soma food truck thursday little rock order soma aura soma a12

how much hydrocodone is in tramadol tramadol buy tramadol bronchial asthma

tramadol while trying to conceive buy tramadol does tramadol increase metabolism

precauciones administracion tramadol buy tramadol wechselwirkung tramadol venlafaxin

xanax feketén xanax for sale buy brand xanax online no prescription

tramadol uso y contraindicaciones order tramadol online overnight crushing tramadol tablets

can you slam xanax buy xanax mylan a4 and xanax

doctor prescribed xanax generic xanax buy xanax Connecticut

soma divisão fração soma pills carisoprodol buy Louisiana

can you take ambien on antibiotics buy ambien what is the highest dose of ambien

Az Orbán-kormány közfinanszírozási prioritásairól (A második Széll Kálmán terv elé)

Az oktatás szereplőiből már jó ideje komoly szorongásokat vált ki Széll Kálmán neve. Mivel a 2.0-ás változat sem hoz sok jót az oktatási szektor számára ideje, hogy az OktpolCafé egy olyan témával foglalkozzon, amit eddig kicsit elhanyagolt: a közoktatás költségvetési finanszírozásának mértékével. (Ezzel a témával eddig egyszer, az önkormányzatok finanszírozásával összefüggésben foglalkoztam.) Nézzük tehát, hogy mibe illeszkedi az oktatás állami finanszírozásának zsugorítása.
.
Ahogy mondani szokták, az állam nem gazdag vagy szegény, az állam gazdálkodik. A költségvetési kiadások szerkezetére, illetve e szerkezet változásaira általában úgy tekintünk, mint az egyes kormányzatok prioritásait kifejező döntésekre. A finanszírozás mértékét azonban mindig egy adott ország „finanszírozási képességéhez” viszonyítva érdemes szemügyre venni. A GDP arányos közkiadások változásának elemzése éppen ennek a szempontnak az érvényesítését teszi lehetővé.
.
Azt jól tudjuk, hogy az oktatás jelentős mértékű forráskivonást szenvedett el a második Orbán-kormány regnálásának első két évében. A kérdés az, hogy a költségvetési oktatási kiadások zsugorítása illeszkedik-e valami átfogóbb közfinanszírozási trendbe, vagy csupán az Oktatási Államtitkárság gyenge költségvetési érdekérvényesítő képességének az eredménye?
Az alábbiakban a négy – jelenleg a NEFMI alá tartozó – legfontosabb közszolgáltatási terület GDP arányos költségvetési finanszírozási pozíciójának alakulását tekintjük át. (A adatok forrása minden esetben a Haza és Haladás Alapítvány Közöskassza programja.)
.
A szociális kiadások növekedését az előző évtized eleje óta elsősorban a nyugdíjkiadások növekedése okozta. A GDP arányos szociális kiadások éppen a 2009-es visszaesés évében voltak a legmagasabbak, azóta folyamatosan csökkennek. A legnagyobb csökkenés 2012-ben következett be.
.

Az egészségügyi kiadások csökkentése a 2006-ban kezdődött a költségvetési hiány lefaragását célzó intézkedések, elsősorban a gyógyszerkassza kiadásainak csökkentése miatt. A GDP arányos kiadások a 2009-es válságévben itt sem csökkentek, 2012-ben viszont az Orbán-kormány 1995 óta példátlanul alacsony szintre csökkentette az egészségügyi ráfordításokat.

A finanszírozási képességhez viszonyított oktatási ráfordításokat befolyásolják az elmúlt két évtizedben az oktatáson végiggördülő demográfiai hullámvölgy, valamint a középiskolai és a felsőoktatási expanzió is. Ezt figyelembe véve is nyilvánvaló, hogy 2006 óta komolyan csökkent az oktatás költségvetési finanszírozása, az egyik legnagyobb veszteséget pedig szintén 2012-ben szenvedte el az ágazat, mára GDP arányosan példátlanul alacsony szintre süllyedt.

A kulturális kiadások alakulásában sokkal kisebb szerepet játszanak a különböző finanszírozási automatizmusok, ezért ezen a területen a kormányzati prioritások változása sokkal nagyobb hullámokat vet. 2012-ben a legnagyobb GDP arányos közfinanszírozási veszteséget a kultúra szenvedte el.

Összességében az látszik, hogy a közfinanszírozás finanszírozási képességhez viszonyított zsugorodása mindegyik közszolgáltatási területet érintette 2012-ben. Az előző évhez képest a szociális kiadások 118 milliárddal (2,4%), az egészségügyi kiadások 61 milliárddal (4,3%), az oktatási kiadások 40 milliárddal (2,9%), a kulturális kiadások pedig 31 milliárddal (14%) csökkentek. Az ezekből összeálló 250 milliárd forintos forráskivonás hatalmas összeg és egy olyan időszakban került rá sor, amikor a GDP nem csökkent. Az egyetlen év, amikor a Magyarországon megtermelt jövedelem csökkent 2009 volt, akkor azonban nagyon jelentős mértékben, 6,5 százalékkal zsugorodott a gazdaság. Mint azonban láttuk, a Bajnai-kormány konszolidációs csomagja GDP arányosan nem mérsékelte az alapvető közszolgáltatások finanszírozást. Mindez jól mutatja a két kormány prioritásai közötti hatalmas különbséget.

Az oktatásfinanszírozás belső szerkezetének árnyalt elemzésére itt nincs mód, ezért csak annak jelzésére szorítkozom, hogy az elmúlt évtizedben jelentős forrásátcsoportosítás következett be a középfokú oktatás javára és az alsófokú és felsőfokú oktatás rovására. (Ennek egyik oka nagy valószínűséggel a beiskolázási arányok változása volt, az érettségivel záruló középiskola, ezen belül a gimnáziumok térnyerése és a szakiskolai beiskolázás csökkenése volt.) Mindenesetre az Orbán-kormány forráskivonásának vesztesei elsősorban az általános iskolák és a felsőoktatási intézmények voltak.

A 2012-es jelentős forráskivonás elméletileg jelentős megtakarításokat eredményező szerkezeti reformok eredménye is lehetett volna, ilyeneket azonban az oktatásban az Orbán-kormány nem hajtott végre. A finanszírozás mértékének csökkentése tehát nem az oktatás pazarló pénzfelhasználásának csökkentéséből fakadt, viszont felerősítette a pazarlással együtt élő súlyos alulfinanszírozottságot.

Ha a tágabb összefüggéseket is meg szeretnénk érteni érdemes a Francis Fukuyama által alkalmazott distinkcióból kiindulni. (Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég, 2005.) Fukuyama megkülönböztette az állam hatalmának növekedését és az állam által gyakorolt funkciók gyarapodását. Ami az állami funkciókat illeti, megkülönböztet az egyszerű közjavak biztosítását szolgáló „minimalista” funkciókat (védelem, rendfenntartás, közegészségügy, makrogazdaság irányítása, szegénység csökkentése, stb.), úgynevezett „közbülső” funkciókat (oktatás, környezetvédelem, társadalombiztosítás, stb.) és „aktivista” funkciókat (pl. a vagyon újraelosztása). Az kormány két éves tevékenysége alapján úgy tűnik, hogy az egyszerre törekszik az állam kiterjesztésére mindkét dimenzióban: centralizáció és államosítás révén növeli az állami intézmények hatalmát, valamint az állam tulajdonosi szerepének megerősítésével a gazdaságban és adópolitikájával egyre erősebben gyakorol „aktivista” funkciókat is. (Az alábbi ábra a Fukuyama könyvében szereplő ábrán alapszik.)

Fontos látnunk, hogy mind az állami intézmények hatalmának növelése, mind pedig az állami funkciók bővülése súlyos költségekkel jár. (Például a közoktatási intézmények államosításának és a párhuzamos tanügyigazgatási szervezet létrehozásának pluszköltségei jórészt felemésztik a közoktatásból kivonható forrásokat, nettó megtakarításra inkább csak a felsőoktatásban van mód.) Ezeket a költségeket az Orbán-kormány egy olyan időszakban vállalja, amikor a költségvetési források szűkülnek. Hogy érzékeljük a nagyságrendeket, a fenti négy közszolgáltatási területből idén eddig kivont 250 milliárd forint éppen a fele annak, amit a kormány MOL részvények vásárlására fordított, s a piaci szereplőkbe való „bevásárlás” példái hosszasan sorolhatók: vettünk magunknak bankot, járműgyárat, közművállalatot, médiavállalkozást, új mobilszolgáltatót és sok minden mást is. (Az összehasonlítás persze kicsit sántít, a közszolgáltatások finanszírozásának csökkentése a rendes közfinanszírozási rendszerből kerül ki, az állami gazdasági tulajdon gyarapításának forrás viszont jórészt a magánnyugdíj vagyon volt.) A kormány gazdasági aktivizmusa mindenesetre jól jelzi az állam funkcióbővülését. Várhegyi Éva erről szóló írásában (Az államszocializmustól az államkapitalizmusig, ÉS, 2012. április 20) ezt nem mint a vagyon társadalmi csoportok közötti újraelosztását, hanem a klientúra táplálását interpretálja, de ez a lényegen nem változtat.

A költségvetési mozgástér növelését szolgáló „nem ortodox” lépések gátlástalan alkalmazásának (mint például a magánnyugdíjpénztárak vagyonának einstand-ja, rendkívüli iparági különadók, stb.) az oka tehát nem más, mint az állam hatalmának és funkcióinak gyarapítására tett egyidejű kísérlet. Mivel azonban az egyszeri tételek elfogytak, a nemzetközi környezet pedig nem tolerálja a költségvetési ortodoxia felrúgását, a hatalom- és funkcióbővülés költségeit a minimalista és közbülső funkciókra (értsd: a közszolgáltatásokra) költött források további jelentős kurtításával lehet csak biztosítani.

Az eddigiekben azt láttuk, hogy Magyarország finanszírozási képességéhez viszonyítva a legfontosabb közszolgáltatások (ezen belül az oktatás) finanszírozása a második Orbán kormány első két éve alatt minden korábbinál mélyebbre esett. Az újratöltött Széll Kámán terv – noha az számokat szinte egyáltalán nem tartalmaz – azt vetíti előre, hogy ez a folyamat az eredeti költségvetési keretszámokhoz képest már idén folytatódik, s 2013-ban minden eddigieknél nagyobb zsugorodás várható. (Mivel nagyobb mértékű „racionalizálás” az alsófokon, a szakmunkásképzésben és a felsőoktatásban képzelhető el, s mivel az egyre tekintélyesebb méretű egyházi középiskolai rendszer védettséget élvez, várhatóan folytatódik a középiskolák irányába történő belső forrásátcsoportosítás.)  Amit világosan kell látnunk: szemben a Bajnai féle válságmenedzsmenttel, mely zsugorodó GDP mellett is igyekezett megőrizni a közszolgáltatások GDP arányos finanszírozási szintjét, az Orbán-kormány az „államépítés” költségeit terheli a közszolgáltatásokra. Álságos tehát minden olyan érvelés, ami az oktatási, kulturális, szociális és egészségügyi kiadások lefaragását – vagy éppen a tervezett többlet kiadások (teljes államosítás, pedagógus életpályamodell) elhalasztását – a világgazdasági válság kényszereivel magyarázza.

Hozzászólások:

  • Békési Kálmán 2012.04.28. 14:21 Válasz

    Kedves Péter,

    ha megengeded, akkor a hétvégi fórumozgatás lehetőségével élve kiegészítem néhány gondolattal a fenti elemzésedet :)

    1. Európában többnyire 4-6% között van a GDP-arányos oktatási ráfordítás. A jól teljesítő Svédországban, Finnországban jóval magasabb az európai átlagnál (2009-ig legalább is). A mostani tervek szerint Magyarország az alsó határhoz szeretne közelíteni, vagyis a 4%-hoz. Ez arra utal, hogy nem a formális oktatási rendszerben megszerezhető tudásban látja az aktuális politika a kitörési lehetőséget az ország számára. Ugyanakkor legyünk igazságosak: a Te ábrádon is látszik, hogy a második Gyurcsány-kormány idején is csökkentek a GDP-arányos oktatási kiadások.

    2. Feltételezem, hogy ha nem növelik a rendszer költséghatékonyságát (tehát hogy ugyanazt az eredményességet képes legyen kisebb ráfordításokkal elérni), akkor az eredményesség fenntartása felé a szülők próbálnak majd lépéseket tenni, vagyis többlet-kiadásaik lesznek a gyerekeik oktatásában a mostanihoz képest. Úgy is mondhatnánk, hogy amikor így vonnak ki pénzt a rendszerből, az a formálisan tandíjmentes oktatás költségeit növeli a családok oldaláról. Ez a jelenség most is létezik, és az intézkedés hatására néhány éven belül erősödhet.

    3. Még nagyobb baj, ha a bekövetező eredményesség-romlást a szülők (nagy része) nem próbálja/tudja kompenzálni. Erre van esély, mert az egész országra kiterjedő változásban az egymáshoz viszonyított relatív eredményesség nem feltétlenül fog romlani (persze lehetnek átrendeződések a társadalmi rétegek között), a nemzetközi összehasonlítás meg mostanában ugye kit érdekel. Különben is csak néhány év múlva lesz mérhető az eredményesség-beli hatása a mostani intézkedéseknek.

  • Radó Péter 2012.04.28. 17:36 Válasz

    Kálmán, az első pontodra a válasz a második pontodban van elrejtve. A 4-6 százalék orientál, de még nem mond sokat. Ha egy közszolgáltatási rendszer változatlan szerkezetben és változatlan feladatellátási paraméterekkel működik, jelentős mennyiségű pénz kiszivattyúzása csak az alulfinanszírozottságot növeli, akkor is, ha a rendszer egyébként pazarló módon működik. A magyar közoktatási rendszer munkaerő igénye pedig legendásan hatalmas, tehát a megoldás csakugyan a költséghatékonyság javítása lenne. (Elemezhetnénk ebből a szempontból a 2013 szeptemberében elméletileg életbe lépő konstrukciót, de az egy másik bejegyzés. Röviden csak ennyit: a 32 órás szabály bevezetése növelni fogja a pedagógusok munkaterhelését, de az egész konstrukció mégsem alkalmas a költséghatékonyság javítására.)
    Ami a Gyurcsány-kormányt illeti tökéletesen igazad van, de nem látom, hol követtem el igazságtalanságot. Az Orbán-kormány prioritásait nem a “szocikéval” hasonlítottam össze, (ez nem is lenne nagyon termékeny megközelítés) hanem egy olyan kormányéval, melynek regnálása alatt valóban világgazdasági válság volt és a magyar gazdaság drasztikusan zsugorodott.
    Ami a szülőkről írsz, azt nem nagyon értem. Próbálom elképzelni, hogy a szülők kompenzálják azt a költségvetési forráskivonást, ami a 2010-2013 közötti időszakra már durván megbecsülhető, de nem megy. Azt meg végképp nem értem, hogy a szülők hogyan kompenzálhatnák a bekövetkező eredményességromlást? (Ez a bejegyzés finanszírozási mértékekről szól, eredményességről nem ejtettem szót benne, mert a források és eredmények közötti kapcsolat nem zárható rövidre.)
    Ez az eufemizmusod pedig nagyon tetszik: “nem a formális oktatási rendszerben megszerezhető tudásban látja az aktuális politika a kitörési lehetőséget az ország számára”.

  • Békési Kálmán 2012.04.29. 11:41 Válasz

    Szia Péter,

    Nem mennék bele olyan összehasonlításba, aminek pártpolitikai felhangjai is lehetnek. Csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy talán érdemes hosszabb időszakra visszanézve, trendekben gondolkodni. A Gyurcsány kormányok első félidejében sem robbant ki még a “válság”, mégis 2006 után jelentős mértékű volt a csökkenés az oktatási kiadásokban.

    Egyetértek Veled, hogy az input és az output (itt: pénz és mért eredményesség) között vannak pufferek, közvetítő folyamatok. A nemzetközi szakirodalom mégis tele van olyan számításokkal, hogy pl. a tanár bérek emelése vagy a pénz tankönyvekre való elköltése jár-e nagyobb mértékű eredményesség-növekedéssel. Amerikától Pakisztánig olvastam ilyen kutatásokról. Az ilyen kutatások mögött az a feltételezés áll, hogy a források allokálásának módosítása, illetve a finanszírozás rövid távon is mérhető hatással van az eredményességre. Tehát igaz, amit írtál, hogy nincs közvetlen kapcsolat, és az is igaz, amit írtam, hogy van rövid távon is (1-2 év) jelentkező hatás.

    Feltételezem tehát az általam ismert kutatások alapján, hogy ha a pénzeket csökkentik + átgondolatlanul allokálják, akkor ez a szülők egy része által is észrevehető minőség/eredményesség romlást idéz elő. Ezt pedig a szülők előbbi részének a részhalmaza pedig, ismét feltételezem, pl. plusz különórákkal, vagy nagyobb időráfordítással vagy külföldi tanulmányútra való utaztatással stb. próbálja majd kompenzálni. Tehát nőni fognak a költségei. B változat, hogy nem növelik a családi ráfordításaikat, mert pl. már nincs hova növelni, vagy a gyerekük relatív, többi magyar gyerekhez viszonyított eredményei nem romlanak, ezért a hazai viszonyok között úgy tűnhet, nincs nagy probléma.

    Számomra egyik sem vonzó lehetőség, mert az ország nemzetközi versenyben való helytállása a tét. Meg a jólét és egyéb apróságok.

    Kérdés persze, hogy a mostani oktatáspolitika vezethet-e akár jobb eredményességhez? Szerintem nem, de ez nem csak finanszírozási kérdés, és itt az oktpolcafén kiváló minielemzéseket írtatok már erről a témáról, ill. Nahalka István blogján találhatók még nagyon jó írások.

Új hozzászólás írása