club soma san diego buy soma shokugeki no soma 14 page 9

can you take soma and hydrocodone together soma pills soma intimates temecula

valium 10 poem english buy valium online does valium help with vertigo

xanax take with or without food generic xanax melange seroplex et xanax

how long before withdrawal starts from tramadol buy tramadol no prescription tramadol dose comparison

tramadol rybix odt tramadol 50 mg get ultram Laredo

valium et incontinence buy valium buspirone and valium together

when do you know you need xanax buy xanax happens you take xanax alcohol

soma damgacı camii soma online carisoprodol 350 mg get you high

tranxene better than xanax alprazolam price xanax et acne

Az iskolai autonómia felszámolásának következményeiről

Az új közoktatási törvény koncepciójáról szóló bejegyzésem után egyik hozzászólónk kérte, hogy kicsit indokoljuk meg, miért tartjuk fontosnak az iskolai autonómiát és a tanszabadságot? Mivel erről magamtól is írtam volna, ez a poszt egy amolyan „felvonulók kérték” szolgáltatás. A tanszabadság elég széles fogalom, ebben a bejegyzésben csak az iskolai autonómiával foglalkozom: mi az és mi történik, ha megszűnik?

1. Mi az iskolai intézményi autonómia?

Az iskolai autonómia az önálló intézményekhez telepített feladatok (kötelezettségek) rendszere. (Önállóság és kötelezettségek nem működnek egymás nélkül, az önállóság a kötelezettségek ellátásának feltétele.) Az iskola tehát szakmai, szervezeti és pénzügyi tekintetben azért élvez nagyfokú autonómiát, hogy képes legyen ellátni a feladatát: a mindenkori érvényes és legitim elvárásoknak megfelelő tanulási eredményekhez segíteni tanulóit. Egy iskolában minden ennek a célnak rendelődik alá és minden ebből következik. Az elvárt – és a helyi-intézményi kontextustól függően más-más hangsúlyok alapján rögzített – tanulási eredmények akkor teljesíthetőek, ha az iskola képes e célokhoz igazítani alaptevékenységeinek mindegyikét: pedagógiai programját, tanulásszervezési rendszerét és az egyes pedagógusok által alkalmazott módszertani repertoárt. (A pedagógusok magasan képzett értelmiségi szakemberek, akiktől ez a fajta tudatosság és professzionalizmus elvárható, és egymással együttműködve képesek is rá.)

Az alaptevékenységek nevelési-oktatási célokhoz való igazítása azonban elképzelhetetlen anélkül, hogy az iskola működésének minden más eleme igazodjon a program, a tanulásszervezés és a tanítás kívánatos módjához. Az alaptevékenységekhez kell tehát igazítani az iskola minden szervezeti tevékenységét, a pénzügyi források belső felhasználását (mire költünk és miért?), az emberi erőforrásokkal való gazdálkodást (ki, mit, mikor tanít és miért?), a tanítást szolgáló eszközök kiválasztását (melyik tankönyvet vagy térképet használjuk és miért?), valamint az épület lehetőségeinek kihasználását (hol tartjuk az egyes órákat és miért?). Ha ez a „hozzáigazítási lánc” valahol megtörik, ha van olyan eleme az iskolák működésének, melyeket az nem képes a tanulási céloknak alárendelt módon működtetni lényegében felmentjük az iskolát a kötelezettségei alól. (Talán érdemes újra belekukkantani a hatékony iskoláról szóló korábbi bejegyzésembe; a nyájas olvasó látni fogja, hogy a magas tanulási eredmények feltételeként ott felsorolt szinte mindegyik aspektus érvényesítésének előfeltétele a kiterjedt intézményi autonómia.) Az autonóm iskolai tehát nem a „szabadság fellegvára”, hanem a jól működő közszolgáltatás garanciája.

Sokszor hallani, hogy a magyar közoktatásban felborult a „jogok” és kötelezettségek egyensúlya. Ha ez az iskolákra és személyzetükre is vonatkozik, kettős értelemben sem igaz. Egyrészt az iskolai autonómia nem jog, hanem kötelezettség, szervezeti értelemben lényegében többlettevékenységek sokaságát jelenti, elvonásuk csak a pedagógusok szabadidejét gyarapítaná. (Ez persze bőségesen kompenzálható szükségtelen papírmunkával.) Nem igaz ez az állítás azért sem, mert 1985 óta (az iskolai intézményi autonómia kialakítása óta) a kötelezettségek ellátását szolgáló intézményi garanciák rendszere folyamatosan bővült, ahhoz gyakorlatilag minden kormány hozzátett valamit. Ennek a folyamatnak volt két kitüntetett állomása: a pedagógiai program alkotásának és a minőségirányítási rendszer működtetésének bevezetése. Természetesen ez a rendszer nem működik tökéletesen rengeteg iskolában, sokszor üres szervezeti kereteket teremt csupán, amit az iskola nem tölt fel tartalommal. Ha azonban ez a helyzet, előre kell menekülni és nem hátra.

2. Melyek az autonómia felszámolásának várható következményei?

Az iskola autonómiájának felszámolásából fakadó várható következmények tekintetében nem kell vátesznek lennünk; ezt a nyolcvanas években jól tudtuk, és ma is jól tudják mindazok, akik Szlovákiában, Romániában, Szerbiában vagy Bulgáriában az oktatásban dolgoznak. (Nem véletlen, hogy a decentralizáció ezek közül mindegyik országban az oktatáspolitikai napirend csúcsán van.) Azok számára azonban, akik már a szabad Magyarországon nőttek fel, nem látogatnak iskolákat a felsorolt országokban vagy a megszépítő messzeség távlatából szemlélik saját fiatalkoruk közállapotait, érdemes egy kis – korántsem teljes – összefoglalóval szolgálni.

  • Jól tudjuk, hogy az iskolai autonómiát felszámoló centralizáció erősen beszűkíti az oktatás minőségének fogalmát; kizárólag a központi szabályozókban rögzített standardok érvényesülésének hagy teret, (az is inkább csak illúzió), és teljesen figyelmen kívül hagyja a minőség másik két – ezzel egyenrangú – aspektust: az iskola helyi igényekre reflektáló programjának teljesülését és a „kliensek” (szülők, tanulók) elégedettségét, igényeik kielégítését. A minőség három aspektusa közötti egyensúly megteremtésére csak autonóm iskola képes, az autonómia felszámolása elszegényíti a minőséget. (Erről bővebben írtam az oktatási decentralizáció okairól szóló bejegyzésben.) A minőség hanyatlása pedig szükségképpen teljesítményromláshoz vezet. (Ennek rejtett mechanizmusairól itt most nincs tér hosszan értekezni.)
  • Jól tudjuk, hogy az autonómia felszámolásának egyenes következménye az iskolával szembeni külső elvárások inflációja, a szabályoktól való eltérés szabállyá válása. Szerbiában és Bulgáriában a jó pedagógusokkal szemben ma is „elvárás”, hogy zárt ajtók mögött felejtsék el a központi tantervi követelményeket és tanítsák azt és úgy, ahogy jónak látják. (A nyolcvanas évek elején pontosan így jártam el, amikor történelmet tanítottam egy gimnáziumban.) Az elvárások inflációja azonban nem csupán a buta központi előírásokat teszi súlytalanná, hanem minden, mégoly legitim elvárást is. Ezért írnak sokan évtizedek óta a centralizált oktatási rendszerek legitimitás deficitjéről.
  • Jól tudjuk, hogy az iskola szakmai-szervezeti önállóságának hiánya gyakorlatilag elvágja az egyes pedagógusok közötti kommunikációt, megszünteti annak intézményi kereteit. Ennek kettős hatása van. Egyrészt felső tagozattól kezdve óhatatlanul újra az egyes tantárgyakhoz kapcsolódó tudás kerül előtérbe, ugyanis a legtöbb alap- és kulcskompetencia az ugyanazon gyermekeket tanító pedagógusok összehangolt munkája révén fejleszthető csak hatékonyan. Másrészt az iskola abbahagyja mindazt, amit összefoglalóan szervezeti tanulásnak szoktak nevezni. Ma már azt is jól tudjuk, hogy az egyes pedagógusok nem lehetnek sokkal okosabbak, mint az intézmény, amelynek dolgoznak.
  • Jól tudjuk, hogy az iskolai autonómia felszámolása adminisztratív irányítási szerepbe szorítja az igazgatókat – akik közül már egyre többen kezdték belakni a szakmai vezető (leadership) szerepet. Azt tekintjük majd sikeres igazgatónak, aki sok pénzt szerez majd, eléri az iskolabútorok drága új cuccra cserélését, aki rendben teljesíti adminisztratív jelentési kötelezettségeit, és aki informális különalkukkal eléri, hogy ne kelljen pedagógusokat utcára tennie. (Hogy közben tanulnak-e a kölkök az másodlagos lesz.) Ilyen ma Horvátországban vagy Bulgáriában a „jó igazgató”. Ráadásul, míg ma az igazgatók kettős, a fenntartó és az iskola belső világa által kijelölt erőtérben dolgoznak, az új rendszer ezt majd kiegészíti egy harmadik igazodási ponttal: a megyei oktatási hivatallal. Ez majd oda vezet, hogy a rengeteg igazodási pont olyan hatalmas (informális) mozgásteret biztosít az igazgatóknak, hogy gyakorlatilag azt csinálnak majd, amit akarnak.
  • Jól tudjuk, hogy az iskolai autonómia hiánya drámaian csökkenti az intézmények „abszorpciós képességét”. Az abszorpciós képesség alatt azt értjük, hogy az intézmények milyen hatékonysággal használnak fel külső erőforrásokat saját tevékenységük minőségének és eredményességének javítására? E képesség csökkenése beláthatatlan következményekkel jár a szakmai szolgáltató rendszer és az oktatásfejlesztési ipar hatékonyságára nézve. A szolgáltató rendszer működése kínálatvezéreltté, az intézményi támogatási igényekre reagálni képtelenné válik, mert az intézmény maga nem lesz képes azonosítani saját támogatási igényeit. A fejlesztés pedig hagyományos alibi tevékenységekre költi majd a rengeteg pénzt, amelyek semmilyen iskolafejlesztésbe bevont (tehát hasznosuló) know-howt nem közvetítenek majd. Bulgáriában például az EU-s fejlesztési források hatalmas részét extrakurrikuláris iskolai programok támogatására (szakkörökre és iskolai ünnepekre) szórták szét.
  • Jól tudjuk végül, hogy az autonómia elvonása felelősség elvonás. Az állam és kormányzati intézményei nem oktatnak, nem gyógyítanak, nem működtetnek vasutat és nem hordják el a szemetet. (A közszolgáltatás nem feltétlenül az állam által nyújtott szolgáltatás.) Ha azonban mindenért az állam a felelős, nemzeti sporttá válik a felelősség áthárítás, ahogy az ma is történik az összes balkáni országban. Amikor 1979-ben először léptem át a vasfüggönyt, az első dolog, amit észrevettem, hogy Ausztriában eltűnt a szemét a sín két oldaláról. Ma akkor tűnik el a szemét, amikor a vonatom átér Szerbiából Magyarországra. Most majd visszajön.

Még valami: teljesen mindegy, hogy ki mit gondol a jelenlegi kormányról. Lehet ezt a kormányt szeretni, vagy utálni, de egy dolog biztos: ha az oktatási szakma ellenállás nélkül tűri, hogy az oktatás minden szereplőjét betanított munkás státuszba süllyesztve elvegyék intézményei autonómiáját, nem érdemli meg, hogy egyszer majd visszakapja. Ezzel kapcsolatban mindenkinek személyes viszonyt kell kialakítania, tessenek dönteni!

Hozzászólások:

  • Kapeller Anikó - NessieGraf 2010.12.02. 20:57 Válasz

    Soha nem fog az oktatás szintje, minősége a helyére kerülni, ha nincs önállósága, különbözősége az egyes iskoláknak. Meg merem kockáztatni, még az oktatási módszereket is érdemes lenne egy időre szabadon választottá tenni. Azért csak egy időre, mert a bizonyítottan rossz eredményt hozókat ideje végre felszámolni.

    Nagyon régen olvastam, hogy mennyivel fejlettebbek a 6 éves gyerekek ma, mint 100 éve. Ez a különbség 18-20 éves korra eltűnik. És akkor még nem beszéltünk a test-lélek-szellem harmóniájáról, amit szintén érdemes lenne feleleveníteni az ősidőkből. Az a mai tudásszintekkel igen érdekes, hasznos fejlődést hozhatna.

  • Dr. Kronstein Gábor 2010.12.02. 22:36 Válasz

    Jó és igaz írás. Az viszont biztonságot adhat a pedagógusnak, ha fizetését és többlet-kvalifikációját nem az önkormányzatoktól kapja, hanem az államtól. (Persze, ha az ígéreteket betartják, és ha tervezett jogi és szervezeti keretek kiépülnek.)Átmenetileg az is bizonyos előnyt jelenthet, ha a mai rendkívül zilált és igencsak
    eltérő minőségű pedagógus társadalmat kissé összefésülik.
    Hosszabb távon azonban az iskolai autonómia szűkítésének messze több a kára, mint a haszna. Emlegetni szoktak bizonyos falat, amelynek a védekező fél nekiveti a hátát, és harcol. A pedagógusoknak (s nemcsak nekik) ki kell állni a szekularitás mellett. Nem szabad hagyni, hogy
    az egyházi iskolák világnézeti elkötelezettsége a keresztény humanizmus mellett csekély változtatásokkal kötelező legyen az önkormányzati iskolákra nézve is.

  • Radó Péter 2010.12.02. 23:25 Válasz

    Kedves Gábor, a pedagógusok fizetését eddig is az állam állapította meg, majd pedig rendben megkapták az önkormányzattól, nem igen értem tehát, hogy miféle “biztonságot” adhat a központi bérfinanszírozás? Az sem teljesen világos, hogy a megyei hivatalok oktatási osztályai hogyan fogják “összefésülni” a pedagógus társadalmat? Majd egységesül a pedagógusok munkájának a minősége, ha munkájuk minőségétől független távoli kritériumok alapján néha előléptetik őket? Gábor, miért is hisszük, hogy az állam jobban menedzseli majd az iskolákat, mint igazgatóik és önkormányzati tulajdonosaik eddig tették?

    Őszintén szólva mindabban, ami készül, az egyházi iskolák világnézeti elkötelezettségének kiterjesztésére való törekvéstől tartok a legkevésbé. Sőt bárcsak megpróbálnák, tönkre vágnák vele azokat a “reformokat” is, amelyeket valóban meg tudnának valósítani, s amelyek ezért hatalmas károkat okoznának.

  • Dr. Kronstein Gábor 2010.12.03. 13:26 Válasz

    Kedves Péter! A központi bérfinanszírozás kiküszöböli az eladósodott önkormányzatok esetében, hogy akadozzon a bérek kifizetése. A pedagógus életpálya teljes kidolgozása (gyakornoki idő, szakmai – legalább egyszeri vizsgarendszer, és/vagy folyamatos figyelem a teljesítményre [mentortanárral?], az átlagosnál jobb munka honorálása,hozzávéve az egységes pedagógusképzés jó értelemben vett tartalmi átdolgozását, a pályaalkalmasság objektív megállapítását, amelyet a pályakezdéstől már általános eü-i (benne mentálhigiénés) vizsgálatok követnek) kedvező esetben fokozatos minőségi javulást hozhatnak a pedagógus életérzésében, motiváltságában, szakmai kultúrájában, a gyermek és a szülő vonatkozásában.
    Tudom, hogy mindez még ebben az idealisztikus felsorolásban is
    hosszabb idő alatt valósulhat meg. Hát még, ha súlyos kétségeimet közreadva, mindebből csak annyi és úgy valósul meg, ahogy a pénzhiány, a társadalmi különbségek iskolai vetületének hallgatólagos,netán nyílt elfogadása megengedi, megterhelve politikai szempontú személyzeti stratégiával (a fenntartók tisztviselői karában, az iskolavezetők ilyen szempontú megválogatásában), a gyakorolt felügyelet hasonló megközelítésében,a pedagógiai elit megválogatásában érvényesített lojalitási szempontok
    túlsúlyában, nos, akkor megette a fene a legjobb szándékú, egyébként
    progresszív részváltoztatásokat is. Akkor az alkalmatlanság
    kimondásában is viszontláthatjuk az egyenirányusító politika
    savanyúan kegyetlen ábrázatát. Ez az ábrázat (ha így történik) a teljesen kifejlődött tekintélyelvű diktatúráé lesz. Következményeiben
    túlsúlyra jut és tartóssá szilárdul a pedagógusok dominánsan szellemi
    bérmunkás jellege, azon belül a hivatalnokiság.
    Ebből nem tudta kiszabadítani őket az elmúlt negyedszázad – sokféle
    valódi és csak annak látszó szabadságával (autonómiájával). Most már
    szinte mindegy, hogy miért. Ha – téve egy gondolati kísérletet – nem konzervatív, hanem szocialista és/vagy szociálliberális kormányzat
    indult volna az újabb négy évnek, azzal az oktatáspolitikával, amilyennek a legutóbbi években megismertük, ugyanarra a szomorú
    gyakorlatra jutott volna: a pedagógusok dominánsan bérmunkás mivoltára, a hivatalnokiságra, nem csekély technokrata átszíneződéssel (ez utóbbival főleg a pedagóguselit körében).
    Hiába róttál meg szelíden egy korábbi válaszodban, változatlanul az
    a tapasztalatom, hogy ha a pedagógustársadalmat egy tükörhöz hasonlítom, akkor nincs tartalma ennek a szociológiai-kulturális fogalomnak, mert ez a tükör szilánkjaira zúzódott, amikor az egymást váltó oktatáspolitikák képviselői lelökték a (képzeletbeli) asztalról. A pedagógusréteg a maga egészében (a maga imaginárius
    egységében) semmiféle nagyralátó program terv kivitelezésére
    jelenleg nem alkalmas. Kedvező környezetben, megválogatott pedagógusokkal természetesen igen. Hajlok rá, hogy az átlagos iskolák többségében már nem. A hátrány különféle fokozatait képviselő
    tanintézményekben pedig drámai módon, harsányan NEM.

    Én már nyugdíjas vagyok, de ahogy elviselhetetlennek éreztem Magyar
    Bálint idején a pedagógusok nyílt lenézését, cinikus kihasználását,
    épp annyira bánt és felháborít az előkészületben lévő generális
    változtatások számos vonása, aktuálisan a bérstop, valamint az, hogy
    bármely iskolai dolgozót (pedagógust,iskolavezetőt, szakszemélyzetet)
    indokolás nélkül elbocsáthatnak. Vagy ahogy ma mondani szokás: KIRÚGNAK. Az emberek megalázása, bizonytalanságban tartása, amely félelmet és nyájszellemet termel maga körül, számomra ezen a pályán különösen elviselhetetlen, és aktív szembenállásra ösztönöz.

  • Csavarhúzós 2010.12.03. 13:30 Válasz

    Rengeteg mindent máshogy látok. Amiben egyetértek: HA LÉTEZNE iskolai autonómia, akkor valóban igaz lenne, amit állít. De már régen nem létezik, nem is tudom, létezett-e valaha.

    Már régóta minden a pénznek rendelődik alá. A fenntartó önkormányzatok egyre növekvő adósságot görgetnek maguk előtt, ezért alapvető elvárás az intézményvezetőkkel szemben, hogy évről-évre teljesítsék az újabb és újabb megszorításokat. Például a legtöbb iskola nem önszántából vette bele a pedagógiai programjába, hogy fogad SNI-s tanulókat, hanem rászólt a fenntartó, hogy velük dupla fejkvóta jár, vagy valamilyen pályázathoz kell, hogy ne csak egy iskola fogadja az SNI-seket. Hogy ehhez kellene fejlesztőpedagógus is a törvény szerint? Továbbképzésre meg nincs keret? Az már a fenntartót nem érdekli.

    “Azt tekintjük majd sikeres igazgatónak, aki sok pénzt szerez majd, eléri az iskolabútorok drága új cuccra cserélését, aki rendben teljesíti adminisztratív jelentési kötelezettségeit, és aki informális különalkukkal eléri, hogy ne kelljen pedagógusokat utcára tennie.” – ez jól jellemzi az elmúlt tíz-tizenöt évet.

    “a jó pedagógusokkal szemben ma is „elvárás”, hogy zárt ajtók mögött felejtsék el a központi tantervi követelményeket és tanítsák azt és úgy, ahogy jónak látják” – hát gondolom azért az csak elvárás, hogy mondjuk egy gimis diák esetén a tanár úgy és azt tanítsa, amivel a diák majd jól le tud érettségizni.
    Lehet örömködni a helyi tanterv és a pedagógiai program szóösszetételeken, de amíg az óraszám az érettségi követelmények megtanítására is csak igen-igen szűkösen elég, addig milyen szabadságról is beszélünk? A természettudományos tárgyakban Pokorni 2/3-ra vágott óraszámai óta ez a helyzet.

    A kormányzat által felvázolt életpályamodell csak akkor lehet működőképes, ha a tanárok fizetését központilag finanszírozza az állam. Jelenleg az van, hogy az igazgatók alacsony bérű majdnem-pályakezdőket keresnek az üres álláshelyekre. Mert magasabb bérű tanárra nincs pénz. Ezért aztán a tanár óvakodik saját továbbképzésétől, mert egy leépítés után utána esélytelen máshol munkát kapnia. Aztán ha már olyan idős lesz, hogy eleve esélytelen a másik iskolába menés, akkor elvégez egy közoktatás-vezetői képzést, és magasabb fizetési kategóriába lép.

  • aszpi 2010.12.03. 15:26 Válasz

    Tisztelt Radó Úr!
    Miért van az, hogy oktatáspolitikai “szakértőink” megnyilatkozásai után mindig annak a viccnek a poénja jut eszembe, amikor a rabbi azt mondja a malackáját sirató gazdának: “De kár hogy megdöglött, pedig még annyi jó ötletem lett volna arra, hogyan gyógyítsuk meg”. Majd 40 éve dolgozom a közoktatásban, de én az iskolai autonómia mikroszkopikus csíráját sem véltem még felfedezni sehol ebben az országban. Gyönyörű oktatási modelleket vetítettek elénk tanáraink már az egyetemen is, aztán szép lassan kukába került mind. Sajnos kiszolgáltatott, lúzer réteg lettünk, és tartok tőle, az is fogunk maradni. Miből gondolja azt, hogy pedagógusaink majd kezükbe veszik sorsuk irányítását, amikor kevés ennél megfélemlítettebb szakma létezik kis hazánkban. Igen. Azért a 100 ezer körüli nettóért képesek vagyunk porig alázkodni, mert nincs más megoldás. Minket nem várnak tárt karokkal az angol és német klinikák, mint orvosainkat. A szakértői iroda elefántcsont tornyából nem látszik az, amikor nyelveket beszélő, 3 diplomás kollégámat leckézteti a szülő, akiből dől a piaszag. A fenntartók eddig is kényükre-kedvükre ugráltatták az intézményeiket, úgyhogy hozzá vagyunk már ehhez szokva. Kevesebb csili-vili haszontalan modell és okoskodás, kevesebb szakértői iroda nagy pénzekért, és kissé – mondom kissé – megbecsültebb pedagógus társadalom, így talán előrébb lehetne jutni.

  • Radó Péter 2010.12.03. 15:56 Válasz

    Gábor, túl sok mindenről ahhoz, hogy mindenre reagáljak, mindazonáltal egy-két dologra reflektálok, ha megbocsájtod csak arra, amivel nem értek egyet. (Rengeteg dologgal mélyen egyetértek.) Mindenekelőtt: akadozik a pedagógusok bérének kifizetése? (Én úgy tudom, ez csak riogatás. Nem ártana tényekkel alátámasztani apokaliptikus vízióinkat.) Ha csakugyan így lenne, a kormánynak csakugyan be kellene avatkoznia: bérgaranciával, az önkormányzatok felelőtlen eladósodásának megakadályozásával, a mérethatékonyság minimumát sem garantáló szétaprózott közigazgatási rendszer racionalizálásával és sok minden mással. De semmiképpen sem az oktatásfinanszírozás központosításával, mert az mérhetetlen károkat okoz. (Erről majd még írok bővebben.) 2006-ra három egymást követő kormány brutális adósságot halmozott fel. Amikor a kormány elkezdett felelősen viselkedni, és elkezdte lenyomni a költségvetési hiányt az önkormányzatok kezdtek el eladósodni, a jelenlegi adósságállományuk döntő részét 2006-2009 között halmozták fel. Hogy kihúzzuk őket a bajból, megint a kormánytól várjuk, hogy legyen megint felelőtlen? Úgy tűnik kész megfelelni ennek az elvárásnak. És az oktatás szereplői mintha lelkesen ünnepelnék a jó kormányzásra való képtelenség újabb fellángolását. Ha a pedagógusok egy idő után TÉNYLEG nem kapják meg a fizetésüket, annak ez lesz az oka.

    Vannak a pedagógus életpálya modellnek olyan elemei, amit a volt OPEK-ben már 2004 óta mondogattunk, ilyen például a szakvizsgával záruló gyakornoki időszak vagy a mentortanári státusz bevezetése. Az összes többi viszont csak vágyálom és – megint csak – szemfényvesztés. Közigazgatási előmeneteli rendszertől és magasabb fizetésektől nem várható a minőség és eredményesség javulása. Ami viszont várható, az a pedagógus munkaerőpiac rugalmatlanná válása és a közoktatás amúgy is nagyon rossz költséghatékonyságának további romlása. Magyarországon nemzetközi összehasonlításban azért alacsonyak a pedagógus bérek, mert magasan tartjuk a munkaerő szükségletet. Ezzel a tervezett életpálya modell nem kezd semmit. És még valami: nem fog kiderülni, hogy melyikünknek van igaza, mert az egészre nem lesz pénz. A kormány a nyugdíjszámlánkról leemelt milliárdokat az adósság finanszírozására költi a következő években, hogy ne kelljen kiadásokat csökkentenie. Kiadások növelésére már nincs honnan pénzt lenyúlni. (Legalább is remélem, hogy nincs.)

    Ami „Magyar Bálintot”, vagy az ő nevéhez kapcsolt oktatáspolitikát illeti, sokszor tényleg csak nagy terveik akadályozóját, s nem megnyerendő-meggyőzendő partnert láttak a pedagógusokban. Másfelől azonban lássuk be, hogy bármilyen oktatáspolitika, ami a tanulást és annak eredményeit állítja a középpontba, azonnal kivívja a „pedagógusellenesség” vádját. Ezt a hibát a jelenlegi oktatásirányítás nem követi el: kizárólag pedagógusokról beszél, kívánatos tanulási eredményekről nem. Nekem ez egy kicsit hitelteleníti a nagy pedagógus barátságot is….

  • Radó Péter 2010.12.03. 16:05 Válasz

    Kedves Adszpi, a keserűségét megértem, bár igen sok olyan pedagógust ismerek, akinek a saját szakmájával és szakmai lehetőségeivel kapcsolatos attitűdjei egy kicsit pozitívabbak. Talán éppen nekik köszönhető, hogy a magyar közoktatás nem csak hogy nem teljesít rosszul, de néha képes kijavítani saját hibáit is. Ami pedig az “elefántcsonttornyot”, az “okoskodást” és a “nagy pénzeket” illeti, biztos van a tarsolyában a vitapartnerének hiteltelenítésénél kifinomultabb eszköz is arra, hogy kifejezze egyet nem értését.

  • Radó Péter 2010.12.03. 16:15 Válasz

    Kedves Csavarhúzó, az iskolai autonómiának megvan azon érdekes tulajdonsága, hogy mintha csak ott látszana, ahol nincs. 25 éve nem ismerünk más iskolát, mint ami napi állami beavatkozás nélkül éli az életét. Lehet, hogy ez a baj? Ha nem tudjuk jól működtetni az intézményeinket behívunk valakit, hogy csináljon rendet? Csak egy példa: 2002 után mi akadályozta meg az iskolákat abban, hogy helyreállítsák a természettudományos tárgyak óraszámának szerintük helyes arányát?

    Természetesen rengeteg minden a pénznek rendelődik alá. Mindig kevés van belőle, tehát mindig pozitív és negatív döntéseket kell hozni a felhasználásukról. (Az isten óvjon meg minket attól, hogy ez ne így legyen!) Amit az SNI fejkvótáról ír: én ebben csak azt látom, hogy van egy ösztönző, ami jól működik. Ki fog integráltan tanítani, ha központi bérfinanszírozás lesz és már nem működik ez az ösztönző? Ki lesz anyagilag érdekelt abban, hogy ne morzsolódjanak le gyerekek a jelenleginél nagyobb számban?

    Ami az igazgatókat illeti, Horvátország és Magyarország között mostanáig volt egy nagy különbség: itt tudtuk, hogy aki megfelel a tőlem kiemelt leírásnak az nem jó igazgató. Horvátországban mindenki azt gondolja, hogy ilyen a jó igazgató, mert milyen is lehetne más?

  • szumurri 2010.12.03. 16:25 Válasz

    Kedves Péter!
    “az a pedagógus munkaerőpiac rugalmatlanná válása” – nem tudom elképzelni, hogyan lehetne ez a munkaerőpiac még rugalmatlanabb :-)))

  • Radó Péter 2010.12.03. 16:31 Válasz

    Szumurri, teljesen igaza van, nem fogalmaztam pontosan. Már most is túl rugalmatlan, az életpálya modelltől pedig annyira lesz rugalmas, mint a közigazgatás. Erről bővebben itt mondtam el a véleményemet: http://www.fn.hu/belfold/20101005/tevut_oktatas_allamositasa/

  • szumurri 2010.12.03. 16:33 Válasz

    “2002 után mi akadályozta meg az iskolákat abban, hogy helyreállítsák a természettudományos tárgyak óraszámának szerintük helyes arányát?” – szerintem a matematika. Ti., a nem természettudományos tárgyakat tanító tanerők száma magasabb egy tantestületben :-)))
    Ahogy a dolgok állnak, előbb-utóbb a természettudományos tárgyakat tanító tanárok száma is gátja lehet az óraszámok növelésének.

  • Setényi János 2010.12.03. 20:10 Válasz

    Kedves Kollégák,

    A láthatóan érzelmeket kavart bejegyzéshez – itt és most -csak két dolgot tennék hozzá:

    (1) A pedagóguspálya működésének elmúlt 20 évéről sok olyan tudás halmozódott fel itthon és külföldön, amit a kutatók ismernek, a gyakorló kollégák döntő többsége nem. Ezért a rövid utalásokra építő blogbejegyzés e területen talán kevésbé működik. Egyszerűen nincs közös, egymással megosztott és átbeszélt tudásunk e témában.
    (2) A bürokratikus besorolási renden alapuló pedagógus életpálya gyakorlati működése megtekinthető három órányi vonatozás után. Romániában már 1990 előtt is ilyen – francia mintájú rend volt – és ez módosított formában máig tovább élt. Beszéljenek erdélyi kollégákkal a rendszer előnyeiről és hátrányairól.

  • Radó Péter 2010.12.03. 21:48 Válasz

    János, a román példa sok más szempontból is ütős. Ez a bejegyzésem az intézményi autonómiáról és nem az oktatásirányítási rendszerről (vagy a pedagógus életpályáról) szólt, de ha már felvetted, nem tudok ellenállni egy kis összehasonlításnak. Ha valaki elolvassa a ma nyilvánosságra hozott közoktatási szabályozási koncepciót (http://www.nefmi.gov.hu/) olyan érzése lehet, mintha az oktatási államtitkárság vezetői most jöttek volna haza egy romániai tanulmányútról. A tervezetben a megyei közigazgatási hivatalok oktatási osztályaihoz telepített feladatrendszer kísértetiesen hasonlít a román megyei tanfelügyeletek (Inspectorul Scolar Judetian) feladatköréhez: szakfelügyelet (az a régi, békebelí, egyes tanárokat ellenőrző típus), adminisztratív irányítási feladatok, egyedi iskolák pedagógus létszámszükségletének megállapításán alapuló finanszírozási döntések, az országos tanterv által szabadott hagyott sávot kitöltő iskolai programok jóváhagyása, stb. Én is ajánlom mindenkinek, hogy beszélgessen romániai kollégákkal. Úgyis kötelező lesz elkirándulni oda, kössük össze a kircsit a jövőre való készüléssel.

  • Setényi János 2010.12.03. 22:04 Válasz

    Péter, én ezt az elmúlt húsz évben már megtettem az Olvasók helyett. A romániai magyar és román pedagógusokkal beszélgetve egyetlen meghatározó dolog érződik: a tanító kollégák fejében tökéletesen szétválik az állami kötelességeknek való megfelelés (ezt többé-kevésbé komolyan veszik)és a tanulói teljesítményekre irányuló figyelem (ez szinte alig tapasztalható). Az eredmény?
    Egyrészről egy közoktatási rendszer, ahol minden részletesen szabályozott és a bonyolult előírások szerinti tagolt, összetett pedagógusélet szerveződik, másrészről – ettől teljesen elkülönülve – harmadik világba illően alacsony – egyenletesen alacsony! – tanulói teljesítményszint. Ez utóbbit nem is nagyon érzékelik…..
    Hogyan működik egy ilyen közegben a PISA? Az első mérés adatait a Minisztérium meghamisította, ezért Romániát kizárták. A 2006-os mérés lesújtó eredményeit gyakorlatilag titkosították.

  • Vinkovits Ildikó 2010.12.04. 10:49 Válasz

    Akkor mint szülő és HR-es, fokoznám. Vegyünk egy autonóm dán középiskolát. Az államnak az a feladata, hogy a finanszírozás egy részét biztosítsa. A másik részét különböző egyesületek, helyi cégek, szülők és az önkormányzat adják össze. Az önkormányzat ahol tudja segíti az iskolát. (Itt az okokat nem taglalnám, a rendőrbiztos ötlete mindenesetre fel sem merül.) 26-40 tantárgy van. A tantárgyak felére van kínálatuk a pedagógusoknak, a többit a diákok hozzák létre és szüntetik meg. A jelentkezéseket az egyes tantárgyakra közösen szervezik. A korszerű technikai berendezéseket, az egyszerűen berendezett könyvtárakat, művészeti oktatótermeket a diákok a tanárokkal megosztva tartják rendben, meghatározott szabályok szerint. Az alkotóközösségek száma megszámlálhatatlan. Kb. tízféle vallásúak a hallgatók, a világ különböző tájairól, azért úgy a fele dán. Minden reggel közös éneklést tartanak (nevezhetnénk akár misének is).
    Lehet választani!
    Az igazság az, hogy nagyon nincs kedvem protekciót szervezni a Május 1 Ruhagyár raktárába. Levis 101-t úgy sem lehet kapni.

  • Radó Péter 2010.12.04. 11:32 Válasz

    Ildikó, isteni a dán példa! Egy kicsit természetesen vágyálom jellege van, mert amit leírsz, az jól működik észak-európai protestáns közösségekben, de nagy valószínűséggel nem működne közép-európai törzsi társadalmakban. Mindenesetre a kiinduló pont, hogy tudnillik az oktatás és a farmer állami elosztása egy szerencsére letűnt világ csúfosan megbukott történelmi kísérlete volt, nagyon is időszerű. Erről nekünk lényegesen több tapasztalatunk van, mint a dánoknak. Csak mintha nem mindenki emlékezne rá.

  • Fekete Hajni 2010.12.04. 16:35 Válasz

    Szó szerinti idézet az oktatási államtitkártól (MTV1 – Este, dec.3)
    ” Ha azt akarjuk, hogy felnőjön egy erkölcsi értelemben analfabéta nemzedék, akkor mondhatjuk azt, hogy a család dolga a nevelés”

  • Radó Péter 2010.12.04. 16:41 Válasz

    Hajni, ez borzasztó…. El vagyok képedve!

  • Wallinger Endre 2010.12.08. 12:48 Válasz

    Még októberben megjelent Kertész Imre: Haldimann-levelek című kötete, amelyben a Svájcban élő Haldimann Éva irodalmárhoz írt leveleit adták ki. Az a levél, amiből idézek a kilencvenes évek elején fogalmazódott.
    Éva kérdez (miért hall kizárólag panaszos hangokat az irodalom berkeiből), Kertész felel: “Tényleg megdöbbentő, hogy ha még nem is a szabadságot, de legalábbis a szabadulást itt összeomlásként élik át. Ha persze nem is tudom a pontos választ, de ne feledje, hogy itt nem járták ki a komolyság iskoláját: infantilis apafüggőségben tartották ezt az értelmiséget, hiába tudták, hogy az elébük állított mérce nem valódi mérték, mégis aszerint éltek, ez volt az egzisztenciájuk. Most a horror vacui lett rajtuk úrrá, ez a benyomásom.”
    A gondolatot ideillőnek vélem.
    Az autonómiára nevelni kell, de nem csak a gyerekeket, hanem egy egész társadalmat, a pedagógus társadalmat is.
    Mire neveli (milyen magatartást vált ki a pedagógusokból) az „új” közoktatási törvény koncepciója és a pedagógus életpálya modell. Viselkedésünknek, tevékenységünknek milyen környezeti feltételét kívánja megteremteni. Ez a kormányzati pedagógia (a pedagógiát tágan értelmezve) érvényes-e és fejlesztő-e a közoktatás kulcsszereplői a pedagógusok szempontjából?
    Persze ezek a kérdések az előző kormányzat pedagógiájával kapcsolatban is feltehetők.

  • Radó Péter 2010.12.08. 13:01 Válasz

    Kedves Endre, engem is meglepett, hogy éppen az intézményi autonómiáról szóló bejegyzésem váltotta ki a legnagyobb érzelmi ellenállást. Van az egésznek egy szikár szakmapolitikai rétege, ahol tág tere van a legkülönbözőbb szakmai meggyőződések ütközésének, én azonban azt érzem, hogy az érzelmi beállítódások mintha elnyomnák a szakmai megfontolásokat. Lehet, hogy sokan tényleg boldogan vetik le magukról a felelős, autonóm és professzionális munkavégzés mindenféle terheit? Lehet, hogy húsz év szabadság elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzünk a hiánya okozta életminőség romlásról, de nem volt elég ahhoz, hogy ezt tartsuk természetes létállapotnak?

  • Wallinger Endre 2010.12.08. 14:24 Válasz

    Ha hihetünk egy író érzékeny lelki szenzorának, és saját tapasztalatainknak, az itteni hozzászólások konkrét megállapításain túli üzeneteknek, lehet. :-( Egy kutatást megérne.

Új hozzászólás írása