purchase alprazolam Chandler buy xanax effet de l'arret du xanax

uso de valium en el embarazo buy valium online valium and ambien erowid

prix xanax 0.25 buy xanax mixing xanax and neurontin

valium doha diazepam 5mg valium dosage prior to surgery

how many mg in xanax pill generic xanax xanax side effects last

manisa soma mahalle muhtarlıkları soma online soma mini front rack review

soma potencia com base diferente soma online soma de todos os ângulos de um triângulo

toddler ambien ambien without prescriptions ambien vistaril interaction

tramadol e gabapentina tramadol 50mg what can i take thats like tramadol

is it okay to take ibuprofen with ambien cheap ambien ambien funny stories

Ave atque vale (Búcsú a tankönyvpiactól)

Az OktpolCafén nem először búslakodok az állami Utasellátón keresztül zajló szottyadt és száraz szalámis zsömleelosztás világához való visszatérés miatt. Azok a javak és szolgáltatások, melyek előállítását és elosztását az állam vállalja magára bizonyítottan pocsék minőségűek. Ami a tankönyveket illeti, eddig nem ez volt a helyzet. Ez a bejegyzés rövid áttekintés arról, hogy minek a lepusztítására készül éppen a második Orbán-kormány és hogy mi lesz ennek a következménye.

A tankönyvpiac és az állam

Egy civilizált, az iskoláknak és tanulóknak nyújtott szolgáltatások minőségében és elfogadható árában érdekelt kormány a tankönyvek biztosítását (fejlesztését, kiadását és terjesztését) piaci szereplőkre bízza, s alapvetően három feladatcsoportra korlátozza a saját szerepét:

  1. Vannak (lehetnek) olyan területei a tankönyvkiadásnak, ahol piaci szereplők nem feltétlenül képesek rentábilis és megbízható módon kielégíteni az igényeket. (Ilyenek lehetnek például a legkülönbözőbb kispéldányszámú tankönyvek, mint pl. a nemzetiségi oktatásban használtak.) Ezekben az esetekben elképzelhető, hogy az állam tulajdonosként is jelen van a piacon. Magyarországon nem ez volt a helyzet, a Nemzeti Tankönyvkiadó 2005-ös privatizációja óta az állam tulajdonosként nincs jelen a tankönyvkiadásban, ami nem okozott semmilyen problémát.
  2. A másik lehetséges szerep a piacszabályozás: a piaci szereplők tevékenységének és a szereplők közötti kapcsolatok szabályozása. (Ez akkor is állami feladat, ha egy adott szolgáltatási piac nem kapcsolódik valamilyen közszolgáltatáshoz, ilyen például az élelmiszerek vagy banki szolgáltatások piacának szabályozása.) A piacszabályozásnak két fő területe van, a versenypolitika (a tankönyvpiaci szereplők tisztességtelen piaci magatartásának visszaszorítása) és a fogyasztóvédelem (a tankönyvhasználók informálása és minőségelvárásainak érvényesítése). Ezt a szerepet is betöltötte Magyarországon az állam, bár sokak szerint érdemes lett volna megerősíteni és hatékonyabbá tenni.
  3. A harmadik szerep kimondottan abból fakad, hogy a közoktatás – tankötelezettségen alapuló és közpénzből finanszírozott – közszolgáltatás. Ennek megfelelően a közjavak elosztásához közpolitikai érdekeket képviselő, a piaci koordinációt kiegészítő állami beavatkozás is kapcsolódik. Ennek négy alapvető területe van: a közoktatási minőségpolitika (pl. a tankönyvválasztás intézményi minőségirányításba illesztése), a tartalmi szabályozás (a tartalmi szabályozók és a tankönyvek közötti illeszkedés biztosítása), a fejlesztéspolitika (a problémamegoldó oktatáspolitikák implementációját szolgáló fejlesztések kiterjesztése a tankönyvfejlesztésre és kiadásra), és az oktatási szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférést biztosító szociálpolitika (árszabályozás és a rászorulók közpénzből fizetett tankönyvei).

Biztos, hogy Magyarországon ezen a rendszeren lett volna mit finomítani. A tisztességes verseny érdekében nem ártott volna megerősíteni a piacfelügyeletet. A tankönyvek minőségét nem aprólékos részletszabályozással, hanem piackonform eszközökkel, például független és nyilvános tankönyvértékeléssel kellett volna biztosítani. A tankönyvvé nyilvánításnak nem tantervekhez, hanem kompetencia követelményekhez való illeszkedésen kellett volna alapulnia. Rövidebbre kellett volna zárni a tankönyvválasztási döntések és az iskolák pedagógiai programja közötti kapcsolatot. Érdemes lett volna megerősíteni a tankönyvkiadók belső és kamarai minőségbiztosítási rendszereit. A kompetencia alapú oktatási eszközfejlesztésnek és a digitális tananyagfejlesztésnek már az első pillanattól kezdve a tankönyvpiaci szereplők bevonásával kellett volna történnie. Ez a lista még bővíthető lenne, de úgy tűnik, már tárgytalan: a jelenlegi kormányzat nem a tankönyvpiac finomhangolása, hanem teljes felszámolása mellett döntött.

A magyar tankönyvpiac második államosítása

A dualizmus korában és a két világháború között is megvolt a lehetősége annak, hogy az iskolák engedélyezett alternatív tankönyvek közül válasszanak. Ez a lehetőség a tankönyvpiac első államosításakor, 1949-ben szűnt meg. A rendszerváltás után a tankönyvpiac meglehetősen gyorsan újraéledt, a volt Nemzeti Tankönyvkiadó 2005-ös privatizációja óta pedig az állam vállalkozóként nem szereplője a tankönyvkiadásnak.

Amíg az iskolák teljes államosítása egyetlen törvényhozási aktussal, a 2011 karácsonyán a nemzet fája alá helyezett köznevelési törvénnyel megtörtént, a tankönyvpiac második államosítása amolyan lopakodó módon halad előre. Első lépésként a kormány idény nyáron elfogadtatott egy törvénymódosítást, mely szerint a rendes eljáráson kívül a miniszter is tankönyvvé nyilváníthat valamit, s ha ez megtörténik, az iskolákban az adott tantárgy oktatása során kizárólag ezt a tankönyvet lehet használni. Ez nyilvánvalóan csupán egy lehetőség, s nem a tankönyvpiac azonnali és teljes kikapcsolása. Ennek a kormánytól szokatlan mértéktartásnak nagyon egyszerű oka volt: nem tudta, hogyan is fogjon hozzá.

Eleinte a kormány kivásárlással próbálkozott. Jelentősebb piaci részesedéssel rendelkező kiadókat próbált megvásárolni, a nyári törvénymódosítás pedig lehetővé tette volna a miniszter számára, hogy relatíve gyorsan monopolhelyzetbe hozza a saját könyvkiadót. (A kormány alapított saját „nemzeti” tankönyvkiadót is, de ezt monopolhelyzetbe tornászni nem egyszerű feladat, ha minden forgalomban lévő tankönyv tulajdonjoga magánkiadók kezében van.) A tankönyvpiac államosításának a kulcsa tehát az állami tulajdonban lévő sok tankönyvcím, amit csak működő tankönyvkiadó megvásárlásával lehet elérni hatalmas összegű kártérítési perek elindulása nélkül. Ez a terv azonban – egyenlőre – csődöt mondott, mert a kormányzatnak nem volt elég pénze a kivásárláshoz. Az árakat azért nem tudták nevetségesen alacsonyra szorítani, mert a tankönyvkiadók még nincsenek annyira kivéreztetve, mint az energiaszolgáltatók több évnyi különadóztatás és “rezsicsökkentés” után, ráadásul egy tankönyvkiadó bezárása nem jár több ezer kilométernyi gázcső és elektromos vezeték földben hagyásával, tehát a tankönyvkiadók tulajdonosai kevésbé ragadnak bele ebbe az üzletágba.

Ebben a helyzetben kezdődött meg a lopakodó államosítás új szakasza egy most szeptemberben kiadott erről szóló kormányhatározattal. A szokásos színvonalról és minőségről szóló zagyvalékok mellett a kormányhatározat lényegében egyetlen döntést tartalmaz: azt a feladatot adja a humán erőforrásokkal való gazdálkodásért felelős miniszternek, hogy minden pepecselés nélkül – „azonnali határidővel” – tegyen javaslatot a tankönyvpiac teljes államosításának menetrendjére. A miniszter által elkészített javaslat tartalmát nem ismerjük, bár azt a napokban tárgyalja a kormány, tudomásom szerint most sem zajlott semmilyen előzetes egyeztetés egyetlen érdekelttel sem. Ennek ellenére meglepne, ha bármi meglepő lenne a miniszteri menetrendben. Mivel nyilvánvaló, hogy a dolog kulcsa rengeteg újonnan fejlesztett – tehát állami tulajdonban lévő – tankönyv, a javaslat nagy valószínűséggel egy rettenetesen feszes menetrend alapján elindított kerettanterv-, és általában NER-kompatibilis tankönyvírási megaprogram lesz. (A tankönyveket általában „fejlesztik”, ezeket „íratni” fogják.) Mivel már van egy uniós pénzből finanszírozott tankönyvfejlesztési program (vájt fülűeknek: TÁMOP-3.1.2-B/13) az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben – amely a Szalay utcai államtitkárság épületében működve szolgálja ki a minisztérium napi kutatási és fejlesztési igényeit – kis forrásátcsoportosítás után minden további nélkül elindulhat a dolog. Mivel az új tankönyvek nyomdai előállítása és miniszteri engedélyezése már csupán technikai problémákat vet fel, nem megoldhatatlan, hogy a következő tanév elején a KELLO már vadonat új közismereti egyentankönyveket szállítson az iskoláknak – természetesen a tőle megszokott késéssel.

One size fits all (Miért siratjuk a tankönyvpiacot?)

Sokan úgy tekintenek a tankönyvválasztás lehetőségére, mint szabadságjogra, ami egyenesen következik az intézmények és az egyes pedagógusok szakmai autonómiájából. Ez pontosan így is van, ha egy oktatási rendszer jól felfogott szakmai érdekből támogatja az intézményi tantervi sokszínűséget és a pedagógusok nagy módszertani szabadságát, akkor abból egyenesen következik a különböző alternatív oktatási segédeszközök közötti választás lehetősége is. Elméletileg a fordítottja is logikus lenne: ha egy oktatáspolitikai rezsim valamilyen csak a politikai pszichiátria eszközeivel értelmezhető okból egységes, a tanulási folyamatot száz százalékban szabályozó állami egyentantervet kényszerít az iskolákra, a következő logikus lépés az ehhez illeszkedő állami egyentankönyv bevezetése lenne. Ez viszont már nem ilyen egyszerű.

Az oktatásban a „mit”, „miért” és „hogyan” között ugyanis ennél bonyolultabb a kapcsolat. A tanítandó tartalmakat és nevelési-oktatási célokat rögzítő rendszerszabályozó eszközök átalakítása automatikusan és erősen korlátozza a pedagógusok módszertani szabadságát, de messze nem szünteti meg azt. Hogy ezt megértsük, tudatában kell lennünk néhány fontos összefüggésnek.

  • A tanterveket az elmúlt 28 év oktatáspolitikai ámokfutása a maga végtelen bölcsességében teljesen súlytalanná változtatta, ami egyébként nem is akkora baj. Mindezen az új központi sillabuszok szemernyit sem változtatnak, ahogy az államszocializmusban is történt, a pedagógusok lepapírozzák a tantervet, de nem aszerint tanítanak.
  • Hatékony, teljesítménykövetelményeken alapuló kimeneti szabályozása csak az érettségivel záruló középiskolának van, az általános iskola és – általános közismereti tudás tekintetében – a szakiskola teljesen szabályozatlan. Ehhez a jelenlegi kormányzat sem nyúlt hozzá, az érettségi követelmények olyanok, amilyenek, kirekesztőek ugyan, de a központi tanterveknél azért jobbak;
  • A szabályozatlanság egyenes következményeként a tulajdonképpeni tanterv a pedagógusok műveltségképe, amin a rendszerváltás óta sem a képzés, sem a fejlesztés nem alakított sokat. A pályán lévő pedagógusok 7 százaléka fiatalabb 30 évesnél, tehát 93 százalékuk műveltségképe „múlt századi”, a digitális forradalom előtt alapozódott meg.
  • A mindenki számára könnyen hozzáférhetővé vált tartalmak (ismeretek) mennyiségének robbanásszerű növekedése leértékelte az ismeretátadást, mint az oktatás célját. Az ismeret nyersanyaggá vált, az oktatási célok mindegyike azt a képességet hivatott fejleszteni, hogy valamilyen ismeretet, valamilyen kontextusban, valamilyen készségek felhasználásával, valamilyen hasznos és becsületes cél érdekében alkalmazni legyünk képesek. (A rövidség kedvéért: kompetenciákat fejlesztünk és nem hagyományos értelemben vett tudást.)

Mindezek alapján mi történik, ha az állam kiad egy új tantervet, ami aprólékos részletességgel szabályozza az oktatás tartalmát? Az ég egy adta világon semmi.

Most lássuk, hogy mi történik, ha a választható több tankönyv helyébe egyetlen tankönyv lép. (Tekintsünk el most nagyvonalúan attól a kérdéstől, hogy egy monopolhelyzetű, állami tulajdonban – vagy politikusok családtagjainak tulajdonában – lévő kiadó képes-e hulladéknál magasabb minőséget produkálni.) Röviden: baj lesz. A tankönyv nem egyszerűen „tartalomhordozó”, hanem pedagógiai módszertani segédeszköz. Ez teljesen nyilvánvaló a ma már általánossá vált alsó tagozatos „munkáltató” tankönyvek esetében, de legalább ennyire fontos funkció a felső tagozat vagy a középfok számára készült tankönyvek használata során is. Egy pedagógus tehát a sok választható tankönyv közül nem feltétlenül azért dönt egy bizonyos tankönyv mellett, mert az ozmózisról, hazánk második világháborús szerepéről vagy a térgeometriáról az általa fontosnak tartott ismereteket tartalmazza, hanem mert mindezt úgy segíti megtanulni, ahogy ő tanítani szeretné. Az iskolák tantárgyi munkaközösségei vagy az egyes pedagógusok – jó esetben – a tankönyvválasztás során azt mérlegelik, hogy melyik mekkora mozgásterek biztosít, mennyire segíti a tanulók munkáltatását, milyen bőségben kínál gyakorlást és értékelést szolgáló feladatokat, mennyire váltja ki a fénymásolt vagy netről letöltött alternatív szövegeket, képeket, ábrákat, stb. Húsz évvel ezelőtt egy jó pedagógust arról lehetett felismerni, hogy nem használja a tankönyvet. Ma arról, hogy használja – kreatívan, szelektíven, számos különböző célra, számos egyéb tartalomhordozó mellett, nem feltétlenül egy oly módon tervezett tanítási algoritmusba ágyazva, amit esetleg a tankönyv felkínál.

Mindez azt az általános célt szolgálja, hogy a tanítás differenciált legyen, tehát alkalmazkodhasson az egy osztályban tanuló gyermekek végtelenül sokféle tanulási igényeihez, lehetőségeihez és stílusához. Természetesen a tanítás nem pusztán egy erre alkalmas, egy adott tanulócsoport összetételéhez alkalmazkodó tanítási gyakorlathoz kiválasztott tankönyv kreatív alkalmazkodásától válik differenciálttá. Másfelől azonban az egyentankönyv puszta léte garantáltan erősen szűkíti a differenciálás lehetőségét, a tankönyv egészen egyszerűen rátelepszik a tantermi pedagógiai praxisra. Mivel nincs olyan, hogy egységes, mindenki számára üdvözítő pedagógiai (tanítási és értékelési) módszertan, egész egyszerűen nem létezik a differenciálást lehetővé tevő egyentankönyv sem.

Bármilyen meglepő, a pedagógusok módszertani lehetőségeit már a tankönyvterjesztés rendszerének megváltoztatásával is alaposan szűkíteni lehetett. A „tartós” – valójában kiradírozott és elnyűtt – tankönyv bevezetése már most azt jelenti, hogy az elsősök nem használhatják rendeltetésszerűen munkáltató tankönyveiket, s pedagógusaik sem használhatják ki az azokban rejlő fejlesztő lehetőségeket. (A „tartós tankönyvek” bevezetése egyébként csak egy pénzügy trükk: ha csak négyévente kell pénzt költeni a mindenki számára „ingyenessé” tett tankönyvekre a költségvetés a pénzénél marad.) Ha ezt a kormányzat megfejeli az állami monopólium érvényesítésén alapuló egyentankönyvekkel, akkor gyakorlatilag nagyobb csapást mér a csak pedagógiai módszertani szabadság mellett elvárható oktatási minőségre, mint a központi tantervekkel.

A tankönyvpiac felszámolása tehát rettentő mértékben minőségellenes. Ehhez képest már csak hab a tortán, hogy egyúttal mérhetetlenül drága is, mert az állam eddig nem költött pénzt tankönyvfejlesztésre, ráadásul a verseny kiküszöbölése elképesztő pazarláshoz, tehát költség- és árnövekedéshez vezet. Ha pedig mindezt a mi államunk műveli, elkerülhetetlen lesz a tankönyvkiadás korrumpálódása is. Vegyünk tehát búcsút a tankönyvpiactól Catullus szavaival: „és mindörökké testvérem, üdv és isten veled!”

    Új hozzászólás írása