buy zolpidem online Iowa buy ambien online how to enjoy an ambien high

how to clean out xanax from your system buy xanax does xanax stop birth control

xanax sleep duration buy xanax xanax withdrawal leg cramps

soma with lortab buy soma como fazer a soma de numeros complexos

xanax and rubbing alcohol buy xanax symptoms to tell doctor for xanax

will valium make you last longer in bed buy valium online will 5mg of valium put me to sleep

xanax tramadol alcohol buy xanax diazepam vs xanax dosage

what can't you mix xanax with buy xanax can you take vitamin b complex with xanax

qual a soma dos angulos internos de um dodecaedro soma online can soma cause elevated liver enzymes

tramadol nucynta interactions tramadol 50mg is tramadol for dogs and humans the same

Az új közoktatási törvény koncepciója – egy szamizdatról

Az alábbi bejegyzésben egy súlyos udvariatlanságot fogok elkövetni: egy olyan szabályozási koncepcióról fogok írni, amit még nem hozott nyilvánosságra a minisztérium. Mentségemül két dolog szolgálhat: egyrészt a szabályozási koncepció a szakmában valószínűleg már csak ahhoz nem jutott el, aki egy hete nem nyitotta ki az email fiókját, a médiában is számtalan ismertetés jelent meg róla (például a HVG november 20-i számában, a Figyelő Neten és az Indexen). Másrészt a koncepció belső (közigazgatási és politikai) egyeztetése zajlik, jó lenne, ha eközben néhány súlyos sebe begyógyulhatna. Mivel a jelenlegi változat nyilvánvalóan erősen ideiglenes, konkrét változtatásokról most nem írok, ha valamelyiket megemlítem azt kizárólag illusztrációs célból teszem. Ezzel szemben reflektálni fogok a véleményem szerint legfontosabb tervezett rendszerszintű változtatások irányára.

Ami a legfontosabb kérdéseket illeti, öt területen is katasztrófát látok kibontakozni; ezek az (1) állam szerepnek újradefiniálása, (2) az oktatásirányítás brutális központosítása, (3) az intézményi szakmai autonómia felszámolása, (4) a minőségértékelés atavisztikus szabályozása és (5) a normatív oktatásfinanszírozás felszámolása. (Ha lesz hivatalos és nyilvános koncepció mindegyikre külön visszatérek majd.) Hatodikként itt szerepelhetne a pedagógusok kvázi tisztviselői státuszba szorítása, erről viszont itt már írtam.

Az állam szerepének újradefiniálása

A tervezetben az állam (lényegében a központi kormányzat) szerepének újradefiniálását két – együtt olvasandó – megközelítés határozza meg: az kormányzat kizárólagos hatalma a közoktatás minden lényeges aspektusának meghatározásában és az állam egyéni jogokat tiszteletben tartó, a társadalom értékpluralizmusából következő értéksemlegességének felfüggesztése. A közoktatás „közszolgálattá” változtatása, az önkormányzati, intézményi, pedagógusi szakmai autonómiák kiüresítése (minderről lásd az alábbiakat) és az iskola nevelési felelősségének egyenjogúsítása a szülői felelősséggel együttesen a mindenkori éppen uralkodó politikai csoport értékvilágának az azt nem osztó polgárokra való kiterjesztését szolgálja. Ez lényegében a központi irányítás megerősítése melletti nagyon kevés megfontolandó elv egyikének, a közszolgáltatások értéksemlegessége érvényesítésének szándékát adja fel. A tervezet felmenti az államot az egyéni jogok érvényesítése alól. Ennek alapja az egyéni és közösségi jogok szembeállítása, az utóbbiak primátusának deklarálása. (A klasszikus jogelmélet szerint a közösségi jogok mindegyike egyéni jogok derivátuma.) Ezt illusztrálja például, hogy a tanulói jogok felsorolása alig tartalmaz többet, mint a tanuló kötelességeinek joggá fordítását, miközben például a hátrányos megkülönböztetés tilalma egyszer sem jelenik meg a szövegben. A tervezet leginkább irritáló eleme a gyermekek neveléséért viselt felelősség „megosztása” a szülők és a pedagógusok között. (Én például nem emlékszem rá, hogy valamikor lemondtam szülői felelősségem egy részéről bárki más javára.) Ha az állam olyan értékeket kényszerít a gyermekeimre, amelyeket én nem osztok, ha nem tartja feladatának, hogy biztosítsa gyermekeim emberi jogait, és ha elvonja szülői felelősségem egy részét, lényegében felmondja a velem kötött „társadalmi szerződést”.

Az oktatásirányítás brutális központosítása

Az oktatásirányítás tervezetben felvázolt új rendszere két pilléren nyugszik: (1) a központi adminisztratív irányításnak csak a pártállami időkben érvényesített megerősítésén és (2) az irányítás hivatásrendi (korporatív) elemekkel való kiegészítésén. A központ irányítás abszolút hatalmát részben a szabályozás módja (kerettörvényen alapuló rendeletek tömegével való kormányzás), részben pedig a dekoncentrált szakigazgatási rendszer (megyei közigazgatási hivatalok oktatási osztályai) megteremtése és a „dekóknak” adott, minden lényeges irányítási területre kiterjesztett egyedi döntési felhatalmazások tömege biztosítja. (A dekoncentráció nem decentralizáció, a „dekó” a központi irányítás – helyi-területi önkormányzati közigazgatásból kiszakított – meghosszabbítása, ami az oktatásért felelős miniszternek lehetőséget nyújt arra, hogy minden egyes iskola életébe meghatározó módon nyúljon bele.) A korporatív irányítás két kulcseleme az állam által létrehozott Pedagógus Kamara, amely az pedagógusok képviseletében és az országos konzultációs mechanizmusban felváltja a pedagógus szakszervezeteket, (ezt a szisztéma az 1927-es olasz alkotmányra emlékeztetheti az olvasót) és a nevelőtestület döntési jogosítványainak kiterjesztése. Minderre csak egy példa: a tervezet szerint az igazgatókat a fenntartó a Pedagógus Kamara és a nevelő testület egyetértésével nevezheti ki, ha pedig az egyetértés megvan, pályázatra sincs szükség. Ami mindebből összeáll az egy olyan oktatásirányítási rendszer, amire telivér diktatúrákban találunk csak példát. A központi oktatásirányítás ebben a rendszerben adminisztratív tanügyigazgatássá egyszerűsödik és a hatékony részletszabályozás álomvilágába húzódva feladja a problémamegoldás és stratégiai irányítás ambícióját. A korporatív elemek megerősítése pedig nem más, mint a pedagógiai populizmus tobzódása.

Az intézményi szakmai autonómia felszámolása

A kialakítani szándékozott új tartalmi szabályozási rendszer lényegében visszatérés a (tan)tervutasítás rendszeréhez, amely egy tartalmakkal feldúsított alaptanterven és kötelezően választott (minisztérium által kiadott) kerettanterveken alapszik. A pedagógiai program és a részét képező helyi tanterv megmarad, de teljesen kiüresedik: a kerettantervek által meghagyott „szabad” 10 százaléknyi tanítási idő kitöltésére korlátozódik. (Tantervi szakértők jól tudják, hogy centralizált tantervi szabályozási rendszerekben ez a bizonyos 10 százalék a gyakorlatban valójában nem létezik.) A pedagógiai tanterv ürességét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy – egyebek között – öltözködési és viselkedési szabályok rögzítésének előírásával kellett kitölteni a tartalmát leíró listát. Ez a súlytalanság teszi lehetővé, hogy a pedagógiai program egyben az iskola „fejlesztési terve” is – jelentsen ez bármit is. Az egyházi iskolák általában és a mindenkori oktatásirányítás barátai természetesen egyedi miniszteri engedéllyel eltérhetnek a kerettantervtől. A pedagógiai programot – lévén tétje szinte semmi – továbbra is a fenntartó hagyja jóvá, de ezt a megyei oktatási osztály szakértőjének véleményezése alapján teszi. Mivel az alábbiakban jelzett finanszírozás miatt papíron ilyen lesz a gyakorlat, visszatér az idősebbek által ismert rendszer: lepapírozzuk az órákat, majd sutyiban azt tanítunk, amit jónk látunk. (A „módszertani szabadságot”, amit a tervezet tiszteletben óhajt tartani nem lehet elválasztani a tartalmak meghatározásának és az idő beosztásának szabadságától.) Ennek a stupiditása már negyven éve is nyilvánvaló volt. Visszatérhet az a boldog világ, amikor az alacsony minőségért a pedagógusok jogkövető magatartásának hiányát lehet hibáztatni.

A minőségértékelés atavisztikus szabályozása

A tervezet készítőin kívül ma már mindenki tudja, hogy az oktatás minőségét senki más nem képes garantálni, csak az iskolák és az ott dolgozó pedagógusok. Az intézményi autonómia tehát felelősséggel párosul, amit intézményesített formában kell érvényesíteni. Az intézményi szakmai autonómia egyik másik aspektusa tehát az önállósággal együtt járó felelősség az oktatás minőségéért, melynek gyakorlati formája a minőségirányítás működtetésének kötelezettsége. Az intézményi és fenntartói minőségirányítás azonban teljesen kikerül a tervezetből! Az anyag szerzőinek nyilvánvaló szándéka szerint mindezt a feltűnő részletességgel szabályozni kívánt SZMSZ és a minőséget garantálni hivatott „törvényi szabályozás és állami ellenőrzés” biztosítja majd. A felvázolt „külső pedagógiai-szakmai ellenőrzés” lényegében óralátogatásokon és megfigyelésen, valamint dokumentumok vizsgálatán alapszik és a megyei oktatási hivatalok által felkért szakértők végzik majd. (Tehát tanfelügyelet sem lesz.) Mindez fényévekre van az EU ajánlásoknak megfelelő szervezeti tanulást és a szakmai elszámoltathatóságot biztosítani hivatott külső intézményértékeléstől, igazi időutazás. Az egész nem alkalmas másra, minthogy felmentse az iskolákat a felelősségük gyakorlása alól, látszatkövetelményeket kérnek majd számon rajtuk látszatmechanizmusok működtetésével. (Az avítt szakfelügyeletek és a modern tanfelügyeletek közötti különbségről itt írtam, János pedig itt.)

A normatív oktatásfinanszírozás felszámolása

A pártállami időkre kísértetiesen hasonló irányítást, tartalmi szabályozást és minőségpolitikát egy mindebbe jól illeszkedő oktatásfinanszírozási rendszer egészíti ki. A tervezet a normatív finanszírozást egy a nyolcvanas évek elején a mezőgazdasági termelőszövetkezetek finanszírozására alkalmazott rendszerre emlékeztető megoldással, egyfajta bértömeg gazdálkodással váltaná fel. A tervezett központi bérfinanszírozás alapja a finanszírozandó osztályonkénti órakeret egységes központi megállapítása és a legfontosabb intézményi paraméterek (indítható osztályok száma, tanár-diák arány, stb.) a megyei oktatási osztályok (és nem a fenntartók) által iskolánként történő megállapítása. Röviden: az állami költségvetés iskolákat finanszíroz majd függetlenül az azok által ellátott feladattól. Ezt egészíti ki a fenntartók tárgyi feltételek biztosítására vonatkozó finanszírozási kötelessége, amelyre megint csak az egyházi iskolák kapnak költségvetési támogatást. Gondlom mondanom sem kell, hogy a felvázolt rendszer a közfinanszírozással szembeni legalapvetőbb követelményeknek sem felel meg, és teljesen felszámolja a fenntartók tulajdonosi jogait. (Erről itt írtam bővebben.) Mindezen kívül a tervezet hemzseg a kalkulált vagy szemérmesen nem költségnövelő intézkedésnek beállított durván költségnövelő intézkedésektől. A tervezetben szerepel egy kis rejtett koalíciós belharc is: az új törvény szerint az ágazatért felelős miniszter szakmai felügyeletet gyakorolna az oktatást érintő pályázatok fölött. (Nyilvánvalóan az uniós fejlesztési források fölötti kontroll visszaszerzéséről van szó.) A lényeg: a tervezetben megbecsült 50 milliárdos költségnövekedésnél lényegesen több pénzt önteni egy olyan finanszírozási rendszerbe, ami a hatékonyság és méltányosság minimumát sem garantálja és alkalmatlanná teszi a finanszírozást arra, hogy az pénzügyi ösztönzőkkel segítse oktatáspolitikai célok megvalósulását. Ilyen finanszírozási rendszert akkor vezet be egy ország, ha olyan sok a pénze, hogy nem tud mit kezdeni vele és a közoktatást szociális foglalkoztató rendszernek tekinti minden különösebb eredményességi elvárás nélkül.

Végül

Mint azt előre jeleztem, ebben a bejegyzésben csak a tervezett szabályozás alapvonalairól írtam. A tervezet jelenlegi formájában mindezeken kívül konkrét változtatások tömegét tartalmazza, melyek önmagukban is önálló bejegyzésekért kiáltanak; ilyenek például a tankötelezettség idejének kurtítása, a szakmai és szakértői szolgáltatások egészének visszaterelése egy állami fenntartású rendszerbe, a középiskolai felvételi méltányosságának felszámolása, vagy az SNI kategória kiterjesztése a halmozottan hátrányos helyzetű és a „gyermek- vagy fiatalkorú bűnözésben elítélt” gyermekekre. A szakmai ellenőrzés kivételével mindegyik nagyobb terület tervezett újraszabályozása alkotmányossági problémák tömegét veti fel. Kétharmados többség birtokában természetesen minden, a tervezetben szereplő szabályozási szándékhoz hozzá lehet igazítani az alkotmányt, de összességében ez olyan alkotmányt eredményezne, amivel kiírnánk magunkat a civilizált európai országok közül. Bár lehet, hogy már egy ilyen közoktatási törvény is elég lenne hozzá.

Dixi et salvavi animam meam

Hozzászólások:

  • Baráth Tibor 2010.11.21. 20:26 Válasz

    A közoktatási törvény tervezetével kapcsolatban megfogalmazott észrevételeket három megjegyzéssel szeretném kiegészíteni.
    1. Az ide vezető út
    A gyökerek visszavezetnek a rendszerváltozás elejéig. Ebben az időben dőlt ugyanis el, hogy – bár 3 év vita után lett döntés – szükség van új oktatási törvényekre. E törvényeket azonban egyszerű többséggel és nem kétharmados többséggel hozta meg az akkori Parlament. Persze nyilvánvaló, hogy a jelen helyzetben ez sem jelent akadályt, problémát, de a folyamat szempontjából nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy ez a helyzet természetes (??) módon vonta maga után az oktatási, elsősorban a közoktatási törvény (jellemzően lényegi) módosítását az egymást követő kormányok idején. Ezzel sikerült stabilizálni a kiszámíthatatlanságot, kialakítani – a bizonytalanságra amúgyis “fogékony” pedagógus csoportok körében – azt a megközelítést, hogy a változásokat nem kell annyira komolyan venni. A kialakult helyzet súlyosan akadályozta a kormányzati ciklusokon átívelő, tartós és szisztematikusan megvalósított reformokat. (Lásd például az angol oktatási reformokat, és annak az eredményességre gyakorolt hatását.)
    Péter az írásában foglalkozik többek között a minőségértékelés drámai átformálásával. Itt is megemlíthető az, hogy a rendszerváltozás óta háromszor is nekifutott a mindenkori oktatási kormányzat az oktatás minőségértékelésének. A legutóbbi kísérlet 2006-ban akadt el az államigazgatás útvesztőjében. (A tervezet ma is olvasható az Államreform honlapon, itt: http://www.allamreform.hu/letoltheto/oktatas/hazai/Minosegertekeles_vegso_OPEK_junius.pdf)
    Az oktatás fejlesztése új lendületet vett az EU csatlakozást követően, és soha nem látott források álltak rendelkezésre a fejlesztésre. A fejlesztési koncepciók azonban ugyanúgy nélkülözték a hosszú távú megállapodást, mint korábban a törvénykezés.
    Azt gondolom, hogy a fenti tényezők jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a mai helyzetben ismétlődjön. (E vonatkozásban a tartalom lényegtelen – persze a hatást tekintve nem.)
    2. Az oktatás és a munka világa
    A tervezett új törvény – függetlenül a szándékolt hatásaitól – láthatóan ellenében hat azoknak az elvárásoknak, amelyeket a modern munkaerőpiac a jövendő munkavállalóval kapcsolatban megfogalmaz. A tervezet által körvonalazott rend világa igen távol van attól a helyzettel, amelyben az önállóság, a felelősség, a döntéshozatal, az együttműködés megtanulható. Mindezek a jellemzők pedig az iskolázás minden szintjén nagy jelentőséggel bírnak. A sor folytatható a tanulásra való képesség fejlesztésével, a tanulás iránti motivációval. A magyar oktatás a jelen állapotában is jól érzékelhető elmaradást mutat a legmodernebb, hatékonyan és rugalmasan működő rendszerekhez viszonyítva. Ennek fennmaradása, még inkább felerősödése már középtávon is ahhoz vezet, hogy a magyar munkaerő leértékelődik. Itt van egy kicsiny piac, romló HR-rel, sérülékeny gazdasággal. A következmények szigorúak és hosszú távra szólóak lehetnek.
    3. A nemzetközi tendenciákhoz való viszony
    Lényegében a munkaerő-piaci kérdés is erős nemzetközi dimenzióval bír. Ha a várható hatásoknak a szigorúan vett oktatási vetületét nézzük, azt láthatjuk, hogy ez az irány a fő tendenciától eltér, azzal számos ponton szembe megy. Abban ugyanis a méltányosság, a minőség és az egyéni szabadságjogok érvényesülése alapvető és központi kérdés. Ezzel kapcsolatban talán még egy dolgot érdemes említeni. Az új törvény a maga módszereivel és eszközeivel a tanítást kívánja szabályozni, a fejlett világ pedig a tanulásra fókuszál. Természetesen a kettő – különösen az iskolában – szoros kapcsolatban áll egymással, a hangsúlyok azonban éppen azt a paradigmaváltást tükrözik, ami sok országban lényegében végbement, nálunk pedig folyamatban volt – eddig.

  • Palotás Zoltán 2010.11.21. 22:51 Válasz

    Vae victis!

  • Váradi Balázs 2010.11.22. 00:27 Válasz

    Én még egy vérfagyasztó tendenciát olvasok ki a tervezetből: a cigánygyerekek de facto iskolai szegregációhoz, mint kívánatos megoldáshoz való visszatérést. A gyerek, ha halmozottan hátrányos helyzetű, az általam látott szöveg szerint automatikusan sajátos nevelési igényűnek számít, majd ahol háromnál több így definiálit sajátos nevelési igényű gyerek kerülne egy osztályba, 3-8 fős speciális, kislétszámú osztályok létrehozását írja elő a szöveg (ha jól értem, csökkentett tantervi követelményekkel). Itt nem rideg vagy nem rideg integrációról van szó, hanem kőkemény, törvényben előirandó, intézményes szegregációról, a kisegítő iskolák kisegítő osztályként való visszahozataláról. Annak ellenére választaná Hoffmann Rózsa (a becsületrend lovagja) ezt az utat Magyarországnak, hogy a hasonló cseh megoldások áldozatainak Strasbourgban igazat és elégtételt adtak.

  • Szüdi János 2010.11.22. 08:28 Válasz

    A pedagógusok kérték?!

    A közoktatás rendszerének új kormányzati filozófiája egyre világosabban bontakozik ki, a hatalomba emeltek által – az országban itt-ott, legutóbb a Pázmány Péter Tudományegyetemen 2010. okt. 27-én – előadottakból. A mondandó lényege abban foglalható össze, hogy mindenki, beleértve az Európai Uniót is téves úton jár, csak a jóisten által hivatalába emelt vezető tudja az igazat. Az iskola és a többi intézmény nem szolgáltat, mivel csak a hatalomnak van köze ahhoz, hogy mi folyik az intézményekben. Mindenki más csak teljesíti, amit elvárnak tőle és eltűri, amit köteles igénybe venni. Ezért a pedagógusnak nincs köze ahhoz, hogy mit kell oktatnia az iskolában, mert azt megmondja az állam, a szülőnek és a tanulónak nincs köze az iskolához és a kollégiumhoz, mert az ott folyó munkához csak a pedagógus ért. A tanulói esélyegyenlőség pedig illúzió, hiszen, aki sánta nem állhat az épek közé a rajtvonalhoz, aki problémás, az nem fér bele a rendszerbe.
    Mindezekből mi következhet:
    – Az állami iskolarendszer, az állami bérgazdálkodás, az állami tanfelügyelet, a pedagógus kamara létrehozásának elrendelése, az etikai szabályzattal és a kötelező tagsággal, vagyis az állam korlátlan beavatkozása az intézmények életébe, a pedagógusok foglalkoztatásába.
    – Az iskolatípusonként kiadott egy tanterv, amelytől a nevelőtestület csak a megengedett tíz százalékban térhet el, az elvárt etikai normák szerinti nevelés, a tanfelügyelet által ellenőrzött tanmenet és nevelési folyamat, a kamarai etikai eljárás a szabályszegőkkel szemben és a kamarai kizárás, amely foglalkoztatási tilalmat jelent, vagyis az intézményi szakmai önállóság felszámolása, a pedagógus módszertani szabadságának megszüntetése.
    – A tanulók és a szülők kizárása az intézményi döntési folyamatokból, az intézményi minőségbiztosítás rendszerének felszámolása, vagyis a pedagógus többé nem alkotó részese a nevelő és oktató munkának, a szülő és a tanuló többé nem partnere az iskolának és a pedagógusnak, a nyitott, befogadó, együttműködő iskola helyébe lép a szegregáló elitiskola és a szegények iskolája.
    – A tanulás folyamatának többé nem kell igazodnia a tanuló képességéhez, személyiségéhet, tehetségéhez, családi és szociális helyzetéhez, vagyis nincsenek többé egyéni tanulási-tanítási útvonalak. Mindenkinek teljesítenie kell a kötelezettségét és, ha nem képes rá, akkor lemarad, kimarad, kitaszítják. A felvételik és vizsgák rendszere eldönti, ki hová sorolható be, ki meddig juthat, ki mire alkalmas, ki lesz úr és ki lesz szolga.
    Mindez a pedagógusok akaratából történik. Állítják! Mindez a pedagógusok akaratából történik? Nem hiszem!

    Szüdi János

  • coMMMunity 2010.11.22. 14:09 Válasz

    Virág Tünde írása:
    http://www.commmunity.hu/2010/11/22/torvenybe-foglalt-szegregacio/

  • Fodor Attila 2010.11.22. 18:38 Válasz

    Kedves Barátaim, Péter, János, Tibor, Zoli!

    A 90-es években úgy elhúztatok (mármint Magyarország) tőlünk (Szlovákia), hogy szinte reménytelennek láttuk a helyzetünket
    a növekvő távolság, leszakadás miatt. Az ezredforduló első évtizedében viszont nálunk több biztató reformlépés valósult meg
    (igaz, 2006-tól a Fico-kormány nagy erőfeszítéseket tett a “recentralizáció” szándékával), nálatok meg – legalábbis innen
    úgy látszik – fokozatosan lelassultak, megtorpantak, most pedig
    visszafordulnak a folyamatok… Mára a két oktatási rendszer megközelítőleg hasonló teljesítményt produkál (tulajdonképpen ezt mutatják a PISA-eredmények is), hasonlóak a tünetek és a problémák. Pozitív szemlélettel ez akár azt is jelenthetné, hogy ismét szorosabban együtt tudunk majd gondolkodni és dolgozni a kitörési pontokon és a jó megoldásokon.
    Érdeklődéssel és izgalommal szemlélem a nálatok zajló (oktatásügyi)eseményeket.
    Barátsággal:
    Fodor Attila, Comenius PI, Szlovákia

  • Setényi János 2010.11.22. 19:53 Válasz

    Kedves Attila,

    Megtorpanásról talán nincs szó. Egyrészt december 7-én kijönnek az új PISA-eredmények és a szakma legalább fél évig ezeket fogja feldolgozni. A PISA-eredményekben sok-sok érdekes dolog lehet, ami váratlanul újjáformálja a mai leszűkült oktatáspolitikai teret.

    Másrészről a jelenlegi minisztériumi törekvések elkerülhetetlenek voltak a közel két évtizednyi “hosszú menetelés” után.

    Tulajdonképpen egészséges – bár kellemetlen és tikkasztó – hogy a két évtized alatt legfeljebb középvezetői pozícióban dolgozó és kényszerűen folyamatosan alkalmazkodó emberekről kitörjön a düh. A változások túl gyorsak, túl erősek és sokszor túl erőszakosak voltak. Onnan, középről nézve káosznak és rablásnak látszott mindaz, amit mi szakmailag is tudunk értelmezni.

    Lehetséges, hogy középtávon “jót tesz” majd ez a megingás a közoktatásnak. A mai hírek szerint a felsőoktatásban máris civilizált kompromisszum alakult ki. Elképzelhető, hogy a közoktatásban is hasonlóan alakul majd a helyzet.

  • Radó Péter 2010.11.22. 21:05 Válasz

    Tibor, alapvetően egyetértek mindennel, mindazonáltal a folytonossághiány mellett látnunk kell az általános keretekben megnyilvánuló folytonosságot: a rendszerváltás utáni években kialakult új rendszer általános kereteit egyetlen kormány sem kérdőjelezte meg komolyan. Valamit elvettek belőle vagy éppen hozzáraktak valamit, de az oktatásirányítás decentralizált jellege, az önkormányzati és intézményi autonómia, a mindezekhez illeszkedő decentralizált normatív finanszírozás és számos más dolog stabilan kijelölte az oktatáspolitika kereteit. Mindeközben az oktatásirányítás eszközrendszere folyamatosan finomodott, ma már kevés olyan európai ország van, ahol az irányításnak ilyen gazdag eszköztár állna a rendelkezésére. Ez a törvény viszont visszarepítene minket az őskorba.

  • Radó Péter 2010.11.22. 21:06 Válasz

    Zoli, egész pontosan ki lesz itt legyőzve? Én csak veszteseket látok, győztest egy szálat sem.

  • Radó Péter 2010.11.22. 21:09 Válasz

    Balázs, a bejegyzés végén felsorolt néhány önálló bejegyzést érdemlő dráma között az általad leírtak miatt szerepel az SNI kategória kiterjesztése: ez a törvény az intézményesült szegregáció új csatornáit nyitná meg. Tényleg vérfagyasztó!

  • Radó Péter 2010.11.22. 21:18 Válasz

    Attila, a sok hasonlóság mellett rengeteg a különbség a két ország közoktatása között. Ha például az átlagos PISA eredmények mélyére ásunk eléggé eltérő teljesítményprofilt találunk. Ennek ellenére az értelmes közös gondolkodásnak sem eddig, sem ezután nem lesz akadálya, akkor sem, ha az oktatási kormányzat visszaveti Magyarországot a negyven évvel ezelőtti rajtvonalra. Szlovákiában ez remélhetően nem fog megtörténni, Szlovákiát néhány éve jobban kormányozzák, mint Magyarországot. Ami tehát Magyarországot illeti, van ok az izgalomra…

  • Radó Péter 2010.11.22. 21:29 Válasz

    János, két dologgal is megleptél. Az egyik az a sugallat, hogy ez a törvényjavaslat (amit röviden csak hagymázos rémálomként tudok leírni) egyenes következménye ez elmúlt két évtizednek. A rendszerszintű változások stop and go természete egy dolog, az elmúlt 25 évet kitörölni az közoktatás történetéből valami egészen más. Ha egy választói háttérrel nem rendelkező szűk csoporthoz tartozó néhány frusztrált ember elszabadult hajóágyúként viselkedhet az sokkal inkább a jelenlegi politikai környülállással magyarázható, s nem a korábbi évtizedek kudarcaival. A másik dolog, amivel megleptél, a sugárzó optimizmus, amivel e törvénytervezet jövőbeni sorsát kezeled. A felsőoktatási törvény vadhajtásait lenyesegetve kaphatunk egy olyan változatot, ami nem okoz visszavonhatatlan és súlyos károkat. Ez a közoktatási tervezet nem ennyire jó; ép ésszel erről nem is lehet alkudozni, ki kell dobni a szemétbe az egészet úgy ahogy van. A közoktatás esetében tehát egyszerű a helyzet: vagy támogatom az hetvenes évek restaurációját vagy nem. Szerintem ha valaki komolyan át akar nyomni egy ilyen törvényt az inkább veszítse el a hivatalát.

  • Tóth Balázs 2010.11.22. 23:08 Válasz

    Én semmit nem értek a témához, ezért egy kérésem lenne, ha szabad. Arról írj, hogy mi az indoka intézményi autonómiának és a tanszabadságnak, miért fontos, hogy ne az állam legyen a közoktatás szakmai irányítója – bocs, ha nem jó fogalmakat használok. Lehet, hogy nem itt és ezen a helyen kell ezt megtenni, de ha a szakértők közül bárki publikál a témában szélesebb érdeklődésre számot tartó fórumon, akkor ebből az alapvető szempontból érdemes kiindulni. Én nagyon szeretném megérteni a probléma lényegét, a kevesebb nekem több lenne.

  • Vajda Károly 2010.11.22. 23:38 Válasz

    Már a Felsőoktatási Törvény tervezetében meglepett, hogy “kerettörvényt” kívánnak alkotni, mely az elveket fogalmazza meg, nem is mindig egyértelmű módon, majd a részletkérdéseket később megalkotandó kormányrendeletek hatáskörébe delegálja. A szakmai koncepció hiányosságai így kiegészülnek a jogalkotói magatartás átgondolatlanságával. Hosszútávú kérdések rendezését ugyanis társadalmi, szakmai konszenzus mellett szabad csak bonyolítani. Egy törvényt társadalmi vitára lehet bocsájtani, egy kormányrendeletet aligha.

  • Kovács Géza 2010.11.23. 23:00 Válasz

    Amit ma lehet tudni a tervezett új oktatási törvényről, az a tragikus Rákosi korszakot idézi. Véleményem szerint egy demokratikus államban az oktatásnak két alappillére lehet: demokratikus alkotmány és az iskola autonómiája. Most mindkettő veszélyben van!
    Setényi János véleményéhez: lehet és kell is kritizálni az elmúlt 25 évet, de tény, hogy számtalan (itt most nem részletezendő) pozitív folyamat indult el, amely európai mércével mérve is érték.
    A tervezet (amit ismerhetünk) arrogáns, pedagógia- és gyermekellenes. Radó Péterrel egytértve: javíthatatlan és szemétbe való. Ha elfogadják, beláthatatlan tragédiához vezet.

  • Radó Péter 2010.11.25. 16:09 Válasz

    Balázs, az intézményi autonómia (és az ahhoz kapcsolódó intézményi felelősségek) rendszeréről tervezek írni egy külön posztot. Most csak annyit: egy intézmény által nyújtott (köz)szolgáltatás minőségét az intézményen kívül senki és semmi az ég világon nem képes garantálni, az állam sem. Az omnipotens állam egy illúzió.

  • Radó Péter 2010.11.25. 16:12 Válasz

    Károly, a kerettörvényeken alapuló részletszabályozás rendszerével kapcsolatban csak az egyik probléma, amit te is jeleztél: az egyeztetés megkerülése. A sok egyéb közül ott van még a bürokratikus kontroll kiterjesztése és annak összes diszfunkciója, ami végső soron a drámai mértékben lerontja a szabályozás hatékonyságát.

  • Orosz Lajos 2011.10.19. 21:42 Válasz

    Kedves Barátaim!
    Valaki egyáltalán el tudja képzelni, hogy megvalósítható? A törvény gyakorlatilag megvalósíthatatlan, kezdjetek számolni költségben, időben és dőljetek hátra. Pl.: tankönyv az iskola tulajdona, egész napos iskola, tehetség ellátás/ gondozás külön rendszere, ( SNI -nél már bebizonyosodott milyen hajtóerővel bír a speciális megkülönböztetés lásd.: UP eredményei. ), központi közszolga foglalkoztatás, vagyon átadás és gazdálkodás, EU projektek fenntarthatósága és elszámolása, bármelyik kérdést vagy következményt kivéve a felsoroltakból, kiszakítva és önállóan megvizsgálva/ végig gondolva a megvalósítás szintjéig, felpörögnek szám és idősorok és ezek a végtelenben sem találkoznak. Abban szerintem egyetértünk, hogy érdemes a közoktatásról, mint közszolgáltatásról másképp gondolkodni, óriási tudás és tapasztalat halmozódott fel a rendszerben, nekem inkább az a kérdés ez a tudás, miért nem hiteles a mai közoktatás irányításnak, mi az oka, hogy ez a tudás közel másfél éve nem képes felszínre törni, és hatást gyakorolni. Nem az történt most is, ami 4 évente megtörtént eddig is ? Vajon a “Marathoni reform “, mely időpillanatában volt nemzeti szintű szakmai konszenzus a fejlesztés és fejlődés irányáról? Én még emlékezem a Comenius hogyan tovább (?) vitára, amikor először merült fel a szolgáltatási kosár gondolata és megindult az oktatás intézményi minőségfejlesztést megalapozó részstratégia kidolgozása, amelyben minden oldalról hívtam meg neves oktatási szakembereket, egészen odáig rendben ment minden, amíg a politika nem kezdte ki az egész munkát, és emlékszem személyes tragédiához hasonló torokszorító pillanatokra, amikor fontos és neves szakemberek álltak fel és hagyták el a közoktatást. Mikor lesz már béke? Elég már háborúból, támadásból, védekezésből, alkotni és tanulnunk kellene, hogy alkotásra ösztönözhessünk és taníthassunk. Az első fontos jele ennek az igénynek a csend, vagy az arra való ösztönzés. Igaza van Jánosnak, ami most történik annak okai az elmúlt időben keresendők, mely időknek az itt megszólalók, valamilyen formában részesei / formálói / szereplői voltunk és vagyunk.

Új hozzászólás írása