Amikor felsőoktatásunkról gondolkodunk, elsősorban a 90-es évek gyors hallgatólétszám-növekedése, és az azt kísérő kapacitáshiányok jutnak eszünkbe. A jobban tájékozottak az ezredfordulótól felgyorsuló, szinte kizárólag világbanki hitelből majd az európai forrásokból finanszírozott kapacitásbővítésre és tartalmi modernizációra asszociálnak. Már nem sokáig.
Bejegyzésünk néhány adattal azt villantja fel, hogy a 18-25 éves korosztályok drámai létszámcsökkenése következtében a felsőoktatás expanziójának elsődleges utánpótlása elakadt. Először jöjjön a legfontosabb, a demográfia:
1. ábra; A születések száma a 2008 és 2016-2017 között a felsőoktatás által leginkább érintett korosztályok esetében (Forrás: KSH)
A fenti demográfiai folyamatban a csökkenés mértéke is aggasztó, de egyenletes – visszafordíthatatlannak látszó – üteme még aggasztóbb. A folyamat nagyon világos felsőoktatás-politikai üzenetet hordoz. Az üzenet súlya azonban nagyban függ a még kihasználatlan hallgatói kapacitásoktól.
2. ábra; A felsőoktatási diplomával rendelkezők 30-34 évesek közötti aránya (%) (Forrás: EUROSTAT)
Első megállapításunk tehát az, hogy a 18-25 évesekre alapozott, “fontolva haladó” felsőoktatási expanzió már az első hullám után elakadt a demográfiai tartalékok hallatlanul szerény volta miatt. A szlovákoknál, cseheknél és románoknál nagyobbat nyitottunk, de a németeknél, szlovéneknél és lengyeleknél sokkal kisebbet.
Ha a dolgozó és fizetőképes felnőtt korosztályokban megleltük a felsőoktatási kapacitások lehetséges felhasználóit, akkor tekintsük át gyorsan, hogy milyen szerepet töltöttek be az eddigi növekedésben, azaz milyen volt a hazai felsőoktatási expanzió szerkezete. A dolgozó felnőttek ma már a modern felsőoktatási rendszerek első-második számú célpontjai. E téren Magyarországnak – elvileg – komoly lehetőségei vannak, hiszen a felnőttel bevonása még közép-európai összehasonlításban is szerénynek mondható.
3. ábra; A 25-34 évesek közül bármilyen oktatásban résztvevők aránya (%), (Forrás: EUROSTAT)
A gyenge felnőttoktatási teljesítmény lehet veszély és lehetőség. Hogy a kettő közül – jelenleg – melyik, azt a hazai növekedés szerkezete dönti el.
4. ábra; A felsőoktatásban tanulók számának alakulása 1960 és 2008 között képzési forma szerint (fő), (Forrás: Felsőoktatási statisztikai kiadvány 2009, OKM)
A fenti adatok megerősítik az intézményvezetőkkel folytatott beszélgetéseket: a költségtérítéses képzések vonzereje megtorpanni látszik. A második – nyugtalanító – megállapításunk tehát az, hogy a hallgatólétszám bővülése minden képzési formában megállt. A felsőoktatás-finanszírozás szerkezetének rövid áttekintése tovább árnyalhatja a bővülés vagy legalább szinten tartás lehetséges hajtóerejéről folytatott gondolkodásunkat:
5. ábra; Az államilag támogatott és költségtérítés hallgatók számának változása 2000 és 2010 között (Forrás: NGM)
Az adatok világosan jelzik a fizető felnőttek számának hanyatlását. Harmadik megállapításunk az, hogy a hallgatólétszámok jelenlegi szintjét csak a költségvetési támogatások szinten tartásával és az érettségi vizsga színvonalának radikális csökkentésével lehetne – úgy-ahogy – biztosítani. Ez a forgatókönyv mind pénzügyileg (tekintettel az államháztartás konszolidációjára) , mind pedig oktatáspolitikai értelemben (tekintettel a NEFMI minőségközpontú felsőoktatási irányvonalára) valószínűtlennek látszik. Amennyiben a most zajló felsőoktatás-finanszírozási vitákban a normatív finanszírozás egy módosított változata kerül ki győztesen, a hallgatólétszámhoz kötött fejpénzek rendszere magától megkezdi a forráskivonást az ágazatból. A demográfiai kihívás a következő – területileg és méretgazdaságossági szempontból – széttagolt és sebezhető intézményhálózatot érinti majd.
6. ábra; A hazai felsőoktatási intézményhálózat a nappali hallgatók létszáma arányában 2010-ben (Forrás: KSH)
Összegezve a fentebb leírtakat: (1) A következő években elindul a hallgatólétszám csökkenése a felsőoktatásban, ez azonnali pénzügyi és intézmény-fenntartási problémákat fog okozni. (2) A felnőttek felvétele nem tud olyan méretűvé válni, hogy az ellensúlyozza a 18-25 évesek hiányát, ráadásul a felnőttek mást és másképp tanulnak, mint amit a legszorongatottabb helyzetbe kerülő kis intézmények (többnyire főiskolák) kínálnak ma.
A mindenkori oktatáspolitika-alkotás művészete jelentős mértékben a hátrányok és veszélyek lehetőséggé alakításában rejlik. A fentiekben előre jelzett veszélyek – többek között – lehetőséget adnának a következő fejlesztésekre:
- Az egyetem-főiskola közötti áldatlan és makacs határhúzási kísérletek befejezésére, a kicsi és fenntarthatatlan intézmények egyetemi integrációba vonásával. Ez olyan egységesen egyetemi intézményrendszert alakítana ki Magyarországon, ahol az egyetemeknek több, elsősorban felsőfokú szakképzést és Bachelor-programokat nyújtó kihelyezett központja (college) lehetne. A jelenleg gyakran zsákutcás képzéseke kínáló intézmények képzési kínálatának átalakítása után létrejöhetne az a regionális “felhordó” szerepük, amely már az anyaintézmény Master és doktori képzései számára is hasznos lehetne.
- Egy kormányzati szintű felnőttképzési stratégia végiggondolására a felnőtt tanulók mobilizálása érdekében, olyan újszerű ösztönzők bekapcsolásával, mint pl. az egyéni tanulási számlák kialakítása.
Tisztelt Setényi János!
Hozzá nem értőként és nem szakmabeliként nekem a cikke – és ezzel együtt a konklúzió – olvasása közben egy harmadik pont jutott eszembe, nem tudom, mennyire valós. Azt olvasom a – tönnyire internetes – újságokban, hogy ma a mélyszegnységben élő gyerekek aránya igen jelentős, van, ahol a 40% környékét említik. Messziről jött emberként én azt gondolom, közülük érdemi számban nem jutnak el a felsőoktatásig és ez tovább erősíti az (1) pontban leírtakat. Valós-e a probléma – jelen esetben, a felsőoktatás szempontjából?
Kedves Imre,
fontos dologra kérdezett rá. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek először a középfokú oktatást kellene meghódítaniuk, a felsőfokú tanulmányok ma még nagyon messze vannak tőlük. De időközben már a hazai nagytőkét és vállalkozásokat markánsan képviselő kamarai szakképzés-politika is bejelentette rájuk az igényét, mint betanított és szakmunkásokra (lsd. a 15 évig tartó tankötelezettség elképzelését).
A hazai demográfiai csökkenés azt jelenti, hogy minden oktatási érdekcsoport (felsőoktatás, szakképzés) szenved. Az Egyesült-Államok és Nyugat-Európa úgy csinálta végig a felsőoktatás tömegessé tételét, hogy eközben jelentős bevándorlás zajlott és a vendégmunkások vették át a betanított és szakmunkák nagy részét. Mivel a bevándorlás lassan közpolitikai tabuvá vélik Európában, a mostani helyzet kezelésére egyelőre nincsenek kész minták és kapaszkodók.
“Az adatok világosan jelzik a fizető felnőttek számának hanyatlását.”
Ennek azért van egy olyan oka is, hogy a felsőoktatási intézmények a felnőttoktatásban, (tipikusan levelező, táv) semmi pluszt nem adnak a papíron kívül. Miért fizessen ki az ember egy tantárgyra x tízezer forintot, amikor az adott félévben az egyetlen konzultáción annyi történik, hogy felsorolnak x könyvet és webcímet amin meg tudjuk szerezni a tudást….ehhez nem kell iskolába járni…
Illetve ma már többnyire a cégeket nem érdekli papír megléte, hanem csak a tudás, a tanulásképesség megléte, mert manapság az aktuális tudás nagyon gyorsan inflálódik…
Másik kérdés, szerintem nagyon rossz dolog, ha a létszámban mérjük az oktatási színvonalunkat. Kérdem én miért kell drága adófizetői pénzen diplomásokat képezni, recepciós, bolti eladó, stb. munkára?
Kedves Károly,
nagyon fontos dolgokról beszél. Fordítsuk pozitívra a megalapozott kritikáját: a felnőttoktatás igazi beindításához (a) a rugalmas tanulási formákban kínált programok radikális minőségjavulása szükséges, (b) a dolgozó, sikeres és fizetőképes emberek nagy részét már nem hosszú tanulmányok és papírok érdeklik, hanem kompetenciafejlesztő, rugalmas, rövid képzések.
Miközben a problémákról beszélgetünk én csodálatos fejlesztési lehetőségeket is látok.
A diplomások tömeges hazai munkanélkülisége – egyelőre – “városi legenda”. De erről bővebben és tények birtokában kellene gondolkodnunk. Én a legnagyobb problémának azt látom, hogy a jelenlegi ingyenes vagy nagyon olcsó képzések esetében a hallgatók nem vállalnak kockázatot és felelősséget a későbbi jövőjükért. A most egyetemeken és főiskolákon ülők egy jelentős része már az első évek alatt rájön, hogy értelmetlen irányban vágott neki a tanulmányainak (ez még nem baj önmagában), de semmi sem kényszeríti igazán a menet közbeni korrekcióra. Tandíj (vagy piacszerű “költségtérítés”) esetén ezerszer meggondolnák, hogy mire felvételiznek és azt hány év alatt végzik el. A diákhitel országos rendszere megengedné ezt a változtatást.