why does ambien cause headaches buy ambien online no prescription how does ambien cr make you feel

twins dive club soma bay order soma online como calcular a soma de porcentagem no excel

excel soma dos inversos buy soma online no prescription soma thumb shifters

taking ambien after alcohol buy ambien online can ambien cause thyroid problems

buy valium 5mg online uk valium diazepam panda valium bubo

4mg xanax to get high generic xanax purchase xanax Norwalk

generic xanax information xanax 2mg xanax effects forum

tramadol and increased heart rate buy tramadol online cod 200 tramadol buy

tramadol and phenylephrine tramadol 50mg schmerzmittel tramadol nebenwirkungen

soma bringer darth nemesis soma online bengali meaning of soma

Az oktatás “ellenszocializációs” potenciáljáról

Amikor kompetenciákról kezdtünk el beszélni, már nem csak ismeretekről, de attitűdökről, értékekről is beszélünk, lényegében kitágítottuk a nevelés horizontját. Vegyük tehát komolyan a kereszténydemokrata oktatásirányítás által megfogalmazott célokat, melyeket az új törvénymódosítási koncepció a Figyelő által idézett mondata is illusztrál: a „jelenlegi fogyasztói szemlélettel működő közoktatás a társadalomra egyre erősebben jellemző pazarló, a világ értékeinek eltékozlását előidéző mentalitást erősíti, terjeszti. Alapvetően más, a globális világ gazdasági válságaihoz vezető szemléletet kiegyensúlyozó, nagyobb felelősségre nevelő, a környezetünk iránt felelős, közösségi értékek iránt nyitott nevelésre van szükség, egyfajta ellenszocializációra”.

Talán feltűnt tisztelt olvasóimnak, hogy szándékosan nem olyan államtitkári vagy helyettes államtitkári idézetet választottam, ami az ideológiai elkötelezettségek dimenziójával szennyezhetné el a problémát. (Tekintsünk most el a közoktatás “fogyasztói szemléletű” működésének értelmezésétől.) A fogyasztói szemlélet dominanciája, a pazarlás, az értékvesztés, vagy a környezeti felelősség kérdései bárki számára fontosak lehetnek ideológiai-törzsi elkötelezettségektől függetlenül. Az „ellenszocializáció” szó nyilvánvalóan vállalhatatlan és ügyetlen kifejezés, de ügyetlenségében is rengeteg oktatással foglalkozó ember több évszázados vágyát fogalmazza meg: a társadalom vélt vagy valóságos problémáinak orvoslást a nevelés eszközeivel. Ez húzódik meg az állampolgári nevelés, a környezeti nevelés, a keresztény nevelés és sok más jelzős nevelés mögött.

Az oktatáspolitikák értékkötöttségéről már írtam korábban. A kérdés most az, hogy mennyire képes az oktatáspolitika értékpreferenciáit érvényesíteni a nevelési gyakorlatban, mennyire képes mások értékeinek “korrekciójára? Vagy megengedőbben: képes lenne-e minderre, ha kicsit jobban csinálnánk?

Sietek előre leszögezni: nem tudjuk. Legfőképpen azért nem, mert nem mérjük. Az értékek, attitűdök jól mérhetőek, az empirikus szociológiai kutatásnak meglehetősen kifinomult eszköztára van erre a célra. Értékeket és attitűdöket, mint mérhető tanulási eredményeket azonban – az én igen kevéssé megbízható tudomásom szerint – nem mértünk. A PISA kérdőív is felvesz a tanulással kapcsolatos attitűdökről információt, de nem tanulási eredményként, hanem mint a tanulási eredményeket magyarázó háttérváltozót alkalmazza. A különböző tanulói csoportok körében végzett kutatások (például az előítéletesség mértékéről szólóak) pedig semmit nem mondanak arról, hogy a kapott eredményeket milyen mértékben magyarázza az iskola működése. (Minden erről szóló fejtegetés lóg a levegőben.) Kissé frivol megfogalmazással: nem áll rendelkezésünkre hozzáadott érték érték vizsgálat. Pedig a probléma oktatáspolitikai relevanciájához nem fér kétség.

Itt most egy pszichológiai-pedagógiai fejtegetésnek kellene következnie arról, hogy a nevelés, a tanítási-tanulási folyamat (a pedagógus és a tanulók közötti interakciók világa) milyen hatást gyakorol a tanulók attitűdjeire? A fejtegetés végeredménye nagy valószínűséggel pozitív vagy mérsékelten pozitív lenne, ami alátámasztaná az értékformálással kapcsolatos oktatáspolitikai várakozások létjogosultságát. Ezt azonban – már csak szakmai illetéktelenségem okán is – most kihagyom. Elégedjünk meg annyival, hogy az attitűdök – és az azok központi „magját” képező értékek – olyan kognitív rendszert alkotnak, amelyet elsősorban érzelmek strukturálnak. Az értékek és attitűdök rendszerét erősen az összhangra, konzisztenciára való törekvés jellemzi, ezek „felülírása” tehát egy koron túl szinte lehetetlen. Ha pedig az attitűdök és értékek formálására, mint kívánatos tanulási eredményre tekintünk, az affektív tényezők mellett a hatékony tanulás számos feltétele közül kettő érdemel figyelmet: a hatékony tanulás társas interakciók és aktív bevonódás révén válik azzá. Mindezek alapján az oktatáspolitika lehetőségeivel foglalkozó ember erős szkepszissel fordul az értékformálással kapcsolatos oktatásirányítói ambíciók felé. Ennek számos oka van, ízelítőül álljon itt néhány.

  • Nem a pedagógus az egyetlen szocializációs ágens, az oktatás lehetőségeit nem szabad a gyermekek szempontjából nem egymástól elszigetelt ágensek által működtetett szocializációs térből kiszakítani. A pedagógusok ebben a térben betöltött szerepe minden jel szerint erősen túlértékelt. Az attitűdök formálása szempontjából fontos érzelmi kötődés és az interakciók sűrűsége, intenzitása tekintetében a család és a kortárscsoportok szerepe sokkal nagyobb. Például az iskola egyik legfontosabb hozzájárulása a gyermekek szocializációjához az, hogy keretet szolgáltat a kortárscsoportok szerveződése számára.
  • A pedagógia elméleti és gyakorlati lehetőségei mindig messze álltak egymástól. Értékek átadása szempontjából sem a sokat emlegetett „mintaközvetítő” magatartás, sem pedig a hagyományos frontális technikák túlsúlyán alapuló tanítás nem tűnik túl eredményesnek.
  • Ami az értékek, attitűdök „meghatározott” irányba történő formálását illet, kell hozzá a „meghatározott” értékeket valló pedagógus. De ki fogja a „meghatározott” irányba formálni a pedagógusok értékeit, attitűdjeit? Miből gondoljuk, hogy minden pedagógus demokrata, környezettudatos vagy keresztény?
  • Eltekintve néhány egyházi iskolától kizárt, hogy az adott gyermeket nevelő összes pedagógus értékvilága megegyezzen. A ma uralkodó, az oktatáspolitika működését egyre inkább meghatározó egész iskola megközelítés egyik pillére az a tény, hogy a legfontosabb kompetenciák az egész iskola működésének, a tanulókat tanító összes pedagógus munkájának eredményei. A más-más értékeket közvetítő pedagógusok tevékenysége tehát szükségképpen legyengíti az iskola értékformáló erejét.
  • Az attitűdformálás tréning technikái nem épültek be igazán a pedagógia módszertani repertoárjába, és ennek nincs is sok tere. Minden jó pedagógia szerves része a tantárgyi tudás és a készségek fejlesztéséhez, a rendezett körülmények között zajló és sikeres tanításhoz-tanuláshoz szükséges attitűdök formálása, de ezzel kapcsolatban egy eszközjellegű megközelítés uralkodik. (Például azért szeretnénk motivált és szorgalmas tanulókat, hogy fejlődjenek a megértő olvasási kompetenciáik.)
  • Mint ahogy egy korábbi bejegyzésemben írtam, a pedagógusok és az iskolák a legkülönbözőbb, egymásnak gyakran ellentmondó külső elvárások nyomása alatt dolgoznak. Ezek az elvárások gyakorlatilag kioltják egymást, és teljesíthetetlenségük miatt erősen inflálódnak, súlytalanná válnak. Különösen igaz ez azokra az elvárásokra, amelyekhez erős érték-konnotációk kapcsolódnak, mert ezek helyességéről racionális szakmai diskurzusban nem meggyőzhetőek az emberek.

Mindent összevetve, az oktatáspolitika meglehetősen eszköztelennek tűnik saját értékeinek érvényesítésében, mások értékeinek „korrekciója” tekintetében pedig különösen. Mindezzel persze nem akarom azt sugallni, hogy a pedagógus és az iskola nem játszik szerepet a gyermekek szocializációjában, attitűdjeik formálásában. Én is fontosnak tartom, hogy tanító nénik pont olyan érdeklődéssel forduljanak a véleményüket kifejtő lányok, mint a fiúk felé, s hogy a középiskolák az iskolapolgári részvétel valódi modellintézményeivé váljanak. Az a várakozás azonban, hogy az iskola felülírja a tanulók értékeit valamilyen központilag rögzített elvárás alapján, nem egyszerűen illuzórikus, de káros is, számos különböző okból:

  • nem jó másra, mint hogy elvonja a figyelmet azoktól az elvárásokról, melyekkel kapcsolatban az iskola felelőssége megkérdőjelezhetetlen;
  • az ezen alapuló értékek világába tolt szakmapolitikai diskurzus egyoldalú és kirekesztő, ezért ellehetetleníti a nyílt oktatáspolitikai alkut, végső soron drámai mértékben rontja az oktatáspolitika hatékonyságát;
  • kontra-produktív, mert elidegeníti azokat a pedagógusokat, akik más értékeket vallanak, és mert elidegeníti az iskolától a tanulók nagy részét, tehát erodálja a sikeres tanulás affektív feltételeit;
  • az oktatáspolitika ezzel kapcsolatos elkerülhetetlen kudarca könnyen az oktatási rendszer egy “érték-kompatibilis” szegmensének helyzetbe hozásává silányítja az oktatáspolitikát, ami – ahogy jogászok fogalmaznának – erős alkotmányossági aggályokat vetne fel.

Vannak természetesen szinte reménytelen, de elkerülhetetlen ügyek. Ha valamilyen alkotmányos alapelv sérül az azt megalapozó értékkészlet elutasítása miatt (ilyen például az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetést okozó rasszizmus), elkerülhetetlen az érték alapú reflexió és attitűdformálás. Ebben az esetben is elsősorban a legitim magatartásról szóló társadalmi konszenzus megerősítéséről, s nem az emberek értékeinek felülírásáról, „ellenszocializációról” van szó. Az ideológiai, vallási meggyőződések viszont nem tartozhatnak ebbe a körbe: a harmadik köztársaságban ez pont úgy magánügy volt, mint étkezési szokásaink van szexuális kedvteléseink. (Reméljük így marad ez a negyedikben is.)

Végül egy személyes megjegyzés. Számos gyermekem közoktatásban töltött hosszú éve alatt még nem tapasztaltam, hogy iskolájuk komoly kísérletet tett volna a tőlem kapott nevelés felülírására. Erősen meglepne, ha ez történne… Nem szeretném, ha az állam és intézményei az ő végtelen jóságukban felelősséget vállalnának át tőlem.

Hozzászólások:

  • Setényi János 2010.09.12. 20:40 Válasz

    Péter,

    a nevelés témakörének visszatérése – húsz év liberális öncenzúrája után – mindenképpen pozitív. Írásodnak különösen azzal az elemével értek egyet, hogy (a) keveset tudunk az iskolai nevelés hatékonyságáról és (b) ebbe a területbe “sokkal több munkát kell rakni”. Úgy is mondhatnám, hogy a témáról egy új, professzionális nyelven kellene tudnunk beszélgetni. Mivel a nevelés sehol sem volt preferált téma az elmúlt két évtizedben, egy ebbe a területbe történő mérő-értékelő és reflektáló magyar befektetés igazi “hungarikum” lehetne az oktatásügyi megközelítések világpiacán.

    A témára magam is reflektálni fogok hamarosan.

  • Radó Péter 2010.09.12. 22:09 Válasz

    János, kíváncsian várom a reflexiódat és egyetértek a témába való intellektuális befektetések fontosságával. Mindazonáltal: azt gondolom, hogy a “liberális öncenzúra” ellenére aki eddig értelmesen beszélt oktatásról az a nevelést is beleértette. Falus Tanár Úr példájával élve: nem csak arra kell megtanítanunk egy szobafestő tanoncot, hogy mekkora a különböző festékek viszkozitása (ismeret), s hogy mesteri módon kezelje a pemzlit (készség), de arra is, hogy jöjjön vissza kijavítani a hibákat és söpörjön fel maga után (attitűd). Ha ezt utóbbit érted nevelés alatt, nincs nagy baj, ezt a liberális oktatási szakemberek is tudják.

  • Vizvári Tamás 2010.09.13. 08:30 Válasz

    “Számos gyermekem közoktatásban töltött hosszú éve alatt még nem tapasztaltam, hogy iskolájuk komoly kísérletet tett volna a tőlem kapott nevelés felülírására. Erősen meglepne, ha ez történne…”

    Pedig alkalomadtán megtörténik.Pár éve egy baranyai kis falu napközise büszkén vállalta a Köznevelésben, hogy ő bizony minden ebédnél kollektíve imádkoztatja a gyerekeket. Tudja, hogy egy önkormányzati iskolában ezt nem lenne szabad, de ő akkor is csinálja, és erre büszke. Az újság ezt mindenféle kommentár nélkül hozta le. Én meg elgondolkodtam azon, hogy egy faluban vajon hány szülő meri ilyenkor felvetni, hogy esetleg legyen egy önkormányzati iskolában mindenkinek a legszentebb magánügye, akar-e ebéd előtt imádkozni vagy sem. (Vagyis nem azzal volt bajom, hogy az illető pedagógus imát mondott étkezés előtt, hanem azzal, hogy ezt azoknak a gyerekeknek is betanította, és elmondatta velük, akiknek a családjában ez — ilyen vagy olyan okból — nem volt szokás. Ezzel szerintem az illető pedagógus igenis kísérletet tett az otthon kapott nevelés felülírására.)

  • Radó Péter 2010.09.13. 09:12 Válasz

    Tamás, ilyen történeteket én is hallottam, s ezek nem feltétlenül a vallásgyakorlattal függnek össze. Szerintem ebbe a körbe tartozik az is, ha egy otthon az ellenkezőjére nevelt roma kislányt arra kényszerítenek, hogy mások előtt vetkőzzön le a tornaóra előtt. Mindenesetre úgy gondolom, hogy ezek az esetek szerencsére elég ritkák. Ha a kereszténydemokrata “nevelési misszió” hatására megszaporodnának, az elég tragikus lenne.

  • Setényi János 2010.09.13. 11:12 Válasz

    Urak,

    azt hiszem érdemes lesz megvárni a témában beérkező reflexiókat. Számomra egyre világosabb, hogy a nevelésről szóló értelmes és kiegyensúlyozott diskurzus egyik legnagyobb akadálya – az ideológiai kontrollra törő igazgatási csoportok mellett – az a “68-as” értelmiségi attitűd, amely – belső görcsök miatt – egész egyszerűen nem látja a területet. Vagy azért, mert neveletlen, vagy azért, mert jó középosztály nevelést kapott a legszerencsésebb (tehát nem explicit) módon, vagy azért, mert “ellenkultúrában”utazott.
    Posztolni fogok erről hamarosan, hogy (1) felszabadítsuk ezt a területet a görcsök alól és (2) a belső korlátok érzékeltetésével “kihűtsük” a a neveléssel kapcsolatos politikai várakozásokat. Ez utóbbi területén Péter bejegyzése nagyon hasznos és előremutató.

  • Szemkeő Judit 2010.09.13. 17:11 Válasz

    Szilágyiné Dr. Szemkeő Judit vagyok. Oktatáspolitikával aktívan 1990. óta foglalkozom. Közoktatásért felelős helyettes államtitkár voltam az 1993. évi közoktatási törvény kidolgozása idején, majd 1998 és 2002 között két évig oktatási (közigazgatási) és két évig családpolitikai államtitkár voltam. Főiskolán tanítottam, pedagógusképző intézményben voltam főiskolai tanár. A közoktatási törvény és a NAT körüli kezdeti viták aktív szereplőjeként, majd a jogszabályok hatásának érintett megfigyelőjeként közvetlenül is megtapasztaltam, hogy konszenzus nélkül a döntéshozók által várt hatással ellentétes folyamatok indulnak el az oktatási rendszerben. Az oktatási rendszert felülről „megrázva” oktatáspolitikai konszenzus és az iskolákban, a pedagógusokban megjelenő és közösen elfogadott igények nélkül siralmas eredményekről számolhatunk be. A konszenzus előmozdítása érdekében kapcsolódom be az oktatáspolitikáról folyó eszmecserébe.
    Az oktatáspolitika nagy kérdése, hogy meg tud-e fogalmazni olyan célokat, amelyek vonatkozásában széleskörű konszenzus alakul ki, amelyekkel a pedagógusok döntő többsége nem csak egyetért, hanem a célt sajátjának is érzi. Az eredeti bejegyzésben szereplő aggályokkal szemben, szerintem megfogalmazhatók konszenzusos célok. Ezek a célok elsődlegesen a neveléshez kapcsolhatók. Szerintem politikai, ideológiai nézettől függetlenül mindenki azt várja az oktatási rendszertől, hogy a következő nemzedék tagjait olyan megbízható, fegyelmezett, becsületes, tudatosan egészséges, és felelősségvállaló felnőtté nevelje, aki akar és tud tanulni és dolgozni. Akik vitatják a felsorolásban szereplő elvárásokat, azokkal beszéljük meg, hogy mit kell kihúzni, mit kellene még beírni! Ha a célokban és a nevelési célokkal megfogalmazott emberképben egyetértünk végre, akkor óriási lépést tettünk a javítás érdekében.
    Természetesen az oktatáspolitikai elvi konszenzus létrejötte után még kérdések, feladatok sora következik. Csak néhány példát sorolok fel. Az iskolák képesek-e a saját környezetükben olyan kohéziót kialakítani, amelyben a családok és a kisközösség az iskolával szorosan együttműködik? Képesek-e a pedagógusképző intézmények aktívan együttműködni az oktatáspolitikai döntéshozókkal a tervezett változások gyakorlati megvalósítása érdekében? A szülőknek és pedagógusoknak lesz-e lehetősége arra, hogy a gyermekre fordított személyes időt és az ebből fakadó bizalmat be tudják építeni a nevelőmunkába? Tehát, a nyitottság igényének lehet-e szabályok között, összehangoltan, de alkotó módon eleget tenni? Valljuk be, ez eddig többnyire nem sikerült, de a sikertelenséget fogjuk a kiinduló konszenzus hiányára.
    El lehet-e érni a pedagógusok szakmai összefogását, és ezzel a társadalmi, erkölcsi és anyagi megbecsülésüket? Vegyük észre, hogy egy újságíró sem tette fel azt kérdést a bérplafon-viták során, hogy miért keres többet közpénzből egy bankvezető, vagy cégvezető havonta, mint a gyermekeit nevelő pedagógusok évente. Miért nem tette fel a kérdést? Többek között azért nem, mert nincs erős összetartás – sem az azonos iskolatípusban tanítók, sem különböző intézménytípusokban dolgozók (az óvodától a felsőoktatásig, kutatókig) között – a pedagógus társadalmon belül, míg egy bankvezető még külföldi kollégái szolidaritásában is bízhat. Szakmai öntudat és összetartás nélkül csekély eredményt lehet csak elérni.
    Hozzászólásomban az engem kiemelten foglalkoztató kérdéskörre – az iskolai nevelés és a családi, valamint külső környezet kapcsolatára, problémáira – kívánok részletesebben rávilágítani.
    Milyen kihívásokkal kell ma szembenéznie az iskoláknak, a pedagógusoknak? Nézzük először a családot, mint legfontosabb partnert. Miért fontos az iskolai oktatás és nevelés szempontjából a család?
    • A családi kulturális tőkeátadás folyamata – amely a gyermeknek adott személyes idővel mérhető csak – az iskolai eredmények szempontjából is meghatározó. Miért? Igen sok kutatás mutat arra, hogy a nyelvi kódok kialakulása, a gondolkodási sémák, az iskolai motiválhatóság alapját adó motívumok a gyermek korai fejlődési szakaszában, és a családban formálódnak.
    • A családhoz kapcsoló érzelmi kötöttség és a családi (kisközösségi) normarendszer – életvilág – a gyermekek iskolai munkájában is meghatározó jelentőségű. A pedagógusok számára az otthonról hozott értelmezési sémák nagy kihívást jelentenek.
    • Az iskoláztatás indoka gyakran csak az állami elvárás, a kötelezettség. A családok nagy része tisztában van azzal, hogy az iskolázottságnak lényegi szerepe van a társadalmi státusz elérésében, de ez a hatás az elmúlt években csökkent.
    Melyek a mai oktatási rendszer környezetének a pedagógusok munkáját nehezítő fontos elemei?
    • Az társadalompolitikát is átható közgazdasági szemlélet, amely a profitorientált – „önző” – gazdaság szabályait akarja rákényszeríteni a csak „önzetlen módon”, azaz rövidtávon megfogalmazható profitérdekek nélkül működő társadalmi – család, nevelés, oktatás, művészetek – formációkra.
    • Felfokozott vizuális környezeti hatások érik a tanulókat: média és internetes világ, amely azért is veszélyes, mert a virtuális világ birtoklása csökkenti a valóság – tanulás – iránti érdeklődést.
    • Deheroizáló vizuális és szellemi környezet veszi körül a tanulókat. A tudás értékét, a tanár tekintélyét romboló hatások érik. A hétköznapi környezeti ingerekre jellemző, hogy fogyasztásra, önmegvalósításra ösztönöznek. Megfigyelhetők a kreativitást gátló, az iskolai oktatás céljaival ellentétes hatás kiváltását célzó tényezők, amelyek gyakran szexuális hatásokra építenek, az iskolai normák ellen hatnak.
    • A szülőkön keresztül ható negatív tényezők erősödnek.
    – Sok iskolázatlan, az iskola fontosságát el nem fogadó szülő rombolja a pedagógus tekintélyét, és nem akar együttműködni az iskolával.
    – Egyre több az iskolázott, de munkájával elégedetlen szülő, aki a tanulás értelmetlenségét sugározza, mert egyhangú, jutalmazatlan, szellemi igényeket ki nem elégítő a munkája, mert alulfizetett, vagy nincs munkája.
    – Egyre több a folyamatos stressz hatása alatt álló szülő. Egyik csoportjuk a gyermekét teherként éli meg és elhanyagolja, a másik túlzott elvárásokat fogalmaz meg gyermekével és a pedagógusokkal szemben.
    E hatásokkal szemben kellene az iskolának olyan szocializációs környezetet létrehoznia, amelyben normák és szakmai elvárások érvényesülnek. Az iskolák többféleképp reagálnak a külső hatásokra. Bejegyzésemben csak a két végletet jelzek.
    • Bezárkózik, ez a magatartás azokra az oktatási intézményekre jellemző, amelyek „önmaguk változatlan formában történő újratermelését, a hivatásos oktatói testületre jellemző tendenciákhoz köthető szokások ismétlő jellegét középpontba helyezik. Céljuk, hogy „olyan egyének jöjjenek létre”, akiket tartósan és módszeresen alakított egy hosszú ideig tartó átalakító tevékenység. Az átalakító tevékenység (iskolai oktatás és nevelés) közös habitust, azaz közös gondolkodási, érzékelési, értékelési és tevékenységi sémákat kíván kialakítani”.(Bourdieu)
    • Megengedő, a „maga módján” alkalmazkodik. Az ilyen iskolákban nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy „megfeleljenek” a szülők, diákok elvárásainak, sajnos, ezért az elvárások szintje gyakran süllyed.
    Mi lenne a jó megoldás? Van lehetőség konszenzusra? Elvi szinten szerintem igen, ugyanakkor csak sokszínű, elemeiben egyenrangú iskolarendszer képes az elvi szintű konszenzusnak a gyakorlatban megfelelni, ezért fontos, hogy az esélyegyenlőség fogalmát is konszenzussal fogadja el az oktatáspolitika, a témát interdiszciplinárisan megközelítve.
    Nem csak az iskolák, hanem az egyes pedagógusok felfogását is szakadék választja el egymástól. Teljesen egyetértek azzal, hogy ma nagyon kevés iskola képes arra, hogy egyáltalán megfogalmazza a nevelés célját jelentő olyan közös habitust, amelyet minden pedagógus saját felfogásaként (tehát hitelesen továbbadható felfogásként) el tud fogadni. Tapasztalatból tudom, hogy a sem a pedagógusképzés, sem a továbbképzés nincs felkészülve a nevelés központba helyezéséhez szükséges változásokra.

  • Miklósi László 2010.09.14. 15:44 Válasz

    Üdvözlöm, támogatom, több, mint két évtizede szorgalmazom, hogy fogjunk össze, amiben lehet. Igenis voltak erre jó példák pl. a 90-es évek nagy NAT-vitái kapcsán. Akkor a szakma képes volt a minimális konszenzusra. Bár a helyzet több szempontból lényegesen romlott (pl. a társadalom szétesésének folyamata), most sem lehet más út.

  • Cs. Kádár Péter 2010.09.16. 13:19 Válasz

    Egyáltalán nem kedves Szemkeő Judit!

    Milyen jogon veszed magadnak azt a bátorságot (az interneten tegeződni szoktunk, ezt egy Dr.-nek tudni kéne), hogy az alábbit arcpirulás nélkül mered leírni?

    ” Vegyük észre, hogy egy újságíró sem tette fel azt kérdést a bérplafon-viták során, hogy miért keres többet közpénzből egy bankvezető, vagy cégvezető havonta, mint a gyermekeit nevelő pedagógusok évente. Miért nem tette fel a kérdést?”

    Milyen jogon sérted meg az összes újságírót? Miért csodálkozol, hogy a pedagógusokat is előítéletesen címkézik, amikor Te magad is ezt teszed?

    Szégyelld magad, Veled nincs miről tárgyalni.

    A többieknek pedig: Nem értem, vagyis azt hiszem, ti nem értitek, hogy ha kapitalista társadalomban élünk, akkor miért ennek értékrendje mutatkozik meg az iskolákban is? Hiszen e társadalomban nem a szorgosan dolgozó, hanem az ügyes vállalkozó a legértékesebb, a tőkés társadalom kezdetei óta.

    Vagy azt szeretnétek, ha az iskola hazudna? Ha mesékkel csapná be a gyerekeket? A diákok nem hülyék, pontosan tudják, hol élnek, és mit kell majd tenniük. Az a társadalom, amelyik a fiatal felnőttet – első találkozásként – potyautasnak minősíti, mert pályakezdő munkanélküliként nem jár neki a TB-ellátás, megérdemli a sorsát – és az iskoláját is. Mert a fiatal felnőtt potyautasként is fog viselkedni. Hiszen – a saját léte érdekében – nem tehet mást.

    Persze vitatkozhatunk arról, hogyan csináljunk forradalmat, amelyben nem a tőke az úr.

    Cs. Kádár Péter
    újságíró-hangmérnök

  • Somkuti Bálint 2010.09.16. 14:08 Válasz

    Tisztelt Cs. Kádár Péter úr!

    Mivel az interneten nick-eket (azaz álneveket használva) kommunikál a legtöbb ember, ezért alakult ki az egyszerűség kedvéért a tegezés használata. Itt mindenki a saját nevét használja ezért, teljesen jogos a magázódás, de ezt nyilván Ön is tudja.

    Az újságírók magukról állítottak ki rossz bizonyítványt, sajnos a pedagógusokkal együtt.

    Az eddig “uralkodó” liberális felfogás a társadalom szempontjából teljesen megbukott. Nem képes sem a reprodukció, sem a fennmaradásához szükséges szabályok betartását biztosítani, melynek alapvető problémái már az iskolában is látszanak. Ma is újabb tanárverésről érkezett hír. Ugye nem akarnak Mao kultúrális forradalmának suhanc Vörös Gárdistáiig eljutni, akik MINDEN tekintély ellen lázadtak és kínai vélemények szerint is mintegy 10-15 évvel vetették vissza az ország fejlődését?

    Az új oktatás politikának jelentősen különböznie kell az eddigiektől és ez nemcsak a konzervatív gondolkodásuak érdeke, hanem a liberálisoké is.

    Somkuti Bálint

  • Cs. Kádár Péter 2010.09.16. 14:44 Válasz

    Kedves Somkuti Bálint!

    Ahogy tüzetesebben megnézegettem a blogot, itt is többnyire tegeződnek az emberek. Szerencsére. de nem is ez a lényeg. Mint ahogy témánk szempontjából az sem érdekes, miről is szólt a kínai kulturális forradalom. Mellesleg nem minden tekintély ellen szólt, hanem egy olyan kísérlet volt, hogy hogyan lehet a szinte feudalisztikus bürokráciát szétrobbantani.

    Az igazi kérdés az, hogy hogyan lehet egy egyre inkább elszegényedő, szétszakadó társadalomban az iskolát célszerűen használni. Vagyis hogy mi is a cél, és ezt hogyan lehet elérni – évtizedek alatt.

    Mert azt gondolom, az ember se jónak, se rossznak nem születik. Hogy mivé válik, az később dől el, többek között az iskolában is. Hogy a környezeti hatások közül kire mekkora hatással van az iskola, ez tényleg változó, de VAN hatása.

    A változást azonban nem az oktatásügyben kell kezdeni, hanem ott, aminek a vége az oktatásügy. A gazdaságban. A magyar közoktatás egyes eredményeire a II. világháború után azért lehetünk a mai napig büszkék, mert az oktatás az újjáépítés része volt. S miként az a Valahol Európában című filmben mondták, a romokon egy új világ épült.

    Jelenleg azonban – s tartok tőle, még sokáig – a rombolás folyik. a gazdaságban jól láthatóan, hiszen tovább nő a munkanélküliség. A pedagógus munkanélküliség is.

  • Szemkeő Judit 2010.09.16. 15:26 Válasz

    Ezúton köszönöm Cs. Kádár László a hozzászólását, amellyel állításom aláhúzta.
    Szeretem az értelmes vitákat, de csak az érvekkel érvek ellen fellépő vitákat.
    Ismét leírom, hogy a pedagógusok munkája az egész társadalom szempontjából meghatározó, az erkölcsi és anyagi megbecsültségük pedig gyalázatosan alacsony.
    Bízom benne, hogy a pedagógusok szakmai önbecsülése és összefogása megváltoztatja a jelenlegi helyzetet, ha ez nem is tetszik majd pl. Cs. Kádár Lászlónak.
    Üdvözlet mindenkinek: Szemkeő Judit

  • Radó Péter 2010.09.16. 16:04 Válasz

    Kedves hozzászólók! Én magam azt tegezem az OktpolCafén, akivel “offline” is tegező viszonyban vagyok, akivel nem, azt többnyire magázom. Ez természetesen egyéni ízlésvilág kérdése. Mindazonáltal, jó lenne, ha az OktpolCafét meg tudnánk őrizni egy olyan kis virtuális szigetnek, ahol oktatáspolitikai értelemben releváns oktatási kérdésekről szóló beszélgetés folyik a politika által keltett hisztérikus felhangok nélkül. Az OktpolCafé mindenkié értékvilágokra és politikai-törzsi elkötelezettségekre való tekintet nélkül. Ennek jegyében:
    – Nem látom sok hozadékát annak, ha személyeskedő megjegyzéseket teszünk másokra egy olyan mondat miatt, ami nyilvánvaló módon nem az újságírókról, hanem a pedagógusok bérekben kifejezett státuszáról és annak társadalmi percepciójáról szólt.
    – Kedves Somkuti Bálint! Nem látom be, hogy a politikai önmeghatározását tekintve szocialista-liberális kormányzat valóban csúfos bukása miért jelentené egy liberális megközelítés bukását? (Mint egy a liberális oktatáspolitikáról szóló korábbi bejegyzésemben írtam, liberalizmus és SZDSZ között rövidre zárható kapcsolatot feltételezni komoly hiba.) Különösen nem értem hogyan lehet a maoista kulturális forradalom és a liberális oktatáspolitika közé egyenlőségjelet tenni.

    Kedves Judit, rengeteg mondanivalóm van a hozzászólásáról, sok mindennel egyet értek, néhány dologgal kapcsolatban viszont máshová tenném a hangsúlyokat. Azért nem reagáltam eddig, mert János egy önálló bejegyzésben szeretne visszatérni a nevelés kérdésére.

  • Setényi János 2010.09.16. 21:09 Válasz

    Kedves Hozzászólók,

    a magyar társadalom szélsőséges politikai megosztottsága és az indulattól fűtött, agresszív hangnem gyakorisága beteg állapot. Bibó István klasszikus esszéjében hisztériának nevezi. Szemkeő Judit egy érdekes és mélyen szakmai bejegyzéssel élt az oktazásügy egy elemével kapcsolatban – a nevelésről kibontakozott eszmecserében. Ezen megközelítésmód mentén lenne érdemes folytatni a vitát.
    A hazai blogok nagy részére jellemző gyűlölködést és proletár nyelvi szintet nem emelnénk be gyakorlatunkba.

  • Miklósi László 2010.09.16. 21:23 Válasz

    Köszönettel veszem a tárgyilagosságra való figyelemfelhívást, magam is osztom.
    Én az egyik alapgondnak épp azt látom, hogy nem állapodtunk meg az oktatás-nevelésügy alapvető kérdéseiről. Pedig 89-ben a PDSZ-ben összegyűlt sokszínű társaságban ebben egyetértettünk. (Onnan jött számos párt oktatáspolitikusa is.) Még a 90-es évek közepén is egyetértettünk egyes alapkérdésekben. (Lásd feljebb.) Tudnánk erre építeni?

  • Kopcsik István 2010.10.05. 19:05 Válasz

    A fenti tartalmi-formai-stílusbeli “viták” bizonyítják, hogy a rendszerváltó elitünk (naivitásból, vagy néhányan szándékosan)nem jutott néhány – ideológiától független – alapkérdésben konszenzusra. Pedig a példák rendelkezésre álltak: Görögország, Portugália, Spanyolország, akik félfasiszta diktatúrákból félelmetes gyorsasággal jutottak el a társadalom és gazdaság demokratizálásához, az Uniohoz való csatlakozáshoz! Ebben a folyamatban a kiindulópont az alábbi főbb területekre kialakított konszenzusos megállapodás volt:
    1, ár-és bérstopp (sztájkstoppal – szakszervezetekkel való megállapodás alapján!
    2, a gazdaságfejlesztés fő irányai (munkaadók-munkavállalók-politikai hatalom – minden országos erő -konszenzusa alapján!)
    3,az oktatás-és kultúrafinanszírozás nemzeti jövedelemhez kötése!(az oktatás kiemelt finanszírozása – a szemléletváltás fontossága miatt)
    …és még 2-3 egyéb, országonként változó cöveket vertek le, melyekhez semelyik kormány nem nyúlt hozzá 10 évig, akármilyen politikai-hatalmi fordulat jött létre!!!
    Nálunk ilyen nem történt, igazi társadalmi érdekegyeztetés nem volt, senki nem akart stabil cövekeket leverni az eredményes átalakulás érdekében!
    Az egyetlen kulcspont a politikai pártokhoz kötődő eredeti tőkefelhalmozás, azaz a saját anyagi “háttérbázis” megteremtése volt – közpénzből!
    Így az oktatás, egészségügy és a közigazgatás, a munkabéke állandó hullámzásba kezdett, nem tette lehetővé a folyamatos és egyenletes fejlődést, a biztonságérzetet: ez vezetett a társadalom széteséséhez, a populizmus erősödéséhez , óriási tömegek gyors elszegényesedéséhez és ezzel párhuzamosan néhány vállalkozó (párttőkés!)hirtelen és irreális
    meggazdagodásához. Ez az óriási tőkekivonás a nagy ellátórendszereket érintette leginkább, nem tette lehetővé a szükséges strukturális változások megtételét.
    A közoktatás-és felsőoktatás összes reformkísérlete ezért eredményezte azt az állapotot, amiben ma élünk!
    Valóban a NAT-viták alatt álltunk legközelebb a konszenzushoz, egyedül ekkor voltak tömeges, valóban széleskörű szakmai -és társadalmi viták arról, hogy mit és hogyan kellene tenni! De az anyagi háttér hiánya miatt a reformhoz szükséges átalakításokra nem kerülhetett sor!
    Egy biztos, bármilyen lényegi tartalmi- formai- és finanszírozási változtatáshoz – legalább egy évtizedre szóló – szakmai-és társadalmi konszenzusra van szükség, és a hozzá szükséges stabil anyagi bázisra! Jelenleg ennek a feltételei egyetlen szinten sem állnak a rendelkezésre! Aki a tüneti kezelés helyett – a stratégiai konszenzus kialakítása nélkül – lényegi változtatásokat akar bevezetni “felülről”, az látványosan bukni fog, a rendszer tehetetlenségi nyomatéka – iszonyatosan sok új belső feszültség keletkezésével – elsöpri azt! A felvilágosult abszolutizmus tecnikája – még ha céljai szépek és jók volnának is! – a mai Európában, sőt talán Közép-Európában is csak még nagyobb káoszt okoznának!Most a döntéshozók felelőssége még a rendszerváltás időszakánál is nagyobb!!

Új hozzászólás írása