07:26 Válasz

    Kedves Péter, (nem akarom teleírni a hozzászólást, ezért csak a válaszol elejt-végét másolom ide, a részletesebb nálam olvasható: http://egyetemipolgar.net/2012/03/08/ujra-a-csalanveresrol/#comment-82)

    számomra a leglényegesebb következtetés az elmúlt hetekből az, hogy a magyar felsőoktatási elit nem spórolhatja meg a hazai érdek- és érték-érvényesítést. Nekünk itthon kell jó érvekkel, kellően mély és kidolgozott szakmai anyagokkal, hatékony és hiteles nyilvánosság-munkával, leginkább pedig innovatív szakmai munkával meggyőzni a közvéleményt. A másik oldalon pedig nem a jelenlegi felsőoktatási vagy akár kormányzati felelősök állnak, ők túl gyengék lettek volna a felsőoktatás szorongatásához. A félművelt médiamunkások által is gerjeszettt, befolyásos üzleti körök által támogatott felsőoktatás-ellenes (persze, általában is anti-intellektuális) közhangulat uralkodik, ez sokkal keményebb ellenfél, mint bármely kormányzati bornírtság. És ezzel szemben végképp nem érdemes Brüsszelhez ronhangálni.

    ad 1 és általánosan UPGRADE:
    Igazad van, egyoldalú megközelítés volt a bejegyzésemben a jelenleg érvényes konkrét jogi szempontok firtatása. A magyar kormány uniós tagként való, khm, működése láthatóan meglepte az uniós kötődésű és/vagy elköteleződésű politikaformálókat. A ritmus ráadásul nem a kormányzati stratégiának kedvez. Más időkben akár még be is jöhetett volna a kalap bedobása a kocsmaajtón, de a káoszból az EU végülis az erősebb integráció irányában látszik elmozdulni. Ebben a helyzetben valószínűbb, hogy az EU a jelenlegi, elégtelennek bizonyult uniós védekező mechanizmusok erősítésével válaszol. Például úgy, hogy – a konkrét szabályozási ügyek szöveg-kötöttségén túllépve – policy-szinten is konkrétan kér számon általános közösségi szellemet, értékrendet, stratégiákat, akár közvetett nyomásgyakorlással (ezekre utalsz Te is a forrásalku stb. említésével). Mindez azonban már messze nagyob léptékű változás, mint a magyar ügy (aminek ez persze használna). Őszintén szólva én személyesen aggodalommal nézem, hogy az ehhez szükséges általános (felsőoktatási) értékrend alakításban milyen intellektuális-szakmai színvonalú háttér sejlik fel a brüsszeli apparátusokban és szakértői köreikben.

    Üdv:
    fgy

Új hozzászólás írása