valium equivalent ativan buy valium valium for alcohol withdrawal

aura soma bottle 60 carisoprodol soma a soma dos termos de uma progressão geométrica decrescente com uma infinidade de termos

10mg valium too much buy valium online no prescription morphine valium mixed

xanax before gallbladder surgery buy alprazolam how much xanax should i take the first time

xanax cause depression buy xanax side effects of xanax .25

xanax teaching buy xanax online legally wellbutrin versus xanax

manual soma tarifador buy soma alperi soma

tramadol ileo paralitico buy tramadol austell tramadol side effects

tennessee tramadol schedule buy tramadol tramadol mg per lb

highest safe dosage of ambien ambien pill ambien hypoxia

E la nave é andata via (Vakáció előtt pedagógusoknak)

A 2012/13-as tanév legnagyobb tanulsága: a pedagógusok sem a saját érdekeiket nem képesek megvédeni, sem az általuk nevelt gyermekekét. Nem is nagyon ambicionálták, s már hiába is próbálkoznának vele, a hajó elment.


Ki szereti ezt az egészet?

Szeptemberben a tanévnyitó bejegyzésben azt írtam, hogy mindaz, ami mostanáig történik a következő szeptemberben bevezetendő változásoknak ágyaz meg. Nagyjából pontosan ez történt, mostanra elhárult minden akadály az elől, hogy a kormány szeptemberben bármit bevezessen az iskolákban. Még egyszer: bármit.

Elméletileg a legnagyobb akadály a pedagógusok ellenállása lett volna. A rájuk bízott gyermekek érdekei és saját érdekeik védelmében aktívan ellenálló sok tízezer pedagógus az oktatáspolitikai ámokfutás minden alkotmányos, jogi és politikai akadályának felszámolása ellenére is komoly akadály lett volna. Ha dolgok csak azon múlnának, hogy a pedagógusok mivel értenek egyet, s mivel nem, ez be is következett volna. A TÁRKI tavaly decemberi pedagógusokat reprezentáló közvélemény kutatásának eredményei szerint – még mielőtt a pedagógusoknak bármilyen napi tapasztalata lett volna az államosítás működésről és hatásairól – a nagy rendszer-átalakító mű nem élvezett nagy támogatottságot. Az arányokat kivetítve a közoktatásban dolgozó 150 ezer pedagógus közül 75 ezer egyértelműen nem értett egyet azzal az állítással, hogy az államosítás csökkenteni fogja az iskolák közötti egyenlőtlenséget. Több mint 70 ezer nem értett egyet azzal, hogy az államosítás révén az iskolák finanszírozása biztonságosabb lesz, mint korábban. 93 ezer egyértelműen nem értett egyet azzal, hogy az államosítás növelni fogja az oktatás színvonalát. 97 ezren nem értettek egyet azzal, hogy az államosítás révén a pedagógusok bére növekedni fog. 99 ezren gondolták úgy, hogy az oktatás problémáinak többségét helyi szinten, az iskolákon belül is meg lehetne oldani. (Számomra nem kétséges, hogy fél évvel az iskolák kisajátítása után a kutatást megismételve ezek a számok sokkal magasabbak lennének.) A nagy többség elutasító véleménye azonban nyilvánvalóan nem vezetett a többség aktív ellenállásához. A különböző petíciók aláíróinak száma alapján, a nemtetszésüket valamilyen módon kifejező tantestületek száma alapján és a pedagógus tüntetések résztvevőinek száma alapján a véleményüket nyilvánosan is vállaló ellenálló pedagógusok száma nagyjából ezer-ezerötszáz emberre becsülhető – a közoktatás szétdúlását ellenző pedagógus többség törpe kisebbsége. Az államosítást ellenző pedagógusok durván 2 százaléka teremtett összhangot véleménye és viselkedése között. Nem csoda tehát, hogy a szakszervezetek nem mertek sztrájkot hirdetni.

Miért ez a nagy hallgatás?

A legkülönbözőbb magyarázatokat hallani arról, hogy a pedagógusok miért nem lázadoznak szakmájuk betanított munkává degradálása, munkájuk adminisztratív hivatali ellenőrzése, iskoláik autonómiájának felszámolása, a munkavégzés feltételeinek lepusztítása és az egész szakma tisztviselői korporációba kényszerítése ellen. Ezek a leggyakrabban elhangzó magyarázatok:

  • A pedagógusok meg vannak félemlítve. Ez bizony rengeteg helyen így van. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy senkit sem olyan könnyű megfélemlíteni, mint a pedagógusokat, mert nem bíznak egymásban, ezért egyedül érzik magukat. A pedagógusok nyíltan nem reflektálnak a munkájuk feltételeire és eredményességére, s a pedagógusok közötti együttműködés a legtöbb iskolában végtelenül gyenge. Éppen ezért krízishelyzetben sem gondolják úgy, hogy számíthatnak a többiekre. Nem véletlen, hogy testületileg az a néhány – nagyon kevés – tantestület tiltakozott bármi ellen, ahol nyitott és szabad szellem uralkodik, ahol tehát a bizalom szintje is magasabb.
  • A pedagógusok kiszolgáltatottak. A jelenlegi kormányzat pedagóguspolitikája a lebegtetett fizetésemelés és a megfélemlítés kombinált eszközrendszerével operál. A pedagógusok azonban 2010 előtt is kiszolgáltatottnak érezték magukat, mert el sem tudják képzelni az életüket máshol, mint megalázó bérért robotolva egy iskolában. A munkaügyesek jól tudják, hogy egy diplomás pedagógus ezer más munkára könnyen kiképezhető, ezt viszont a pedagógusok nem így látják, nem „értenek” semmi máshoz, mint a tanításhoz. Miközben mindenki a közalkalmazotti státusz biztosította védettségről beszél, a pedagógusok jól tudják, hogy egy zsugorodó rendszerben nincs állásbiztonság.
  • A pedagógusok közönyösek. Nagyon sokan valóban azok, s ez a kiszolgáltatottság és megfélemlítettség érzésének következménye. Mint a pedagógus szakmáról szóló régi bejegyzésemben már írtam, a pedagógusok 6-7 éves koruk óta iskolában élnek, nem is ismernek más szervezeti környezetet, mint az iskola biztonságos világát. Ez a köznyelvben hospitalizációs szindrómának nevezett institucionalizmushoz vezet, aminek a tipikus tünetei az apátia, érdektelenség, iniciatíva hiány. Ezért képesek a pedagógusok oly könnyen meggyőzni magukat arról, hogy ez is elmegy majd a fejük fölött, mit minden korábbi oktatáspolitika, csak magukra kell csukniuk a tanterem ajtaját.
  • A pedagógusok kórosan tájékozatlanok oktatáspolitikai kérdésekről. Félreértés ne essék, az institucionalizálódás nem azt jelenti, hogy a pedagógusok félnek kilépni a „kórteremből”. Végül is ripsz-ropsz letárgyalnak egy háromnapos osztálykirándulást szállásadókkal, közlekedési vállalatokkal, múzeumokkal és vendéglátóhelyekkel, s ha kell, kihívják az üzletvezetőt. Sokkal inkább arról van szó, hogy a látásmódjuk és a szakmával szembeni viszonyuk meglehetősen beszűkül. Ez az, amit egy korábbi bejegyzésemben endogén pedagógiai látásmódnak neveztem. Könnyű alábecsülni a jelenleg zajló oktatáspolitikai ámokfutás következményeit, ha a pedagógusok egyáltalán nem foglalkoznak a rendszer működésének egészével, nem ismerik azokat a finom áttételeket, melyeken keresztül a kormányzás módja beszivárog a tantermekbe. Csak egy illusztráció: a TÁRKI közvélemény kutatásban csupán a pedagógusok 30 százaléka tudta megmondani, hogy a PISA eredményeink javultak, romlottak, vagy nem változtak az utóbbi években. Vajon hányan tudják, hogy ez minek köszönhető?
  • A pedagógusok úgy érzik, hogy nem számít a véleményük. A pedagógusok között általános az a meggyőződés, hogy az oktatáspolitikai döntéseket a „fejük fölött”, a megkérdezésük nélkül hozzák meg. Gondoljuk át, hogy ez mit is jelent. Az oktatási minisztereknek meg kellene kérdeznie százötvenezer pedagógust valami „nemzeti konzultáció” szerű PR kampány keretében? A pedagógusok véleménye alapvetően azért nem számít, mert ők maguk sem tartják fontosnak, hogy milyen személyes viszonyt alakítanak ki a dolgokkal szemben. Közel két évtizeden keresztül a legfontosabb döntéseket helyben hozták, a pedagógusok jellemzően mégsem éltek azzal a lehetőséggel, hogy meghatározó befolyást gyakoroljanak a helyi döntésekre. Nem használták az intézményeiket, nem léptek be szakszervezetekbe, szakmai szervezetekbe és maguk sem hoztak létre ilyeneket. Nem használták ki a belső intézményi döntéshozatal tágra szabott lehetőségeit sem. Mindannyian tudjuk, hogyan működtek az iskolai rituálék: az egy-két „bajkeverőn” kívül a tantestületi értekezleteken szinte senki nem mondta a véleményét, de előtte és utána a tanáriban kidühöngték magukat.

Van persze sok más jellemző viselkedés is. Vannak, akik nem magukat, hanem az iskolájukat, esetleg az igazgatójukat féltik, és meggyőzik magukat arról, hogy nem tennének jót a hangoskodással. Mások elhiszik, hogy a dolgok az átmeneti nehézségek ellenére alapvetően jó irányba mennek. S vannak olyanok is, akik szerint egy kormányváltás után úgyis visszacsinálják majd az egészet, csak ki kell várni. Az önbecsapás és önfelmentés technikái szinte végtelenek, nincs sok értelme feltérképezni őket.

Csak a pedagógusok?

Ismételjük át újra a tüneteket: bizalomhiány, közöny, a kiszolgáltatottság érzése. Csak a pedagógusokat jellemzi mindez? Nyilvánvalóan nem. A TÁRKI 2009-es értékvizsgálata szerint az egész magyar társadalmat zárt, magába forduló értékszerkezet jellemzi. A magyarok gondolkodását a nyers materiális túlélés értékei uralják, az önmegvalósítás, a demokratizálódás és a társadalmi nyilvánosság értékei nagyon gyengék. A magyar társadalom legnagyobb része nem érezte tehát veszteségnek a szabadság pilléreinek lebontását, s ez alól nem kivétel a pedagógus szakma sem. Ha ehhez hozzávesszük, amit a pedagógus szakma sajátos, az elszigeteltséget és a kiszolgáltatottság érzését felerősítő sajátosságairól írtam, már nem igen van min csodálkoznunk.

Különösen akkor nem, ha nem csak az iskolák működését, de a rendszer egészének két meghatározó vonását is figyelembe vesszük: a szelekciót és a pedagógusok kiválasztásnak mechanizmusát.

A 2010 előtti évtizedek alatt a pedagógusok között a disszidens magatartás vált főszabállyá: aki értelmiségi önmegvalósító tevékenységet látott a tanításban az kilépett a „fősodor” közoktatásból. A rendszer a kilépés számtalan lehetőségét kínálta fel nekik: szerkezetváltó önkormányzati „elitiskolák”, alternatív és magániskolák, közoktatási szakértői munka, pedagógiai szakmai szolgáltatók, iskolakísérletek, stb. Ami egyik oldalról „jó gyakorlatok” hatalmas kincsestárának és gazdag alternatív oktatási kínálatnak látszik az egy más perspektívából a legjobb, leginkább innovatív és kezdeményező pedagógusok „normál” iskolákból való kivonulása. Amolyan hasraütéses becslés alapján a pedagógus szakma durván tizede ilyen „disszidens” munkahelyen dolgozik. Jól tudjuk, hogy néha 4-5 pedagógus elég ahhoz, hogy megváltoztassa egy tantestület légkörét és megtermékenyítse az intézmény szervezeti hétköznapjait. Vannak liberális szellemű szerkezetváltó iskolák, ahol a tantestület nagy többsége ilyen emberekből áll. Vannak ugyanakkor ambiciózus, kísérletező és innovatív pedagógusok, akik folyamatosan falakba ütköznek, mert egyedül vannak, a saját iskolájuk ítéli őket magányosságra. Ez is egyfajta szelekció: kialakultak a szabad értelmiségi foglalkozást űző pedagógusok által működtetett iskolák elszigetelt gettói.

A másik „rendszerszintű” probléma generációs természetű. A pályán lévő pedagógusok 34 százaléka ötven évesnél idősebb, a 30 év alatti pedagógusok aránya csak 7 százalék. A pedagógus szakma folyamatosan öregszik. A fiatal értelmiségi generációk egyre nagyobb aránya már nem hagyományos státuszkategóriák, hanem identitás kategóriák alapján reflektál a saját életére, ezért sokkal világosabban érzékeli, hogy a szabadság megvonása közvetlen hatással van az életminőségére és a munkája minőségére. Abban, hogy a pedagógus szakmában egy tradicionális értékvilág uralkodik szerepet játszik az is, hogy a tehetséges fiatalok pályára vonzásának érdekében az elmúlt évtizedekben szinte semmi nem történt. (Igaz, ezt nem sok minden kényszerítette, akut pedagógushiány csak akkor várható, amikor a következő évtizedben nyugdíjba megy majd a most pályán lévő pedagógusok egyharmada.) Az iskolákban megmaradt tehát a problémák megoldását a gondoskodó államtól, önkormányzattól vagy iskolavezetőktől váró, egyúttal a felelősséget valaki másra hárító hagyományos attitűd.

Mindent összevetve tehát közvetve az elmúlt évtizedek oktatáspolitikája is hozzájárult a pedagógus szakma immunrendszerének legyengítéséhez azzal, hogy hagyta széthullani az iskolarendszert, kudarcot kudarcra halmozott a szelekció visszaszorítása terén, s hogy a választási kampányok retorikai bravúrjaitól eltekintve nem sokat tett a pálya szabad értelmiségiek számára is vonzóvá tétele érdekében.

A hajó elment

Nehéz megmondani, hogy 2009-ben még elgondolható lett-e volna egy olyan stratégia, ami lassacskán megerősíthette volna a pedagógus szakma immunrendszerét. (Azt hiszem ezen nem gondolkodott senki.) Ennek a kérdésnek ma már nincs értelme, a hajó elment. Nincs már autonóm iskola, amin belül a pedagógusok attitűdjei, véleménye és érdekérvényesítő képessége még számított. Nincsenek iskolaigazgatók, akik önálló döntéseket hoznának, s akik – függetlenül attól, hogy népszerűek voltak vagy közutálatnak örvendtek – hatékonyan szűrték a külvilágot a pedagógusok számára. Nincsenek szülők, akik a gyermekek érdekei védelmében az iskola szövetségeseivé tehetők, mert most már ők is állami hivatalokban kilincselnek, ha szükségük van valamire. Nincsenek önkormányzatok, amik valahogy mégiscsak a saját intézményüknek tekintették az iskolát ezért invesztáltak a működésébe: fizették a festést, a táborozást, az utazási költségeket, a továbbképzést, és amit még tudtak. Lényegében nincsenek már szakszervezetek sem, mert súlytalanná váltak; nem csupán a kormányzat tárgyalókészségének teljes hiánya szorított őket partvonalon kívülre, de az is, hogy elegendő támogatottság hiányában képtelenek voltak sztrájkot hirdetni. A pedagógusok magukra maradtak.

Mindezek helyett van tankerületi igazgató, aki bárkit az utcára tehet, ezt különösebben indokolnia sem kell, és nem kell senkinek az arcába néznie, amikor kirúgja őket. Lesznek új igazgatók, akik a törvény szerint a netről kopizott süteményreceptet is beadhatnak vezetői pályázatként, és akik kiválasztása során a politikai megbízhatóság és az engedelmesség lesz az egyetlen szempont, akik bármikor, bármilyen helyzetben felfelé mutathatnak az erre szolgáló ujjukkal. Lesznek szakfelügyelők, akik egy adminisztratív és alapvetően megfélemlítő eljárás keretében ellenőrzik és minősítik majd a pedagógusokat. Lesz egy pedagógus kamara, ami bárki feljelentése alapján etikai vizsgálatot indíthat a pedagógusok ellen, s amelynek döntéseit nyilvánvalóan tankerületi igazgatók érvényesítik majd. Lesznek majd kollégák, akik már csak a gyerekek között érzik biztonságban magukat, és akik a rájuk szabott kötelező minimumon kívül nem vehetők rá semmire. S végül lesznek szülők, akik számára az érdekérvényesítés egyetlen megmaradt eszköze a feljelentés lesz.

Mindaz, ami már közvetlenül érinti a tanítást és a tanulást, s ami végképp kiveri majd a biztosítékot a legtöbb iskolában csak a következő tanév elején kezdődik majd. Szintén szeptemberre dől majd el, hogy aktuálisan éppen mekkora lesz a kötelező heti óraszám, s hogy kinek lesz még pénz és óraszám az állására, s kinek nem. Lehet majd otthon morgolódni, másra már nem igen lesz mód, az új rendszer felépült.

Kellemes nyári vakációt mindenkinek!

Utóirat

Manapság sokszor eszembe jut Fellini „És a hajó megy” (E la nave va) című filmje. (A bejegyzés címe is innen származik, csak áttettem múlt időbe.) Amikor megkérdezték Fellinit, hogy miről szól a film, ezt mondta: „(…) a valósághoz fűződő kapcsolat nehézsége, vagy inkább az ahhoz fűződőé, amit valóságnak hiszünk. Azt mondanám: kísérlet arra, hogy megmagyarázzam, miért élünk ma olyan hideg, üveges, réveteg közönyben, melytől valami obskúrus módon az a szörnyű kívánság ébred bennünk, hogy történjék valami katasztrófa, ami fölrázna bennünket, megint kapcsolatba hozna a valósággal, és újfajta lehetőségek kipróbálásához segítene hozzá – valami katasztrófára vágyunk, amitől újjászülethetnénk.” A magyar pedagógusok most megkapják a katasztrófájukat. Arra azért emlékezzünk: Fellini filmjének a végén nincs újjászületés, az a hajó elsüllyed.

Hozzászólások:

  • Kiss Judit 2013.06.26. 20:20 Válasz

    Tisztelt Radó Péter!

    1 a 150 ezerből. 34 évet tanítottam szakmunkásképzőben, szakközépben, szakiskolában, mikor, milyen feltételeknek kellett megfelelni. Vagy 10 tanterv változást a Kádár rendszerben, majd Natra, majd Kerettantervre, majd modulrendszerre való átállást éltem át.
    Közben a tanulók 3 évenként, a szociális helyzet évente változott. A tanított szakmák a gazdaság leépülésével úgy szintén változtak. A talpon maradásra “szabadkezet” kapott,de segítséget nem kapott az iskola. A fenntartóval állandó hadiállapot forgott fenn. Pénz híján a megye kötelezőbeiskolázású iskolájává lettünk. E közben részt vettünk a Szakiskola Fejlesztési Programban. Végül gyengének találtattunk, és összevonták az iskolánkat egy járási központú intézménnyel, saját városunk nem tartotta fontosnak az iskola működtetését,elköltöztünk.

    Véleményem szerint a pedagógusokról alkotott sommás véleményt felül kellene vizsgálni. Az állandósult létbizonytalanság, a felesleges igazgatói jelentések, a gazdaságossági viták, az Önkormányzat érdektelensége, a magunkra utaltság vezethetett az apolitikussághoz.
    A Szakiskola Fejlesztési Program kedvezően indult, de végül az iskola megszűnésével a rengeteg dokumentum, felmérés, éjszakai munka hiábavalóvá vált. Nem beszélve a TISZK-ről…, aminek üzemeltetéséről nem volt gazdasági terv.
    Az 5., Orbánkabinet alatt már nem tanítottam, nyugdíjas vagyok, a jelen állapotról nincs tapasztalatom,csak elképzelésem.

    Napjaink oktatáspolitikája fájdalmasan érint.

    Üdövlettel:
    Kiss Judit

  • Kara Zsuzsa 2013.06.27. 09:33 Válasz

    Tisztelt Radó Péter!

    Majd 20 éve dolgozom pedagógusként különböző típusú középiskolákban és tapasztalataim alapján sok megállapításával egyetértek. Sok pályatársamhoz hasonlóan engem is elkeserít a mai oktatáspolitika és sokszor küzdök azzal az érzéssel, hogy egyre mélyebbre süllyedünk és ebből a helyzetből már nincs, vagy csak újabb évtizedes kemény munkával lesz kiút. Hosszú évek óta látom, hogy mekkora szükség lenne az oktatási rendszer, a tananyag, a módszerek megújítására és gyakorló pedagógusokkal beszélgetve azt gondolom, hogy a tanárok nagy többsége is így gondolja.
    Olyan sokat írnak – többek közt Ön is – a pedagógusok kiégéséről, közönyéről, fásultságáról, de én továbbra is állítom, hogy ez nem általános. Az én kollégáim (szakmunkásképzőtől az elit gimnáziumig) igenis keresnek új utakat, próbálnak a saját diákjaikkal elérni valamit. Nem feltétlenül önzetlen hivatástudatról van itt szó, hanem egyszerűen a mindennapok jobbá tételéről, sok helyen túléléséről. Csak az tudja, aki próbálta már, hogy 30 unatkozó diák milyen mértékben tudja pokollá tenni a tanár életét. Már csak ezért is gondolom, hogy kevés pedagógus választja a közönyösség útját az osztályteremben.
    Miért tűnünk mégis közönyösnek? Miért nincs általános sztrájk, tüntetés, összefogás? Az Ön által megfogalmazott okok nagy részével egyetértek. Elöregedőben a pedagógusi pálya, kevés a fiatal, aki lelkesen harcolna az igazáért. Sokan félnek / félünk, hiszen annyiszor halljuk és érezzük a bőrünkön is, hogy túl sok a tanár. A tanárok többsége (köztük én is) úgy gondolja, hogy esélye sincs arra, hogy a véleményét meghallgassák. Itt Ön bennünket is hibáztat, amivel én nagyon nem értek egyet. Hivatkozhatnék a saját tapasztalataimra, – az elmúlt évtizedekben nem nagyon akadt olyan iskolai vagy pedagógus szervezet, aminek ne lettem volna aktív tagja,többször vezetője – hiszen pontosan láttam, hogy milyen szélmalomharc a hatalommal vitát folytatni. Mások nálam bölcsebbek voltak és jóval korábban rájöttek, hogy az aktív szerepvállalás kilátástalan. Ez az általános tapasztalatunk és ha visszaagondolok Gárdonyi vagy Móra oktatásról szóló műveire, nem újkeletű érzése ez a magyar pedagógusoknak. A rendszerváltás éveiben rövid időre felcsillant a remény, hogy végre történik valami, de aztán hamar szembesültünk újra a felülről jövő úgynevezett reformokkal, az értelmetlen utasításokkal, a politikailag elkötelezett igazgatókkal és azzal is, hogy a szokásos magyar valóságban hangosan tiltakozni, harcolni nem érdemes. Milyen út maradt a számunkra? A szokásos magyar virtus – a kiskapuk keresése, az utasítások elszabotálása. Van ennek a mentalitásnak jó oldala is, hiszen a rendszer már régen összeomlott volna, ha az iskolák minden szabályt, tantervet, véletlenszerűen felmerülő, ránk kényszerített ötletet megvalósítottak volna az évek során. Ezért egyébként jelenleg sem tartok attól, hogy az oktatási kormányzat mindent tönkretesz. A gyakorlatban a tanárok többsége pragmatikusan fog állni a dolgokhoz és az, ami egy osztályteremben történik személyeken múlik és nem szabályokon. Nagyobb baj az, hogy a tényleges megújulás lehetősége megint elmarad. Ismét arra kell koncentrálnunk, hogy milyen módon lehet kijátszani az abszurd rendeletek végrehajtását, hogyan adminisztráljunk a kormányzat ízlése szerint, miközben a hétköznapokban mást csinálunk. Ennyivel is kevesebb idő és energia marad arra, hogy sikeres, diákoknak, szülőknek és tanároknak is kedves iskolát hozzunk létre. Szerintem ez a csendes ellenállás, amellyel olyan sokan nem számolnak, a valódi ok a jelenlegi viszonylagos nyugalom mögött. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal az érzéssel, hogy ugyan bosszankodva olvasom az új tanterveket, elborzaszt az új intézményi rendszer (KLIK, KELLO, Nemzeti Pedagógus Kar) működése, de aztán megrántom a vállam és azt mondom magamban: “Én ezt úgysem így csinálom”. Lehet, hogy tévedek, de meg vagyok győződve róla, hogy a 150.000 pedagógus jó része hasonlóan áll a jelenlegi átalakításhoz. Igaz, hogy az elmúlt 100 év mélypontjának érzem a fejleményeket, de az a remény éltet, hogy “ezt is túléljük”. A baj az, hogy a túlélés még nem jelent felvirágzást és az a gyanúm, hogy az aranykor még sokáig fog váratni magára.

    Üdvözlettel:

    Kara Zsuzsa

  • Fükéné Walter Mária 2013.06.29. 12:41 Válasz

    Kedves Radó Péter!Kedves Kollégák!

    Érthetetlen számomra, hogy lehet alapvetően csak a túlélésben hinni, reménykedni és kevesebb figyelmet fordítani a megélt, átélt pedagógiai folyamatokra, történésekre.
    Harmincnegyedik tanévemet kezdem majd szeptemberben, bizony, a selejtezéskor kihullottak már az igazgatói iroda szekrényéből a megsárgult szakfelügyelői jegyzőkönyvek, amelyek a kezdő tanári ügyetlenkedéseimet tették szóvá. Ezek a hetvenes-nyolcvanas években, lehet, valóban “rettegett” dokumentumok voltak, de a félelem nem feltétlenül kell, hogy meghatározza a pályánkat. Valós önértékelés, biztos szakmai/pedagógiai tudás, módszertani gazdagság, és persze elkötelezettség, hit, felelősség vállalás a félelem ellenszere – mindezek megteremtése azonban alapvetően rajtunk múlik.
    Fiatalon lettem vezető, majd huszonhárom évig igazgatóhelyettesként és igazgatóként szép volt, tartalmas volt az életem, de most -mivel felemelték a nyugdíj korhatárát, hosszú éveket kell még a pályán töltenem,immár beosztott, teljes óraszámban tanító tanárként-a saját döntésem alapján. Az elmúlt három évben-újra tanárként!!!- a pályám legszebb,legeredményesebb szakaszát éltem meg. No nem a szabályozók, az irányítás, a tartalmak változásai miatt, hanem azért, mert minden változás bennünk van és ezt éltem/élem meg, a tapasztalataimat és a tudásomat összhangban működtetve. Az, hogy hogyan válunk kezdő tanárból a hivatásunk szakértőivé, hogyan éljük át/meg a tanári munkánk élményeit- és nem csak a fájdalmait, a szomorúságait-hogyan teremtjük meg az értékeit, ez jelenti az önbecsülésünk alapját.Ha ezt tudatosítjuk önmagunkban, nem válunk közönyössé, nem fogunk félni, nem leszünk kiszolgáltatottak és lesz/van véleményünk a körülöttünk zajló változásokról.Ami most történik, nem a pedagógiáról szól. A pedagógia ereje,hatása éppen abban van, hogy hitele legyen a szavunknak ,a cselekedeteinknek, mert a tanítványaink előtt csak ez számít,minden időkben,minden helyzetben hitelesnek lenni/ maradni.Most szinte hallom a kollégák felzúdulását, azt, hogy keserűen kétségbe vonják, lehet-e, szabad-e így vélekedni,miféle “kincstári optimizmussal”fogalmazom meg a gondolataimat.Kedves Kollégák, ez a gondolkodás még nem csapott be, nem torzított el, nem félek és büszke vagyok arra, hogy az iskolánk a súlyos gondok, nehéz terhek alatt(is) megerősödött, fejlődött.Alapvetően tőlünk, az ott dolgozó alkotó(és nem csak végrehajtó) tanároktól, az értelmes, gondolkodó, nyitott, érzékeny tanítványainktól.Ugye, kedves kollégák, a szavaimban sokan ráismernek a saját iskolájukra, ahol jó dolgozni, ahol szeretünk lenni, ahol sikereink is vannak, nem csupán kudarcaink. Ne helyezkedjünk bele tehát a megnyomorítottak szerepébe, mert azzá válunk. Ha arra tanítjuk a diákjainkat legyenek együttműködőek, legyünk mi is azok. Ne higgyük el, hogy értéktelen a munkánk, ha ez hivatalnokoktól, politikusoktól hangzik el, csak azért, mert ők mondják.
    Kedves Péter, hogy minden optimizmusom ellenére nagyon nyomaszt, ami velünk történik, álljon itt egy példa,utóiratához kapcsolódva. A hajó lehet, hogy nem süllyed el és mint Ludger Gerdes 1987-ben, Münster mellett készült alkotása http://www.muenster.de/stadt/galerie/skulpturen_schiff1.html
    jelzi, “csak” megfeneklik, vagy soha nem indul útjára,az sem sokkal szívderítőbb, mint a vizek mélyén lelni a halálunkat. Ez a furcsa,megfeneklett alkotás mégis úszni látszik a hullámok között./Tillmann J. A. Szigetek és szemhatárok 6.o/
    Ne legyünk hát a túlélésben reménykedő hajótöröttek,el kell jutni a “túlsó part”-ra,hajóval, vagy csak egyszerűen úszva,megtartva magunkat- szálegyenesen-mint Gerdes alkotásán a két élő nyárfa.

  • Radó Péter 2013.06.30. 09:02 Válasz

    Kedves Kolléganők,sok dologgal egyetértek, mégis van néhány dolog, amit kívülállóként másképpen látok. Megpróbálom néhány “sommás” megjegyzésben összefoglalni.
    1. Ebben a bejegyzésben nem írtam kiégésről, mert a szakma kollektív öneladásának szerintem nem a kiégésnek nevezett jelenség az oka. Azt a logikát pedig, hogy a jelenlegi kormányzat ámokfutása egyenes folytatása minden korábbi kormányzat tevékenységének erősen álságosnak érzem.
    2. Az önfelmentés széles sodrású történeti konstrukcióba helyezése minden bizonnyal segíti a megértést, de nem csökkenti a személyes felelősséget. Szülőként lényegesen megértőbb lennék, ha az elmaradt ellenállás és az ellenállás lehetőségének feladása egyetlen következménye „csupán” több munka és kevesebb szakmai önállóság és jövedelem lenne. Most azonban lényegesen többről van szó: a pedagógusok döntő többsége egy gyermek- és tanulásellenes rendszer létrehozását tünteti ki passzivitásával.
    3. Azt is illúziónak tartom, hogy a pedagógusok pragmatikus hozzáállása kiszűri az osztályteremből a gyermekeket sújtó következményeket. Ez igaz volt 2010 előtt, de nem volt igaz 1990 előtt, s nem lesz igaz 2013 szeptemberétől. Sőt, épen a KLIK helyett a KLIK-et működtető, a KELLO helyett a KELLO-t működtető „pragmatikus hozzáállás” lesz a legfontosabb csatornája az osztálytermekbe beszűrődő pedagógiai rémálmoknak.
    4. Nem csak a pedagógusokat hibáztattam a szakmai önvédelem elmaradása miatt, annak rengeteg olyan oka is van, ami fölött a pedagógusok semmilyen kontrollt nem gyakorolnak. Az eredmény azonban mégis csak az, hogy pedagógusok nagy tömege hárítja másra a felelősséget és dönt úgy, hogy a szakmájával szembeni személyes viszonya egyszerűen nem érdekes. A közoktatás ellenállás nélküli lepusztítása százezernyi személyes döntésből áll össze.

  • Nahalka István 2013.06.30. 13:02 Válasz

    Nem következetesen végiggondolt, és nem alaposan megrágott gondolat következik most. A mi pedagógustársadalmunknak, lényegében a teljesnek szőröstül-bőröstül, van egy egységes pedagógia-, pedagógus képe. Ez egy a végletekig átromanticizált, rózsaszín, a nemzet napszámosa, a hivatás, és más blődségek hazugságaira épülő, hamis kép. Ez a kép – szerintem – hosszú-hosszú ideje nem engedi, hogy a mi pedagógustársadalmunk érdemben tudjon reflektálni nagy oktatáspolitikai történésekre. Megriadva látja időről időre, hogy ebben a rózsaszín felhőben ellentmondások merülnek fel. Hogy van ilyen, és van olyan pedagógia. Hogy a feladatokat meg lehet oldani (vagy nem lehet megoldani) így is, és úgy is, és hogy ezek az eljárásrendszerek egymással nem kibékíthetők. Ez az amúgy természetes, az innováció alapjának tekinthető helyzet nem fér össze a pedagógusromantikával, azzal, hogy azt hisszük, mi vagyunk a nemzet élő lelkiismerete, sőt, csak mi menthetjük azt meg. Így aztán rendkívül nehéz feldolgozni a pedagógiai világ változtatásának kísérleteit. Nem az őszinte ellenállás, a szakmai alapokon álló érvelés, nem a lehető legtöbb tudás összegyűjtése a minél alaposabb véleményformálás érdekében a reakció, hanem a rózsaszín látszategység fenntartása még annak árán is, hogy időlegesen behódolunk annak, amivel nem értünk egyet, legfeljebb egy kicsit morgunk, hogy “hát ezt azért talán mégsem kellene”. Nem vesszük észre, hogy a fejünk felett játszó politikák eltérő (sok esetben egyébként nem is olyan nagyon eltérő) törekvései, kezdeményezései, reformjai, belenyúlásai mögött valódi, már nem politikai, hanem szakmai, pedagógiai különbségek is feszülnek. A pedagógus társadalom lényegében minden hatalmat, és minden hatalmi kezdeményezést ki akart bekkelni az elmúlt 30 évben. Nagyrészt sikerült is neki. Kibekkelte a tantervkészítéseket, kibekkelte a kompetenciákat, kibekkeli folyamatosan a kompetenciaméréseket, kibekkelte az alsó tagozaton az osztályzás és a buktatás megtiltását, a nem szakrendszerű oktatást, és nem akarom napestig sorolni. Kibekkelte, mert csak a romantikus kép fenntartásában hisz. Ha olyan reformocskák jönnek, amelyek szíve szerint valók, akkor ráül ezekre, pályázik, tényleg kiteszi a lelkét, és azt hiszi, hogy ez a világ sora, az az egységes magyar pedagógia, amelyben mélyen hisz, így jut tovább. Ha pedig olyan változtatások vannak, amelyek nem a szája íze szerint valók, akkor bosszankodik ugyan, de kibekkeli.
    Ezt most nem lehet kibekkelni. Jelzem, mint ahogy ez történik minden változásnál, sokan, talán a többséghez tartozók, nem is akarják. Ez így jó, mondják: “végre az a pedagógia érvényesül, amely mindig is közel állt a szívemhez”. A többiek meg most vonulnak vissza, és éltetik magukban a hamis egységet. Ám ez most szerintem nem megy. Az az érzésem, hogy kb. egy éven belül szinte mindenki számára kiderül, hogy ez a valami, ami most van, a rózsaszínűre festett, romantikus pedagógusegységet is szétveri. Ha nincs igazam, akkor nagyon nagy baj van.

  • Madarász Kálmán 2013.06.30. 19:36 Válasz

    Akik Együtt vannak, bármilyen csacskaságot írhatnak. Kár, hogy csak a pedagógusokat nem kérdezik meg.
    “Az önfelmentés széles sodrású történeti konstrukcióba helyezése” ügyes címkéző semmitmondás.

  • Radó Péter 2013.07.01. 10:20 Válasz

    Kedves Madarász Kálmán,
    nem szeretném korlátozni semmiben, csak jelzem, hogy ezen a blogon az érvelő vita stílusa uralkodik. Ha valamit nem ért, kérdezzen bátran. Egyébként pedig Együtt lennék?:-)

  • Vakmacska 2013.07.04. 11:09 Válasz

    http://www.tani-tani.info/hova_lettek_a_harcos_iskolaigazgatok

    Már két éve kibontakozott effélékről egy nagyon értelmes diskurzus (érdemes olvasni a kommenteket, linkeket) – pedig akkor még ENNYIRE nem ment el a hajó.
    Amúgy visszafordíthatatlan dolgok vannak, de hosszú távon is kijavíthatatlanok nem. Igaz, addig kb. a levesbe küldenek pár évfolyamot, a társadalom nagyrészének teljes közönye, vállvonogatása, vagy ami még rosszabb kárörvendése (“én is ládákat pakoltam tizenhárom évesen” meg “minekannyikultúrantropológus” típusú álokos kocsmai “bölcsességek” amitől kinyílik a nemzeti zsebkés a megfelelő ruhadarabomban) mellett. Ahogy az iskolához áll a többség, nem feltétlenül csak a pedagógus szakma (az már részben következmény sajna) az szépen leképeződik most abban, ahogy tétlenül végignéztük, hogy minősíthetetlen “szakértők” és “kultúrmérnökök”, valamint magukat mindenben szakértőnek képzelő ideológus-politikusok homokozójává váljon az egész. Nem, nem a pedagógusok érdeke ez csak, hiába mondjuk – a miénk, az övéké, mindenkié, akinek van gyereke vagy lesz, vagy ezekkel a gyerekekkel fog 10-30 év múlva együtt élni.

  • Hora János 2013.07.16. 20:32 Válasz

    Mért hallgatunk mi pedagógusok?

    Azt hiszem valamennyi felvetés megalapozott, azonban félek a helyzet sokkal súlyosabb, mint amit bármelyik lehetőség, vagy akár az összes együtt is sugall.
    Az elmúlt évtizedek – és most felesleges lenne pontosabb számot mondani – megfosztotta a pedagógust az értelmiségi státustól. Márpedig ebben az országban akik hitelesen szót emelhetnek azok az értelmiségiek és a fiatalok.
    Hogy mi vezetett ahhoz, hogy elveszítettük az értelmiségi státust, arra ugyanúgy elővehetnénk néhány feltételezett, és javarészt valós okot, mint például az értelmiségi bértől való leszakadást, a társadalmi státusz aggasztó csökkenését, az igazi értelmiségi létforma hiányát és még számos mást. De most nem is az ok, hanem az eredmény fontos.

    Másrészt, minket úgy szocializáltak – és ebben a szellemben dolgozunk -, hogy csak akkor szólaljon meg az ember, ha az adott kérdésben kompetensnek érzi magát. Csakhogy mi soha semmilyen kérdésben nem voltunk kompetensek. Az említett közvélemény kutatás is csak az attitűdökre kérdezett rá, az esetleges elképzeléseinkre nem.

    Odáig jutottunk, hogy ha létezik az oktatásban értelmiség, akkor azok az oktatáskutatók és oktatáspolitikusok. Ők pedig igen ritkán biztattak minket arra, hogy elmondjuk a véleményünket az éppen zajló folyamatokról.
    Talán az sem véletlen, hogy a fehér könyvről szóló bejegyzés komment nélkül maradt.

  • egy tanár 2013.07.23. 07:47 Válasz

    Nem véletlenül nem írom ide a nevem. Én – és néhány más kollégám – szeretett volna tenni valamit. Igazából tettünk is. Igazgatói engedéllyel. Akkor, amikor a gyerekek továbbtanulása miatti országos sztrájk volt. Segítettem nekik, mert megkerestek. Tanácsokat adtam, hogy milyen formában tegyék, kérjenek engedélyt, mit csináljanak. Készítettünk fényképeket, kihívtuk a helyi médiát, még egy pár perces videofilmet is forgattunk, amelyet az egyik tanuló vágott meg.
    Kikerültek azanyagok a honlapra, bekerültünk még az országos médiába is.
    Majd néhány nappal a fenntartó követelésére az egészet le kellett állítani, mert “az iskola nem a politikai játékok színtere.”. Kénytelenek voltunk engedelmeskedni. Csak nem értem, hogy miért nem lehet az iskolában a diákoknak kifejezni a nemtetszésüket egy-egy olyan döntés ellen, amely bizony vaskosan érinti őket.
    A legnagyobb gond szerintem az, hogy a politika olyan mélyen áthatja a teljes szakmát, amely még a Kádár-érában sem volt jellemző. Miért politikai kérdés egy iskolaigazgatói állás? Miért kell rögtön pártokban gondolkozni akkor, amikor egy diák felszólal az igazáért? Miért nem tanulhatják meg a demokratikus alapelveket és azok gyakorlati megvalósítását az iskolában?

  • másik tanár 2013.08.04. 17:59 Válasz

    Bizony, jelenleg távol vagyunk attól, hogy bátran kiálljunk az igazunkért. Miért?
    – Mert nagy valószínűséggel egyedül maradunk (négyszemközt persze biztosítanak a kollégák, hogy egyet értenek), egy fecske pedig…
    – Mert gyorsan felesleges lesz az, aki “összeférhetetlen”, “semmi nem tetszik neki”.
    – Mert nincs hol, nincs kinél hatásosan apellálni. Hova menjünk? Mit tegyünk? Kivel tegyük? (lásd az első mert-et)

    Tudnám folytatni a sort, de nem látom értelmét. És példáim is lennének bőven a fentiek alátámasztására. Lelkes, energiával teli kollégának tartanak, tartottak a többiek, azonban valahogy idéntől nem érzem már magamban mindezt.

  • Forras Laszlo 2013.08.07. 13:45 Válasz

    Kedves Radó Péter,

    írásából egy feloldhatatlan ellentét körvonalazódik. Oktatáspolitikai elemzőként olyan szempontokat von be a „pedagógusok” világának sajátos szempontú vizsgálatába, és érvrendszerét olyan állításokra építi, amelyek az oktatáspolitikában járatosak számára érthetőek, fontosak – de nem érhetőek, és majdnem lényegtelenek egy „mezei” tanárnak.

    Ebből következően írása normatívvá válik: elvárja a „pedagógusoktól” a tiltakozást, annak elmaradása miatt pedig ostorozza a „pedagógus-társadalmat”.

    Alapvető tévedésnek tartom, hogy a „pedagógusok”-tól vár közéleti-politikai aktvitást, akár még olyan ügyekben is, ami a „pedagógusok” hétköznapjait befolyásolja. Ugyanis a közösséggé válás feltételei hiányoznak.
    Indokaim a következők:
    – nem léteznek „pedagógusok”, „pedagógus-társadalom”, amely egységesen képes lenne fellépni. Sőt, jelenleg eszükbe sem jut a közös fellépés. Van 150000-180000 ember, akik csupán azért tűnnek (kívülről, felülről, adminisztratíve) közösségnek, mert mindnyájan iskolának nevezett épületekben dolgoznak, többnyire tanulóknak nevezett egyénekkel foglalkoznak. És már az épületek és a diákok is oly különbözőek, hogy itt megtörik az egység.
    – nem létezhet érdekközösség sem „pedagógusok” között. Annyiféle iskolatípusban tanítanak igencsak eltérő motivációval rendelkező tanulókat a szintén így-úgy motivált, rendkívül váltózó heti óraszámmal, mellékállás-lehetőségekkel, alkalmazási viszonnyal bíró „pedagógusok”, azaz annyira mást és máshogyan érzékelnek a tanítás hétköznapjaiból és saját életükből, érdekeikből, hogy ez lehetetlenné teszi a közös „szellemi nevezőt” a kollégák között, mégy egy tantestületen belül is
    – már pusztán a kommunikáció lehetőségét megtöri az, hogy az iskolák sok esetben olyanok, mint a középkori, falakkal körülvett városok: a legtöbb „pedagógusnak” halvány fogalma sincs arról, hogy mi zajlik más iskolában. Inkább tájékozottak vagyunk a sajtóból egy-egy üggyel kapcsolatban, mint olyan problémákról vagy eredményekről, ami az utca túloldalán lévő intézményhez kapcsolódik
    – a nagyobb iskolákban kollégáknak már arról sincsen sok elképzelésük, hogy náluk mi zajlik. Sok helyütt nem léteznek már nagy tanári szobák, hanem kisebb helyiségben telepszünk le, ugyanazzal a 3-4, jobbára azonos tárgyat tanító emberrel érintkezve majdnem az egész tanévben. Talán ön is ismer olyan intézményt, ahol a „tanári kar” csupán igen ritkán található meg egy helyiségben – 5 évente, a tanári tabló elkészítésekor.

    Akik leginkább tiltakozhatnának, esetleg befolyásolhatnák az új rendszer kiépítését, azok az igazgatók. De ez kevéssé valószínű.

    Az utolsó sorai gúnyos rekviemnek hatnak, pedig ha végiggondoljuk, épp ez a kiépülő egységesítő rendszer teremti meg azt az érdekközösséget, ami feltétele lehet az egységes fellépésnek, azaz a „pedagógus-társadalomból” pedagógus-társadalmat alkot.

Új hozzászólás írása