Egy új korszakról (személyes karácsonyi bejegyzés)

A 2010-es karácsony bejegyzésemnek azt a címet adtam, hogy „Helyzet van.” Most új helyzet van: a második Orbán-kormány oktatáspolitikai tabula rasa-t csinált. 2009-hez nincs visszatérés, a 2010-es fülkeforradalom oktatáspolitikai teljesítménye pedig teljes csőd, s mint ilyen minden ízében vállalhatatlan. Ideje feltápászkodnunk, leporolnunk a nadrágunkat, vennünk egy nagy levegőt, s elkezdenünk azon gondolkodni hogyan szabadulhatnánk meg a démonainktól. Másképpen: merre van az előre?

Az új helyzet (Csipkerózsika hosszú álma)

Az elmúlt negyed század alatt alapjaiban változtak meg az oktatással szembeni elvárásaink és a működő oktatáspolitikáról szóló tudásunk. Az embernek azonban olyan érzése van, mintha oktatásirányítóink Csipkerózsikaként átaludták volna az elmúlt 25 évet. (Van persze aki ennél sokkal régebben elvesztette a kapcsolatát a valósággal; például helyesli az iskolai testi fenyítést.) Képzeljük el, hogy Csipkerózsika hosszú alvása alatt gyökeresen átalakulnak a viszonyok és nem egy herceg ébreszti csókkal, hanem egy sereg könyvelő adókimutatásokkal. Valahogy így járnának  a mi oktatásirányítóink is. Negyedszázada alusszák hosszú álmukat, s ez alatt kimaradtak mindenből, ami az oktatástudományban és az oktatáspolitikában a világban és Magyarországon történt, ráadásul minden felébresztésükre irányuló kísérlet látványos kudarcot vallott. Sajnos alvajárók: áterőszakoltak egy pocsék és dilettáns törvényt.

Az oktatási törvényekről a HAT – Hálózat a Tanszabadságért, az Equity – Méltányos Közoktatásért Egyesület, a pedagógus szakszervezetek és ez a blog elmondtak mindent, amit el kellett és el lehetett mondani. Nem érdemes tehát tovább próbálkozni oktatásirányítóink kizökkentésével az intellektuális és szakmai hibernáció állapotából. Foglalkozzunk inkább a jövővel és értelmes, éber állapotban is megfontolható alternatívákkal.  Ehhez azonban le kell számolnunk egy illúzióval: be kell látnunk, hogy már soha nem lehet ott folytatni, ahol a fülkeforradalom megszakította az oktatástörténet folytonosságát.

A közeljövő

Ami a következő durván két évet illeti, lesz mit csinálni bőven. Kicsit későn ugyan, de az oktatáspolitikai ámokfutással szembeni ellenállás rengeteg energiát és kreativitást szabadított fel, jó lenne ezt pozitív célok érdekében használni. Momentán négy olyan területet látok, ahol tere van az értelmes cselekvésnek.

1.    Független monitoring. Tudjuk, hogy az új oktatási törvényeknek katasztrofális hatásai és mellékhatásai lesznek. Mint egy korábbi bejegyzésemben írtam, azt is tudjuk, hogy a törvény átültetése a gyakorlatba hatalmas káoszt okoz majd. Szinte napi rendszerességgel fogunk beleütközni azokba a személyes és intézményi történetekbe, kisebb-nagyobb helyi és rendszerszintű válságokba és statisztikai adatokba, melyek igazolni fogják legrosszabb várakozásainkat. Nem lesz elég azonban rögzíteni, hogy “mi megmondtuk”; dokumentálni kell az okozott károkat. Szükség van tehát egy független szakértői és civil monitoringra. Jó lenne, ha az oktatásirányítók tudnák, hogy figyelik őket, jó lenne, ha nyilvánosságot kapna minden kisebb-nagyobb probléma, és jó lenne, ha fel lehetne készülni az Orbán-kormány bukása utáni helyreállításra. A leendő fekete könyv tartalmáról ez a kormányzat gondoskodni fog.

2.    Társadalmi kontroll. Egy 2003-ban készült, a közoktatás tartalmi szabályozásáról szóló OPEK nyilvános jelentésben ezt írtuk: „A tartalmi szabályozás és tartalomfejlesztés középtávú stratégiai célkijelölése az elmúlt évtizedben a társadalmi partnerek bevonása nélkül történt.” Másképpen fogalmazva: a célok (iskolákkal szembeni elvárások) rögzítése szakértők, oktatásirányítók és politikusok monopóliuma maradt. E tekintetben azóta semmi nem változott. A jelenlegi kormány egyetlen változtatása az volt, hogy kiemelte a szakértőket a képletből. Valljuk be, mi szakértők is leginkább csak egymásra és oktatásirányítók, politikusok szándékaira figyeltünk, az oktatás érdekeltjeinek gondolkodására, igényeire alig. Nem tettünk valódi kísérletet arra, hogy látásmódunkat, szakmai meggyőződésünket és az azokat megalapozó tényeket megosszuk másokkal, a nyilvánosságot újságírók és politikusok hitbizományának tekintettük. Ennek kudarca mára nyilvánvaló. Az oktatáspolitika demokratizálása nélkül nincs kivezető út a primitív, legrosszabb ösztönökre és indulatokra építő oktatáspolitika uralmából. (Félreértések elkerülése végett: demokratizálás alatt nem arra gondolok, hogy adjuk az oktatást pedagógusok kezébe.) Nincs mese, társadalmi kontrol alá kell helyezni az oktatáspolitikát. Még nem próbálkoztunk vele, ki kellene találni, hogyan kell ezt csinálni.

3.    Alternatív oktatáspolitikák. Több mint másfél éven keresztül az oktatáspolitika az államtitkárság, a pénzügyi kormányzat és a Fidesz belső ellenzéke mondanivalójáról szólt. Ideje elkezdeni értelmes alternatívákban gondolkodni és alternatív oktatáspolitikákról eszmét cserélni. Ideje kísérletet tenni arra, hogy – amennyire az lehetséges – elfogulatlanul reflektáljunk az 1985 óta zajló oktatási rendszerváltásra és oktatáspolitikára. Ideje feltérképeznünk a magyar oktatási rendszer valódi problémáit. Ideje valódi célokról beszélni és azokról az oktatáspolitikákról, amelyek képesek szolgálni ezeket a célokat. A nyílt és konstruktív diskurzus legfontosabb akadályait – a szakma törzsi-politikai megosztottságát – a fungáló kormány szépen eltakarítja, mert helyreállítja a pártállami kormányzás körülményeit. Mivel a jelenlegi politikai szereplők képtelenek alternatív oktatáspolitikák kidolgozására, kell majd mindehhez némi kimunkált és átbeszélt szakértői input (ez a munka el is kezdődött), de a cél a nyilvános diskurzus, koalíciók és részleges közmegegyezések, közös minimumok kiérlelése.

4.    Tudásmenedzsment. Az elmúlt évtizedekben az oktatásban Magyarországon hatalmas tudás halmozódott fel. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy a magyar oktatáspolitika folyamatosan kísérletezett, az ország hatalmas oktatásfejlesztési programokat bonyolított le, és a decentralizált rendszernek köszönhetően az oktatási szektornak rengeteg szereplője volt. Mindez együttesen szinte kielégíthetetlen tudásigényt generált, amit az oktatáskutatás és fejlesztés intézményei jól-rosszul megpróbáltak kielégíteni. Mostantól azonban sem problémamegoldásra törekvő oktatáspolitikára, sem pedig komoly fejlesztési programokra nem lehet számítani, ráadásul az oktatásirányítás egy relatíve kis létszámú adminisztratív irányítói apparátusra szűkül. Ez magában rejti a rendszer elbutulásának és a nemzetközi referenciáktól való elszakadásnak a kockázatait. Különösen ha – ami már gyakorlatilag megtörtént – lepusztulnak a tudásmenedzsmentet biztosítani hivatott intézmények. Még ha a jelen körülményei között a nemzetközi fősodor tudása nem is tűnik nagyon relevánsnak, életben kell tartani a szofisztikált oktatástudományi és közpolitikai reflexió képességét.

Lesz dolga tehát az OktpolCafénak is bőven. Ha nem is azonos mértékben, de ki fogjuk venni a részünket mind a négy dologból.

A politikai kontextus

Mint ahogy a jelenlegi oktatáspolitikai ámokfutás sem egyenes következménye az elmúlt negyedszázad oktatáspolitikájának, a jövő oktatáspolitikájáról szóló gondolkodás sem tehet úgy, mintha politikai szempontból légüres térben zajlana. A demokrácia politikai építménye lényegében bedőlt Magyarországon: ijesztő mértékű legitimációs válság van. A politikával szembeni bizalom megerősödése nélkül azonban nincs támogatást élvező oktatáspolitika sem, mert a közpolitikai döntések politikai felhatalmazáson alapulnak. Ha tetszik, ha nem, ezt tudomásul kell vennünk, mint környezeti feltételt. Minden alternatív oktatáspolitikai kezdeményezésnek „alulról-kívülről” kell építkeznie, civil és szakmai támogatást kell szereznie, mielőtt beépülnének a jelenlegi demokratikus politikai pártok programjaiba. Ugyanakkor magának az oktatáspolitikai alternatívának is tartalmaznia kell azokat a legfontosabb elemeket, melyek alkalmasak a bizalom helyreállítására. Egy „steril” oktatáspolitikai program, ami nem tartalmazza az oktatási szektorban is elhatalmasodott korrupció visszaszorítását vagy a nyitott és intelligens oktatáspolitika alkotás kívánatos módját, nem lesz alkalmas arra, hogy hozzájáruljon az elvesztett bizalom helyreállításához.

A demokratikus politikai pártok ma még a demokratikus civil mozgalmak hiteles vezetőinek „lehalászására” törekszenek, ami alapvetően kudarcra ítélt kísérlet, mert a civilek számára ez a hitelesség elvesztésével járna együtt. Ideje lesz lassan annak, hogy a politikai pártok személyek helyett programokat és programtöredékeket halásszanak. Képessé kell tenniük magukat arra a nyitottságra, hogy befogadjanak kívülről érkező dolgokat, s ezt ne egymással versenyezve, egymás elől elhappolva tegyék, hanem egymással együttműködve. A következő választásokon még mindig a felfüggesztett demokrácia állapotában leszünk: nem versengő programok és politikusok között választunk majd, hanem egy olyan „tömbre” szavazunk majd, amely véget vet a jelenlegi ámokfutásnak. A rendszerhelyreállító politikai tömbhöz való tartozásnak nem lesz feltétele egy kiérlelt közpolitikai program, elég lesz hozzá a fidesz-kereszténydemokrata állampárt hatalomból való kiebrudalásának szándéka. Ebbe a helyzetben nincs belekódolva, hogy a demokratikus pártok valódi oktatáspolitikai alternatívákkal vágnak neki a rendszervisszaváltásnak; program helyett elég lesz a megszakadt folytonosság helyreállításáról beszélni, korrupció elleni fellépés helyett elég lesz az „elszámoltatás” sehová sem vezető politikai bosszúhadjáratának bunkósbotját lengetni. Megint csak a civileken múlik, hogy rászorítsák a politikai pártokat valami másra.

És végül: mivel egy karácsonyi bejegyzés okafogyott ajándék nélkül, szeretném minden olvasónkat megörvendeztetni a mai nap legpompásabb idézetével, amely reggel hangzott el a Kossuth téren: “Ez a demokrácia súlyos sérelme” – mondta Harrach Péter KDNP-s frakcióvezető, majd átlépett Ertsey Katalinon és bement az épületbe. A feje tetejére állt a világ….

Hozzászólások:

    Új hozzászólás írása

    *