percocet and valium bluelight valium 10 mg mixing valium oxycontin

arrested for buying xanax online buy xanax view xanax pills

efek dari obat tramadol tramadol 50 mg tramadol serotonergic

can i eat before taking xanax xanax 0.5mg xanax nervous breakdown

get xanax Maine buy xanax online street price of xanax 2mg bars

soma de numeros binarios pdf buy soma soma with zoloft

white indian valium valium diazepam can you take valium when you are pregnant

xanax how soon does it take effect xanax depression buy alprazolam Hartford

tramadol overdose dogs symptoms buy tramadol online tramadol and triptans

qual a soma dos angulos internos de um poligono de 7 lados buy soma soma pc free download

Az iskolák államosításáról

Az emberek legnagyobb részét általában is nehéz meggyőzni arról, hogy szabadságuk elvonása rontja az életminőségüket. Pont ennyire nehéz feladat minden rögződött és sokak által osztott oktatással kapcsolatos tévhittel szemben amellett érvelni, hogy az iskolai és fenntartói autonómiák felszámolása rontja az oktatás minőségét. Az OktpolCafé elindulása óta szorong az államosítás szándéka miatt, most megpróbálom rendszerezni szorongásaink okait.

Melyek az államosítás mellett elhangzó érvek?

A helyzet iróniája, hogy lényegében fogalmunk sincs arról, hogy a kormányzat szerint miért is van szükség államosításra. A kormányzat kommunikációjában fel-fel bukkannak az államosítás (vagy az azzal összemosott központosítás) melletti érvek, ezek azonban csak arra alkalmasak, hogy laikusokat győzzenek meg az „erős állami jelenlét” szükségességéről, mely könnyen összekenhető az államosítás szükségességével. Nézzünk néhányat eme „érvek” közül.

Gyakran elhangzik, hogy az eddigi kormányok alatt a közoktatás piacként működött, amitől csak egy lépés a nemzeti ügyek iránti elkötelezettség hiányának és az üzleti érdekek érvényesülésének feltételezése. Ezzel szemben a tankötelezettség miatt a közoktatás egy percig sem szűnt meg „közjószág” (közpénzből finanszírozott közszolgáltatás, ha úgy tetszik: közszolgálat) lenni, szó sem volt piaci működésről. (Ha fennmaradna a 18 évig tartó tankötelezettség, ez a továbbiakban sem merülhetne fel.) A szabad iskolaválasztás önmagában nem teremt piacot. Mivel a szabad iskolaválasztás felszámolása tudomásom szerint nincs napirenden, az iskolák közötti verseny az államosított rendszerben is megmarad, ez a fajta érvelés tehát egyszerűen értelmetlen.

Egy másik érv a kisiskolákról szól: a kistelepülések nem képesek jól ellátni fenntartói kötelezettségeiket. Ha ez igaz, miért is kellene helyből az államot kinevezni tulajdonosnak? Kistérségek (vagy járások) szintjén minden további nélkül biztosítani lehetne egy ésszerű fenntartói üzemméretet.

Ennek a kérdésnek az egyik leágazása a finanszírozás: az önkormányzatok anyagi erejének különbözősége miatt különböző minőségű oktatást kapnak a gyermekek. Erről persze nem tudjuk, hogy igaz-e, mert még senki nem elemezte, hogy a kompetenciamérési eredmények és az önkormányzati ráfordítások között van-e szoros összefüggés és mekkorák a finanszírozás által okozott eredménykülönbségek az azonos típusú és méretű önkormányzatok között? Azonban akkor is, ha ez a probléma nem pusztán hiedelmeken alapszik, az önkormányzati finanszírozásba, vagy magába az oktatásfinanszírozásba pompás kiegyenlítő mechanizmusokat lehetne építeni, ahogy ez a legtöbb európai országban történik. Ez tehát szintén nem érv az államosítás mellett.

És végül: a kormányzat azt sugallja, hogy az államosítással kikényszerített egységesítés szolgálja a szelekció és szegregáció csökkentését. Erről is pontosan tudjuk, hogy nem igaz. A szelekciót a közoktatáson belül érvényesülő roppant nagy szeparációs nyomás okozza, amit iskolaszerkezeti reformmal és/vagy minőségpolitikával, valamint fejlesztéssel lehet mérsékelni. Államosítással garantáltan nem.

Miért tévút az államosítás?

Az államosítás mögött álló brutális központosítási szándékról és annak különböző leágazásairól már többször írtam az OktpolCafén. Írtam arról, hogy melyek a decentralizáció melletti szakmapolitikai érvek, írtam az iskolai autonómia felszámolásának következményeiről, írtam a decentralizált oktatásfinanszírozásról, a központi bérfinanszírozástól várható károkról és a közoktatás finanszírozási válságáról, írtam a szakfelügyeletről (amiről János is írt egy bejegyzést), és írtam a pedagógus előmeneteli rendszerről. Az államosítás (a tulajdonosi jogok elvonása) és a centralizáció azonban nem felcserélhető fogalmak. Pontosabban: ha az iskolák állami tulajdonban vannak, a rendszer csak centralizált lehet, míg jellemzően önkormányzati tulajdonban lévő iskolák esetén és van tere bizonyos mértékű centralizációnak. Ha tehát azt látjuk, hogy a közoktatás minősége, hatékonysága, eredményessége – és bármennyire meglepő is – méltányossága szempontjából a centralizáció kimondottan káros, már elégséges alapunk van az államosítás elutasítására!

Van azonban még egy kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: miért gondolja bárki is, hogy a központi kormányzat jobb tulajdonos, mint az önkormányzatok? (A nem önkormányzati iskolák köztulajdonba „szocializálásáról” momentán nincs szó, működésük ellehetetlenítése pedig egy másik történet.) Egyfelől értem az önkormányzatokkal szemben kialakult bizalmatlanságot. Másfelől azonban engem rendszeresen elképeszt, hogy több mint négy évtizednyi államszocializmus tapasztalatával felvértezve és az elmúlt húsz év igen szerény kormányzási képességét mérlegre téve magyar polgárok tömegei hisznek abban, hogy az állami tulajdonban lévő iskolák jobban működnek majd, mint a MÁV. Ugyanis, a magyar iskolák momentán a legfejlettebb országok színvonalán működnek, ami ugye a vasútról nem mondható el.

Látnunk kell azt is, hogy az állammal, mint közszolgáltató intézmények tulajdonosával szembeni jól megalapozott bizalmatlanságot nem csupán magyarországi tapasztalatok indokolják. A tulajdonosi jog döntések egy bizonyos körének meghozatalára való felhatalmazást jelent. A legfontosabb tulajdonosi jogok az iskolaalapítás és bezárás, az oktatási szolgáltatás tartalmát meghatározó program elfogadása, az iskola költségvetésének rögzítése, a vezető kinevezése, a szervezeti stratégia és a szervezeti működés kereteit meghatározó dokumentumok elfogadása. (Magyarországon meghonosodott szóhasználattal: ezek a közoktatás megszervezésével kapcsolatos döntések.) Csupa olyan döntésről van szó, amelynek megalapozottsága, célszerűsége, ha úgy tetszik: minősége, erősen a helyi-intézményi kontextusban értelmezhető csupán. Az alapkérdés tehát az, hogy ki a legalkalmasabb e döntések meghozatalára?

Egy az összes lehetséges szereplőre kiterjedő válasz messzire vezetne, az újraállamosítás tervével kapcsolatban elég ha a kérdést a központi kormányzattal kapcsolatban tesszük fel: alkalmas-e a kormányzat arra, hogy rájuk bízzuk az egyes iskolákkal kapcsolatos tulajdonosi döntések meghozatalát? A hetvenes évek óta tudjuk, hogy nem, mégpedig két okból. Ezek: (1) a központi kormányzat gyenge képessége arra, hogy becsatornázza az adminisztratív gépezeten kívüli érdekeket, tapasztalatokat és nézeteket, valamint (2) a bürokratikus módon központosított kormányzati rendszerek képtelensége arra, hogy az időről időre szükséges változtatásokat átültessék az iskolai gyakorlatba.

Az oktatáspolitika nyitottsága, a legkülönbözőbb tudások, nézetek és tapasztalatok becsatornázása a döntéshozatalba alapvetően az irányítás minőségének a kérdése. A jelenlegi oktatásirányítás működése – egyenlőre minden különösebb központosítás nélkül is – már jól példázza, hogy a döntéshozók teljes elzárkózása a legfontosabb érdekcsoportokkal való egyeztetéstől milyen drámai mértékű negatív hatással van a politika alkotás színvonalára. Azt is tudjuk, hogy a tulajdonosi döntések központosítása ki fogja kényszeríteni a merev központosított rendszer „informális fellazítását”; teljesen kizárt, hogy az államosítás máshoz vezessen, mint diszfunkcionális, buta és korrupt irányítási rendszerhez. (Visszatér majd a „kettős könyvelés” rendszere: mindenki azt csinál majd, amit akar, és amit ki tud alkudni magának, miközben minden szépen le lesz papírozva.) A központosított rendszerek problémamegoldó képességének gyengeségéről (az implementációs deficitről) már írtam egy külön bejegyzést, erre tehát nem kell külön visszatérnem. E két probléma összegződő hatását a szakirodalomban „legitimációs krízisként” szokták leírni.

Milyen kárt okoz az államosítással együtt járó centralizáció?

Az oktatási államtitkárság problémaérzékenységéről szóló bejegyzésben már írtam arról, hogy a jelenlegi kormányzatot lényegében nem érdekli az oktatás valódi célja: a tanulók tanulása. Egy egyszerű példával élve: kiemelkedő oktatáspolitika cél, hogy az iskolákban tanítsák Petőfit, de az nem, hogy a tanulók el tudják olvasni és megértsék a Petőfi verseket. Mi azonban, akiket ez a dolog még érdekel, fel kell, hogy tegyük a kérdést: hogyan alakulnak majd a tanulási eredmények javításának feltételei? Elképzelhető lesz-e a magyar közoktatás teljesítményének további javítása?

Amióta módunkban áll nemzetközi összehasonlító adatok és elemzések alapján következtetéseket levonni az eredményesség javításához szükséges feltételekről tudjuk, hogy két dologra mindenképpen szükségünk van: az iskolákkal szemben támasztott magas elvárásokra, valamint kellő mértékben biztosított intézményi autonómiára, amely lehetővé teszi az iskolák számára, hogy külső-belső adottságaiknak megfelelő módon törekedjenek az elvárások teljesítésére. Nyilvánvaló, hogy a decentralizációtól önmagában nem tanulnak eredményesebben a diákok, a decentralizáció automatikusan nem javítja egy közoktatási rendszer teljesítményét. Másfelől azonban az is nyilvánvaló, hogy csak decentralizált rendszerekben adottak azok a keretfeltételek, melyek – okos fejlesztéspolitikával – lehetővé teszik a teljesítmények javítását.

Illusztráljuk ezt egy nem feltétlenül a dolgok mélyére hatoló, de már önmagában is sokatmondó összehasonlítással. Az alábbi diagram a hozzánk sok tekintetben hasonló adottságokkal rendelkező közép-európai országok szövegértési teljesítményének alakulását mutatja.

PISA szövegértési teljesítmények alakulása a közép-európai országokban 2000-2009 között.

A fenti eredmények interpretációjához tudnunk kell, hogy a régióban Magyarországon a rendszerváltáskor, Lengyelországban a kilencvenes években két hullámban, Szlovákiában pedig 2005 után erőteljes decentralizáció zajlott le. E három ország ki is használta az új keretfeltételeket és érdemben javított közoktatása eredményességén. A három másik országban viszont, melyek centralizáltabb rendszereket működtetnek, az eredmények határozottan romlottak. (A cseh vagy osztrák közoktatás centralizáltsága persze viszonylagos, egyik sem olyan radikálisan központosított, mint a jelenlegi magyar kormányzat által visszaállítani tervezett rendszer.) Jól látszik tehát, hogy nem teljesen indokolatlan dolog az államosítást a fejlesztés keretfeltételei szempontjából kimondottan kontra-produktív lépésnek nyilvánítani.

Miért nincs valódi ellenállás az államosítással szemben?

Úgy tűnik, mintha mindenki, aki az itt leírtakkal – vagy azok egy részével – tisztában van, abban reménykedik, hogy a kormányzó párt frakciójában ülő polgármesterek nem fogják hagyni iskoláik állami tulajdonba vételét. Mindegy, hogy ez a várakozás megalapozott vagy illúzió, a lényeg az, hogy az oktatás különböző szakmai szereplői (pedagógusok, pedagógus szakszervezetek, iskolaigazgatók, szakmai egyesületek, önkormányzati szövetségek, stb.) szinte semmilyen ellenállást nem fejtenek ki. Fagyott csend övezi az iskolák kisajátítását. Az önkormányzatok jelentős része finanszírozási problémáik megoldását várja az államosítástól, a pedagógusok jó része pedig mintha még mindig hinne a kormányváltáskor felajánlott alkuban: magasabb bér és állásbiztonság az intézményesült szakmai autonómia felszámolásáért cserébe. Az önkormányzatok várakozásai akár még (részben) teljesülhetnek is, noha a polgárok szempontjából lényegtelen, hogy ugyanaz az adókból származó pénz az önkormányzatokon keresztül vagy az állami költségvetésből közvetlenül kerül majd az oktatásba. A pedagógusok várakozásairól azonban már pontosan tudjuk, hogy nem fognak teljesülni. A laikus szemlélők pedig bódultan figyelik, ahogy egy magát omnipotensnek gondoló, valójában alig kormányzóképes állam újra maga alá gyűri a társadalmat.

Miénk lesz tehát a gyár. Várjuk izgatottan az államosítást és „munkásigazgatók” kinevezést.

Dixi et salvavi animam meam.

Hozzászólások:

  • Radó Péter 2011.08.31. 09:35 Válasz

    Egy kis kiegészítés a bejegyzéshez. Az Eduline-on megjelent egy interjú Szüdi Jánossal (http://eduline.hu/kozoktatas/20110830_szudi_janos_interju.aspx). Szüdi adatai szerint az iskolák államosítása esetén a jelenlegi központi költségvetési kiadásokat csak a bérek kifizetéséhez durván 200 milliárddal kellene kiegészíteni. (Ha a finanszírozás – az új tulajdonviszonyoknak megfelelően – teljesen központi lesz, akkor ehhez hozzájön további 200 milliárd működési költség.) Ennek nem lehet más eredménye, mint a magyar oktatás történetében példátlan mértékű forráskivonás, vagy azért, mert ezt a költségnövekedést a kapacitások brutális csonkolásával kell majd ellensúlyozni, vagy pedig azért, mert a bérek fedezetéül szolgáló pénzt el kell vonni az önkormányzatoktól, melyek így képtelenné válnak az esetleg náluk maradó működési finanszírozási kötelezettségek teljesítésére. Az államosítás tehát gyakorlatilag romba döntené a már most is finanszírozási válsággal küzdő közoktatást.

    Már korábban írtam arról (http://oktpolcafe.hu/a-kozoktatasi-decentralizacio-okairol-4548201), hogy a decentralizáció melletti érvek egyike – a számos más megfontolás mellett – a közoktatási ráfordítások növelésének, állami költségvetésen kívüli források becsatornázásának a szándéka. Ez működik is: az elmúlt bő évtized során minden finanszírozási decentralizációt végrehajtó országban kisebb-nagyobb mértékben nőttek a közoktatási ráfordítások. Azt nem tudjuk megjósolni, hogy ennek az ellenkezője (az iskolák újraállamosítása) milyen mértékű ráfordítás csökkenést eredményezne, mert erre nincs példa Európában. Ha erre keresünk példát valószínűleg a szovjet érdekszférába került észak-afrikai arab országok hatvanas évekbeli történelméhez kell fordulnunk…

  • Horváth Attila 2011.08.31. 10:01 Válasz

    Még mindig úgy érzem, mintha rosszat álmodnék – ez nem lehet igaz, hogy minden kutatás, elemzés, érv és tény nélkül készül a közoktatás teljes és alapvető átalakítása. Vagy egy évvel ezelőtt írtam egy megjegyzést az Oktpolcaféban épp tán Radót türelemre intve, hogy ne vetítsen itt előre félelmeket, mert ezek még nem kúrták el. De úgy tűnik, rosszul láttam.
    Sajnos világos a forráskivonás szándéka, de az is, hogy az iskolarendszer nem fog összeomlani. Mint ahogy eddig is, minden forráscsökkentés esetén azt gondoltuk, kész, ez összedől. A pedagógusok számára projektált “elhivatottság” és “a nemzet napszámosa”, “fáklya” stb. parasztvakítások miatt sajnos elképzelhető, hogy önkéntes munkában működik tovább a rendszer – újabb bátorítást adva. Szomorú lenne.
    A másik elem a külső források bevonása. Ez már igen régóta működik, hiszen az óvodát a szülők újítják fel, az iskolát a pedagógusok, szülők és gyerekek festik vidám kalákában, papírzsebkendő, WC papír és szappan, rajzlap stb. már régen a mi dolgunk, a “nem kötelező” kirándulásokról, soha el nem könyvelt osztálypénzekről nem beszélve. Ma senki nem tudja mibe is kerül az oktatási rendszer, mert csak a költségvetési oldalt számolja – ez is nagy hiba (igaz, ez azért régóta így van).
    Szóval tartok tőle, hogy nem omlik össze a rendszer. De lehet, és remélem, hogy rosszul látom ezt is…

  • Radó Péter 2011.08.31. 10:19 Válasz

    Attila, igazad van mindenben. Amikor azt írtam, hogy a rendszer “romba dől” nem arra gondoltam, hogy nem fog működni (a gyerekek természetesen be fognak járni és a még állásban lévő pedagógusok csengetéstől csengetésig megtartanak majd minden órát), hanem arra, hogy a közoktatás mindenféle értelemben (beiskolázás és oktatásban eltöltött idő, minőség és eredményesség) az euroatlanti civilizáció elért színvonala alatti szolgáltatást fog nyújtani. Persze egy szandzsáki vagy koszovói közszolgáltatási színvonal “eléréséhez” is kell öt-hat év. Az egyetlen optimizmusra okot adó várható fejlemény, hogy az államosítás hatására bekövetkező csonkolás olyan mértékű rombolást tesz majd láthatóvá, amivel szemben mindenképpen hatalmas ellenállás lesz. Hacsak nem becsülöm túl az istenadta nép önvédelmi képességét…

  • Szekszárdi Júlia 2011.08.31. 20:07 Válasz

    Félek, Péter, hogy túlbecsülöd. Akinek megmarad a munkahelye, igyekszik azt minden áron megőrizni, meg akar élni, nem mer kockáztatni, és ez valahol érthető (bár nehezen elfogadható).
    A két számba jöhető szakszervezet próbál a helyzetből valami tőkét kovácsolni, népszerű szólamokkal érdeklődést kicsiholni, saját létét igazolni, de még addig sem jut el, hogy egymással összefogva szakmai érveléssel szálljon szembe a z aktuális oktatáspolitikával. Demagóg szólamokkal teszik magukat egyre hiteltelenebbé.
    Ijesztő jelenség az is, hogy a frusztrált pedagógusok nagy része a gyerekek és még inkább a szülők felé adja ki a benne felgyülemlő feszültséget, egyre inkább elvadítva a felnövekvő ifjúságot. (Tisztelet a kivételnek.)
    Azt is tapasztalom, hogy számos szülő igyekszik egyházi iskolába irányítani a gyerekét, mert ott biztos, hogy rendre és fegyelemre nevelik.
    Kicsit csapongok, elnézést, forr bennem tehetetlen indulat.
    Nem hiszem, hogy a jelenlegi oktatáspolitika hagymázos tervei megvalósulnak, de nagyon rossz folyamatokat indítanak be, növelik a káoszt meg a kölcsönös bizalmatlanságot, és mélyítik a már meglévő szakadékokat,és megsemmisítenek értékes, még működő dolgokat.
    A kormányzó párt számára érzékelhetően nem fontos az oktatás (nem vigasztal, hogy a kultúra no meg az egészségügy sem), odaadta ezeket ajándékba a koalíciós kistestvérnek. A következményeket valamennyien meg fogjuk sínyleni.

  • Szabó Anna 2011.09.04. 21:22 Válasz

    Arra a sajátos helyzetre, amelynek során fővárosi – egyre szűkülő – finanszírozással országosan nyújtunk nem is olcsó szolgáltatást, nekünk bizony gyógyír lenne, ha az állam lenne országosan a megrendelő, és a finanszírozó is.
    Egyik megyében működő társintézményünkről le is nyesték a hasonszőrű szolgáltatást: aki túl van a megyehatáron, annak segítsen a saját megyéje vagy a Fennvaló. Mi lesz akkor a többi 3 ellátott megyében élő x problémával élő tanulókkal, diákokkal? kérdezték a területen dolhozók (nyilván szimpla kenyérféltésből). Kit érdekel? A mi megyénk pénzéből ugyan semmi. – hangzott a pénzügyi logika szerint egyetlen értelmes válasz.
    Nálunk – még – működik a rendszer. Optimális esetben a helyben dolgozó pedagógus kapna helyettest, a továbbképzésnek minősülő napra fizetést, térítenék az utazását és jönne hozzánk módszertant, eszközöket stb. látni… Hát ez itt nem álomország, így pedagógus marad otthon, és küszködik a gyerekkel módszertani tudás és eszközök híján.
    Mi meg megyünk: Fertőszéplaktól Piricséig, Balassagyarmattól Ruzsáig mindenhova, ahol ilyen tanuló/diák él. A főváros jogosan mondhatná: mi közöm nekem hozzájuk? Még – nem mondta.
    Nekünk tehát – ritka kivételként – jól jönne, ha állam rendelne, állam fizetne.
    Csakhogy Karinthy azt írta: az állam mindig megtartja, amit ígér. Ha pénzt, azt is.
    Félek, hogy itt még ígéret se lenne.

  • Radó Péter 2011.09.05. 09:07 Válasz

    Kedves Anna, az érvei – hangozzék bármilyen furcsán – abban a meggyőződésemben erősítenek meg, hogy hatalmas katasztrófa lenne, ha bekövetkezne az a központosítás, amiről a jelenlegi kormányzat álmodozik. Nem csak azért, mert az állam (a központi költségvetés) sehol a világon nem képes önmagában elegendő mennyiségű pénzt belerakni az oktatásba, de azért is, mert erős irányítási és finanszírozási centralizáció mellett az ön által említett visszásságok válnának alapszabállyá. Könnyen belátható ugyanis, hogy ha az állam nem a szolgáltatást, hanem a szolgáltatót finanszírozza, s annak érdekében, hogy erre technikailag képes legyen végtelenül egységesíti a szolgáltatás tartalmát semmilyen tér nem marad az átlagostól eltérő helyzetek kezelésére. Azt pedig tudjuk, hogy az átlagos helyzetek az oktatásban a helyzetek kis töredékét jelentik. A normatív finanszírozás egyik előnye, hogy a pénz oda megy, ahol a gyerek van a gyerek szolgáltatási igényeinek megfelelően. A tervezett finanszírozásban viszont a szolgáltató pedagógusai lesznek “megfinanszírozva”, függetlenül attól, hogy hol, milyen ellátást igénylő gyermek van. Látszólag ez legalább a pedagógusoknak jó, de ez nem igaz, mert a központosított finanszírozás olyan mértékben csökkenti a ráfordításokat, hogy esélye sem lesz jövedelem növelésnek. A lényeg tehát: nem a tulajdonosi rendszerrel és a finanszírozás módjával van baj, hanem azzal, hogy sem a költségvetés (amely fél évtizede egyre inkább az önkormányzatokra hárítja a finanszírozás terhét), sem pedig az önkormányzatok (melyek az elmúlt három évben brutálisan eladósodtak) nem teszik bele a rendszerbe azt, ami a színvonalas működéshez kellene. A rendszert pénzügyileg kell szanálni, nem gyökeres felforgatására és csonkolására lenne szükség.

    Még valami: ha az állam rendeli a zenét és az állam fizeti, nem csak a fizetéssel lesz gond, a zenével is…

  • Szabó Anna 2011.09.08. 21:12 Válasz

    Kedves Péter, azt, hogy gond lehet a zenével, jelezte utolsó félmondatom, miszerint itt már nem is ígérnek… Személy szerint meg amúgy sem vagyok igazi pedagógusalkat: fütyülök rá, hogy ki mit fütyül és mi a táncrend.
    A jelenlegi rendszerben a gyermek állapotához meglehetősen lazán van hozzákötve a finanszírozás: azaz az önkormányzat még biztosan megkapja az államtól az SNI-re járó mindenféle javadalmazást (új elemként jelent meg, hogy most már egyházi intézménynek is szakértői papírral kell igazolnia az SNI tényét), de gyakran nem ér el az intézményig a pénz, amely ebből eszközt (a mi területünk kiemelten eszközigényes), fejlesztést (az országos szakember ellátottság átlagban jó: lábunk a jeges vízben, fejünkre tűz a nap, inverse care law stb.), tehetséggondozást finanszírozhatna. Csakhogy a nagy kalapban a címkézetlen forintok elegyednek a többivel, a kevéssel, és lesz belőle fűtés, világítás, kréta, fizetés.
    A személyre szabottságról pedig annyit, hogy a gyermek tényleges igényei a heti többszöri fejlesztéstől az “évenként egyszer ránéz valaki”-ig terjednének, függően a gyermek adottságaitól, a szülői háttértől (tudjuk, a magyar oktatási rendszer “kiemelten jól” ellensúlyozza a szülői háza hatásait (hahaha) ).
    Ehhez képest semmi konkrétumot nem mer leírni az országosan egyetlen szakértői bizottság, mert ki tudja mire van mód az adott környéken: X szervezet segítségnyújtása szükséges. Tartalom, forma a körülmények, s nem a valós igények függvénye. Semelyik csóró önkormányzat (mért, hány másmilyen van?) nem fizeti, hogy 50-70 km-ről valaki odautazzon (tömegközlekedve senkinek nem éri meg, az autót Magyarországon luxusnak, és nem munkaeszköznek tekintik, így azzal sem éri meg), és kapjon a gyerek heti 1-2×1-2 órát. (Lengyelországban a mi területünkkel azonos szolgáltatásra reménytelenül keresik a járások/kistérségek a szakembert: 1/8-1/4 állást ajánlanak; abban-abból éhen hal a tanár, többre viszont nincs szükség, hiszen egy körzetben 2-3 gyerek él, egymástól 20-40 km-re.)
    A szolgáltatások színvonalát még csak nem is a települési lejtő, hanem az orosz rulett játékszabályai jellemzik: valaki mindig belehal – a lelkiismeretből saját kárára szolgáltató vagy az ellátás nélkül maradó.
    Megélem én azt is, hogy járni kell hozzá, mert a megrendelő ezt finanszírozza, neki meg éppen annyira kellek, mint púp a háta közepére, és azt is, hogy menni kéne, nagyon, hogy le ne morzsolódjon, megtanuljon írni-olvasni, számolni, de kívül esik a közig. határon, tehát érdektelen, hogy mi lesz a valós igényeivel.
    Amúgy az OktPolCafé másik asztalánál már pedzegettem, hogy a fogyatékossági terület alacsony gyakorisága mellett azzal a sajátossággal bír, hogy területileg egyenlőtlen eloszlású: Dél-Nyugat Magyarországon, Észak-Kelet-Magyarországon fordul elő kiemelt gyakorisággal. Apró falvak, egyetlen munkáltató az önkormányzat: ők biztosan nem fognak pénzt rakni a rendszerbe, mert nincs is mit. Az állam pedig miközben a meghatározás jogát igyekszik kiterjeszteni sok területre, más értelemben a Vaslady és az Öreg Cowboy nyomán halad.
    Sokszoros zárójelben: Amúgy a jelenlegi rendszerünk európai vonulatának elindítója, Warnock bárónő a Vaslady nyoszolyólánya volt (elég rég lehetett), és az integrációt “human rights” kérdésként adták el a közvélemény felé, de azzal a nem titkolt céllal, hogy olcsóbb lesz az ellátás: alulbecsülték azon gyermek számát, akik SNI szakvéleményt kapnak majd, s az ellátásuk fejenkénti költségeit is. Annyit pedig pénzügyi ántitálentum pedagógusként is átlát az ember, hogy ha sok helyen kell(ene) ugyanazokat a technikai és emberi erőforrásokat létrehozni és működtetni, esetleg szállítani, akkor ez – gazdaságilag – nem lehet hatékonyabb a centrumokba szervezett ellátásnál; különösen alacsony gyakoriságú fogyatékosság esetén. A családtagok közti kapcsolattartás lehetőségei pedig alapvetően megváltoztak 1972, a Warnock jelentés megjelenése és a mostani idők között, beleszámítva még azt is, hogy a ’72-es Nagy-Britanniát a 2010-es évek Magyarországával vetem össze. Zárójel vége :)
    Évről-évre nő az ellátandó gyermekek száma, a mi létszámunk változatlan: mintha valami olló nyílna. Vigyázol, csak kopasz leszel; nem vigyázol, még a füled is bánja.
    Egységesítés: ha egységes lenne abban, hogy a gyermek gondviselője dönt a pénz felhasználásról, illetve ha egyéb anyagi ügyeiben is tanácsadásra szorul – esetmenedzserrel együtt, illetve betöltött 18. éve után a fiatal, és a pénz csak megadott – sérülésspecifikus, de szélesen megfogalmazott szolgáltatás- és eszközhalmazra fordítható – akkor nem lenne olyan nagy baj az egységesítés. Bár látnám, hogy minden gyermek kezében egységesen ott az a speciális eszköz, amelyre éppen neki szüksége van, és elérhető számára a szakember segítsége úgy és olyan gyakorisággal, ahogy a fejlődését a legjobban szolgálja. Ha éppen nincs rá szüksége, akkor akár ne is kelljen igénybe vennie…
    A mi példánk olyan, mintha rákbetegekkel csak az országos onkológiai intézet foglalkozna, de csak akkor láthatná el az érintetteket, ha a településük tudna, akarna pénzt szánni a gyógyításukra. Egyébként maradna az önerő vagy jőne, aminek, akinek jönnie kell. Mondjuk a sírásó.
    A nagy ellátó rendszerek kapcsán még olyasmit is tanítottak nekem, hogy az önkormányzatiság egyik értelme, hogy a helyiek szóljanak/szólhatnak bele az általuk fenntartott intézmények működésébe. Ahol nem keletkezik önkormányzati jövedelem, vagy ami kevéske mégis visszautalódik, az azoknak a nagyon keveseknek az adójából, akiknek szerencséjük van dolgozhatni, ott ki mit tart fenn és miként szóljon/szólhat bele mondjuk az iskola működésébe?
    Nem azon csodálkozom az országot járva, hogy úgy működik, ahogy, hanem azon, hogy még egyáltalán valahogy.
    A jelenlegi nyugdíjkorhatárig is rengeteg időm van még (hát még addig, ami majd éppen akkor lesz érvényben): hátha “jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez ” az oktatásügyben érintettek ajakán – vélhetően többen vagyunk százezreknél.

  • Igazgató 2011.09.08. 22:42 Válasz

    Uraim! Önök már többször bizonyították írásaikban, hogy az elmúlt (egyébként süllyesztőbe taszított) baloldali, liberális káoszelméleti kurzus szószólói, másrészt csupán elméleti fellegekben tudnak gondolkodni, a magyarországi tényleges helyzetről fogalmuk sincs. Önök azok, akik esélyegyenlőségre hivatkozva úgy gondolják, jól van az, hogy az iskola, és ezen belül a gyermek esélyei a fenntartó önkormányzatok anyagi lehetőségeitől függenek. Fogalmuk sincs arról, hogy a helyi döntéshozók mindenféle szakmai érvet nélkülözve döntenek iskolákról, azok létszámáról, finanszírozásáról, beiskolázásukról (nem az igénybevevők döntenek, hanem a fenntartó!), és a nekik nem kedves intézményeket ellehetetlenítik. A gyerekek, pedagógusok sorsa tehát elsősorban a helyi potentátokkal való politikai jó kapcsolat függvénye. Ha sikerül az iskolának egy pedagógusát (igazgatóját) bejuttatni a képviselőtestületbe, egészen a polgármester úr közelébe, akkor ott nem lesz gond a finanszírozással. Az ilyen iskolának szinte bármit lehet, akár a többi intézmény kárára is. A város többi intézménye meg tönkremehet. Ez aztán a jó rendszer.
    Javaslom, inkább menjenek vissza ahonnan jöttek, a Balkánra oktatást kutatni. Eléggé sokat ártottak már eddig is, Magyar Bálintjukkal, meg Hiller Istvánjukkal.

  • Radó Péter 2011.09.09. 10:49 Válasz

    Kedves Anna, amit ír egy fantasztikus látlelet az SNI ellátó rendszer állapotáról. Ha röviden meg akarnám ragadni a lényeget: valahol félúton megrekedt egy kisegítő iskolákba zárt szakmai gettó és egy a minden egyes gyermek egyedi habilitációs/rehabilitációs/fejlesztési/nevelési szükségleteihez rugalmasan alkalmazkodó, mindenki számára elérhető professzionális szolgáltató rendszer között. (Az, hogy melyikhez van közelebb nem egy egyszerűen megválaszolható kérdés, de hogy az elmúlt évtizedben merre haladt, az egyértelmű.) Abban azonban, amit ír, kicsit keveredik három dimenzió: az SNI ellátó rendszer (1) jól van-e megszervezve, (2) rendesen van-e finanszírozva, (3) igényel-e államosítást és központosítást? Ezek a kérdések csak akkor válaszolhatóak meg értelmesen, ha szétválasztjuk az oktatási intézmények által nyújtott szolgáltatásokat és a gyerekeknek-szülőknek-pedagógusoknak nyújtott (szakmai és szak-) szolgáltatásokat. Kezdjük az utóbbival: a szolgáltató rendszer nyilvánvalóan nincs jól megszervezve (szétaprózódott, a szakemberek jelentős részét egymástól elszigetelő módon iskolák alkalmazzák, akik – kevés kivétellel – csak az iskolában tanuló gyerekekhez jutnak el, a korábbi önkormányzati ellátó rendszer szétzilálódott és szétaprózódott, a szereplők (szakértői bizottságok, nevelési tanácsadók, stb.) közötti munkamegosztás bizonytalan, … Ezt még lehetne folytatni. Mindebbe belevinni némi egységesítést, szervezeti koncentrációt és kapacitás bővítést kimondottan üdvös dolog lenne. Ami a finanszírozást illeti, annak nem az önkormányzati finanszírozáson kellene lógnia, hanem önálló, feladatarányos rendszernek kellene lenni, ami biztosítja a stabilitást, nyitottságot, rugalmasságot és hozzáférhetőséget. (Ez nem a szolgáltatók „központi bérfinanszírozását” jelenti, hanem valamilyen működési alapfinanszírozást kombinálva egy „OEP szerű feladatfinanszírozással. Ami pedig a harmadik kérdést illeti, ha az első kettőre megvan a jó válasz, nekem tök mindegy, hogy a szolgáltató intézmények tulajdonosa az állam, vagy valamilyen szintű önkormányzat.
    Egészen más a helyzet, ha azt vesszük górcső alá, hogy a centralizáció, központi bérfinanszírozás és államosítás milyen hatást gyakorol az óvodák és iskolák által nyújtott SNI oktatásra, ezen belül az inklúzióra. Ez a kérdés sokkal bonyolultabb és sokkal nehezebben szétszálazható összefüggéshalmaz, mint a szakmai és szakszolgáltatásoké, ezért erről inkább (két napon belül) írok egy külön blogbejegyzést.

  • Radó Péter 2011.09.09. 11:06 Válasz

    Az Igazgató úr hozzászólásának stílusa nem segíti annak a minimális kölcsönös tiszteletnek a kialakulást, ami bármilyen értelmes vita feltétele, válaszolnom tehát nem kell rá. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy mi minden vezetett az önkormányzati fenntartói rendszer hitelvesztéséhez és a mindenható államba vetett naiv hit megerősödéséhez.

  • Debreczeni Péter 2011.09.09. 15:50 Válasz

    Én azért válaszolnék Igazgató Úrnak. Ha elolvasom a bejegyzést és abból kiragadok két idézetet, “… a helyi döntéshozók mindenféle szakmai érvet nélkülözve döntenek iskolákról, azok létszámáról, finanszírozásáról, beiskolázásukról (nem az igénybevevők döntenek, hanem a fenntartó!), és a nekik nem kedves intézményeket ellehetetlenítik.” és “A gyerekek, pedagógusok sorsa tehát elsősorban a helyi potentátokkal való politikai jó kapcsolat függvénye.” akkor nyílvánvaló, hogy ehhez semmi köze sem magyarbálintnak sem hilleristvánnak, hioszen már az elmúlt két önkormányzati választáson narancsszinű lett az ország! Én nem emlékszem, hogy az említett két úriember oda tartozott volna vagy tartozna! Tehát amit ír az csak azt bizonyítja, hogy még az önkormányzati szinten sincsenek a fidesznek megfelelő szakemberei az oktatáspolitika irányításához!

  • Igazgató 2011.09.09. 22:50 Válasz

    Maradjunk annyiban, hogy egyik kutya, másik eb. Ebből lehet választani.

  • Radó Péter 2011.09.16. 21:19 Válasz

    Szüdi János néhány új szemponttal gazdagítja az államosításról szóló reflexiót a Haza és Haladás blogon megjelent itt olvasható írásában.

Hozzászólás a(z) Igazgató bejegyzéshez Kilépés a válaszból