can you get high if you snort tramadol order tramadol online cod tramadol for shoulder pain

can valium help with pain diazepam 5mg how long do valium suppositories last

utsättningssymtom tramadol buy tramadol is tramadol illegal in thailand

soma sevişler barajı sazan avı soma online manisa soma atılgan sürücü kursu

bursa terminal soma seyahat buy soma quadrado magico soma de 45

soma lokantalar buy soma online manisa soma anadolu teknik lisesi

how long do i have to wait to drink after taking xanax buy alprazolam online no prescription does xanax and hydrocodone mix

what is xanax and valium alprazolam price xanax safe take while pregnant

o que resolve primeiro multiplicação ou soma soma online soma uydu görünümü

fast acting xanax buy xanax how long does xanax 5 take to work

A Fehér könyv tíz oktatáspolitikai forró krumplijáról

A nemrég a Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány megrendelésére elkészült Fehér könyv az oktatásról számos olyan oktatáspolitikai javaslatot tartalmaz, melyek bevezetése valós vagy vélt érdekeket sértene, vagy pedig ellentétes lenne széles körben osztott laikus vagy szakértői véleményekkel. Csupa olyan dologról van szó, ami valamilyen tekintetben változtatna a 2010 előtti oktatási rendszer működésén vagy kihúzná a szőnyeget a most épülő új rendszer alól. Ebben a bejegyzésben egy tíz forró krumpliból álló összeállítást osztok meg.

 

A tanfelügyelet függetlensége. Nem teljesen alaptalanul tartanak sokan attól, hogy egy esetleges 2014-es ellenzéki győzelem esetén az új kormány képtelen lesz kormányozni, mert az összes szóba jöhető „független” intézmény élén elmozdíthatatlan, a jelenlegi miniszterelnökhöz kötődő pártkatonák ülnek majd. Ebben az igazi csapda az, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok már most olyan narratívákkal készülnek, melyek a demokratikusan választott parlament legitimációját állítják szembe a különböző intézmények élére kinevezettek ennél csekélyebb legitimációjával. Azt nem tudom, hogy erre a politikai csapdahelyzetre mi lehet a megoldás. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy olyan országban, ahol a közintézményekkel szembeni bizalom ennyire alacsony, az intézményértékelésnek alapvetően az alkalmazott módszerek helyességén és a tanfelügyelők szakmai tekintélyén alapuló hitelességéhez biztosítani kell a tanfelügyelet függetlenségét. (Általában sem valószínű, hogy a jelzők nélküli politika visszaszorítható lesz a saját illetékességi körébe, ha az állam tekintélyét nem erősítik független intézmények.) Nincs mese, a tanfelügyelet tevékenységének legitimitásához a minőségértékelés intézményét legalább részlegesen függetleníteni kell a mindenkori kormánytól és a NER előtti Magyar Nemzeti Bank státuszát – vagy valami ahhoz hasonlót – kell számára biztosítani. Van, amikor nem feltétlenül azt kell tenni, ami célszerű, hanem ami helyes.

A KLIK megszüntetése. A Fehér könyv explicit módon nem tartalmazza a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ megszüntetését. Implicit módon azonban ez egyértelműen következik az intézményi autonómia helyreállításából, azon belül az óvoda- és iskolaigazgatók vezetői jogkörének helyreállításából, valamint a fenntartói jogosítványok önkormányzatok által létrehozott járási és regionális intézményfenntartó központoknak való átadásából. Mindezek a Fehér könyvben felvázolt strukturális javaslatok teljesen kiüresítik a KLIK jelenlegi feladatkörét. (Ép ésszel a KLIK számára nem lehet elgondolni valami új, az eddigiektől eltérő funkciót és az sem lenne helyes, ha egy alternatív oktatáspolitika megvalósítását részben olyan emberekre bízná a kormányzat, akiket a NER-rel szembeni lojalitás alapján válogattak ki.) Van olyan demokratikus ellenzéki párt, amely kísértést érez a KLIK megtartására, még ha ez szerepének újraértelmezésével járna is együtt. A kísértés valóban nagy lehet, részben mert a KLIK közoktatási szereplők tevékenységét kontrolláló szerepe ébreszthet nemtelen politikai vágyakat, részben pedig mert a jelenlegihez hasonlóan előkészítetlenül zajló tanügyigazgatási átszervezés sok buktatóval járhat. Mindenkinek látnia kell azonban, hogy egy kafkai „kastély” továbbműködtetése lehetetlenné tenné a közoktatás felszabadítását. Az állam által továbbra is ellátandó központi tanügyigazgatási feladatokat az Oktatási Hivatal és annak regionális központjai minden további nélkül el tudják látni, a helyi tanügyigazgatási feladatok ellátása pedig már egy közigazgatási reform kérdése.

Teljesítménystandardok. A magyar oktatáspolitika szinte rögeszmés makacssággal ragaszkodik a folyamatszabályozás eszközeihez, amivel már régen elérte a tantervek szabályozó erejének teljes legyengítését. Az újabb és újabb állami tantervek körüli törzsi háborúk egyetlen eredménye mára az lett, hogy tartalmi értelemben a közoktatás teljesen szabályozatlan lett, és – az érettségire felkészítő középfokú intézmények kivételével – az iskolákkal és pedagógusokkal szemben semmilyen tartalmi elvárás nem érvényesül. A fejlett országok ma már évtizedes gyakorlatának és az oktatástudomány főáramának megfelelően a Fehér könyv kimeneti szabályozókkal (teljesítménykövetelményekkel) operál, ami nyilvánvalóan maga után vonná a tantervi szabályozás „elinflálását”. Ez a szabályozási fordulat számos különböző okból komoly bátorságot igényelne egy demokratikus kormányzattól. Mindenekelőtt számolnia kellene az általános iskolákban és szakiskolákban a közismereti tárgyakat tanító pedagógusok ellenállásával, akik inzultusként élnék meg bármilyen valódi külső elvárás rögzítését. Ezen kívül a kormányzatnak képesnek kellene ellenállnia a szaktárgyi lobbik és a konzervatív pedagógiai körök nyomásának, akik elleneznék a mindenkire egységesen kötelező minimális kompetencia követelmények rögzítését. (Közülük sokan nem értenék és elleneznék egy standardokon alapuló nyolcadik évfolyamos kompetenciamérés funkcióját, amely nem egyes tanulókkal vagy pedagógusokkal, hanem egész iskolákkal szemben érvényesítené a szakmai elszámoltathatóság követelményét.) És végül a szakiskolák 10. évfolyamának végére javasolt kompetenciakövetelményeken alapuló közismereti záróvizsga a szakképzéssel foglalkozó és jellemzően a szűken értelmezett szakmatanulásra fókuszáló szakértők szinte mindegyikéből ellenállást váltana ki.

Általános iskolai tagozatok tiltása. A nemzetközi összehasonlításban elképesztően nagy szelekció csökkentése érdekében az egyik Fehér könyv által javasolt oktatáspolitikai beavatkozás a nyolcosztályos általános iskola komprehenzív jellegének megerősítése. Az ezt szolgáló oktatáspolitikai csomag egy – önmagában természetesen nem értelmezhető – eleme az általános iskolai tagozatok és képességcsoportok szervezésének tiltása. A központilag kiadott sillabuszokkal a jelenlegi kormányzat ezt lényegében (látszólag) megvalósítja, mert elméletileg minden osztályban ugyanazt tanulja minden gyerek. Amennyibe megtörténik a jelenlegi rendszer korrekciója, erős lesz az arra irányuló liberális és baloldali nyomás, hogy helyreálljon a 2010 előtti időszakra jellemző, már az iskolakezdés pontján borzasztóan szelektív tanulásszervezési és tartalmi szabályozási szisztéma. Ennek legfontosabb oka az, hogy a „tanszabadság” Magyarországon forgalomban lévő koncepciója nem engedi meg az iskolaszerkezet alapfokon kívánatos egységesítését és egy oktatási szintenként differenciált szabályozási megközelítés érvényesítését. (A Fehér könyv szerint a tantervek és programok sokaságának virágzása középfokon nem csak megendgedhető, de egyenesen kívánatos lenne.) Ráadásul a tanulásszervezés (tanuló csoportok szervezésének módja) és a tartalmi szabályozás (tanterv) szakértői körökben is krónikusan összekevert problémák, ami miatt a tagozatok szervezésének tilalmára a legtöbben valami a jelenlegihez hasonló mereven szabályozó központi tantervre asszociálnak. A tagozatok tiltása azért is forró krumpli, mert túl sokan tartják magukat érdekeltnek a helyreállításukban: a csökkenő gyermeklétszám miatt a túlélésért küzdő iskolák, a „könnyen tanítható” osztályok megszervezésében érdekelt pedagógusok, a gyermekük számára a szerkezetváltó iskolák felé vezető királyi utak működésében érdekelt szülők és mindenki, aki úgy gondolja, hogy jobb, ha a cigány gyermekek nem azokban az osztályokban ülnek, ahol az övék.

Szerkezetváltó iskolák korlátozása. Még nehezebb a helyzet a Fehér könyv „egységes általános iskola” csomagjának egy másik elemével: a nyolcosztályos gimnáziumok felmenő rendszerű kivezetésével és a hatosztályos tantárgyi tehetséggondozó programok indításának korlátozott számú egyedi engedélyhez kötésével. A nehézségek egyik forrása az a tény, hogy míg az alsós tagozatok pedagógiai értékét szinte semmi nem bizonyítja, addig számos olyan szerkezetváltó gimnázium létezik, melyek bizonyítottan kiemelkedően magas színvonalú oktatást nyújtanak. Noha semmi sem indokolja azt a félelmet, hogy ugyanezek az intézmények négyéves programjai kevésbé biztosítanának magas minőséget vagy eredményességet, innen nézve a Fehér könyv által javasolt beavatkozások rombolásnak, értékvesztésnek látszódhatnak. Nem kétséges, hogy lennének is jó páran az oktatási szakmában, akik valóságos érdeksérelmek miatt ezt így is kommunikálnák. Erre az interpretációra pedig széles, komoly véleményformáló (és érdekérvényesítő) erővel rendelkező értelmiségi csoportok lennének nyitottak, mert jórészt éppen az önkormányzati/állami szektoron belül működő szerkezetváltó gimnáziumi hálózat biztosítja gyermekeik problémamentes útját a legjobb hazai – egy ideje egyre inkább külföldi – tudományegyetemekre. Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy a pedagógia szakértői előszeretettel melengetnek minden kontextustól függetlenül konstruált „ideális iskolaszerkezet” víziókat, melyekben a hatosztályos gimnáziumok általánossá tétele előkelő helyen szerepel. Egy demokratikus, stratégiai változtatásokat elindító és a méltányosság szempontjait érvényesíteni igyekvő kormányzat bátorságának tehát egyik legnagyobb próbatétele éppen ez a javaslat lenne.

Általános képzés és szakképzés a szakiskolában. A 95-ös NAT elfogadása után nagyjából bő tíz évig tartotta magát az a nemzetközi oktatáspolitikai gyakorlatban ma is uralkodó felfogás, hogy az „alapműveltség”, később pedig a „kulcskompetenciák” fejlesztésére hivatott oktatás nem állhat meg a nyolcadik évfolyam végén, annak legalább a kilencedikig, jobb esetben a tízedikig kell tartania. Ezt a felfogást tükrözte a szakiskolai oktatás 2×2 évfolyamos szerkezete és erre segített rá Magyarországon a 18 éves korig kiterjesztett tankötelezettség. Volt azonban két olyan csoport, amely már a korábbi kormányzat idején elérte az alapképzés tíz évesre bővítéséből való kihátrálást: azok a szakképzéssel foglalkozó szakértők, akik szemüket mereven a szakmatanulás aspektusára szegezve ignorálták a középfokú oktatás egyéb funkcióit, s azok a politikusok, akik a szakiskolai lemorzsolódást a tanulók számára minden bizonnyal sokkal szórakoztatóbb szűk értelemben vett szakmára való felkészítés idejének kilencedikre való előrehozásával vélték megoldani. Amikor a jelenlegi kormányzat a „duális képzésre” való átállás során gyakorlatilag felszámolja a szakmunkástanulók közismereti oktatását lényegében azt a folyamatot fejezi be kíméletlen következetességgel, ami már korábban elindult. Mindezzel szemben a Fehér könyv nem egyszerűen visszatér a kitolt idejű általános oktatás koncepciójához, de azt a korábbi oktatáspolitikai gyakorlattal szemben következetesen érvényesítené: a szakiskolákban a tízedik osztály végére kompetencia alapú közismereti záróvizsgát javasol. Ezt nyilvánvalóan ellenezni fogja az összes szakképzési szakértő és volt oktatásirányító, akik részt vettek a 2010 előtti szakképzés politika alakításában. De nem csak ők: a közvéleményt 2010 óta folyamatosan mérgezik a „munkaerőpiac igényeiről” szóló, semmilyen ténnyel nem igazolható nettó butaságok.

Kötelező angol nyelvi érettségi vagy záróvizsga. Nincs olyan az élethez feltétlenül szükséges kulcskompetencia, mellyel összefüggésben Magyarország leszakadása Európa más országaihoz képest olyan hatalmas lenne, mint az idegennyelv-tudás. Magyarország felnőtt lakosságának 74,8 százaléka semmilyen idegen nyelvet nem képes használni, ez az arány az utánunk következő sereghajtó Spanyolországban is „csupán” 46,6 százalék. Ilyen mértékű kommunikációs szakadékot csak relatíve hosszú idő alatt és csak hatalmas, koncentrált erőfeszítéssel lehet felszámolni. Ezért javasolja a Fehér könyv az angol érettségi kötelezővé tételét és az angol nyelv beemelését a szakiskolai közismereti záróvizsga tárgyai közé. Ennek a beavatkozásnak az ellenzői nem a nyelvtanulást fölösleges luxusnak tartók, hanem a többi nyelv oktatásában érdekeltek közül kerülnek majd ki, akik erőforrások – és erőforrást jelentő tanítási idő – elvesztésétől tartanak majd. Tudásuk leértékelődésétől tartva őket fogják támogatni azok is, akik angolul nem, de valamilyen más nyelven képesek beszélni, írni és olvasni. Hasonló ellenszenvvel fogadják ezt majd azok is, akik „angolszász kulturális monopólium” kialakulásától, a kulturális diverzitás csökkenésétől félnek. Mivel azonban az angol nyelv és bármilyen más nyelvek használati értéke között hatalmas szakadék van, a koncentrált erőfeszítés az angol használatára való képesség minimális követelménnyé tételét indokolja. Egyszerűen ezt diktálja a lehetőségekkel számot vető józan ész. S bár mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az oktatáspolitika ne támogassa, ösztönözze, vagy – a felsőoktatás esetében – ne kényszerítse ki második vagy harmadik nyelvek megtanulását, ezzel az ellenállással számolni kell.

Feladatfinanszírozás. A teljes államosítást nem a FIDESZ szakértői találták ki, (azt a laikus miniszterelnök, gazdasági miniszter és nem kevésbé laikus kereszténydemokrata oktatásirányítók hajszolták át) a központi bérfinanszírozást viszont igen. Már jóval a választások előtt a „nagyobb állami szerepvállalás” jegyében az inputfinanszírozásra való visszaállást képviselték. Ennek nagy valószínűséggel a közoktatás finanszírozási biztonságára való törekvés volt az oka, amelyet 2006-tól kezdve csakugyan erősen veszélyeztetett a költségvetési forráskivonás. Ez a javaslat azonban téves premisszákon alapult. A jelenlegi kormány tevékenysége jól példázza, hogy a költségvetési ráfordítások radikális csökkentésének bármilyen finanszírozási modellben tág tere van, ráadásul az önkormányzati hozzájárulás jelképes méretűvé zsugorítása önmagában is jelentősen csökkenti az oktatási ráfordításokat. Arról nem is beszélve, hogy az inputfinanszírozásról korábban is tudható volt, hogy annak elfogadhatatlan mellékhatásai vannak. Nem tudjuk, hogy a FIDESZ szakértői mennyire látták be korábbi elképzeléseik tarthatatlanságát. Ha ez nem történt meg, kommunikációs értelemben nem lesz nehéz dolguk, ha egy új kormányzat visszaáll egy sokkal hatékonyabb és méltányosabb normatív (a tanulók, illetve a tanulócsoportok számától függő automatizmuson alapuló) finanszírozási rendszerre, mert újra előállhatnak a „finanszírozás biztonságát féltő” szövegekkel. Ez újabban megfejelhető azzal is, hogy a jelenlegi kormányzat egyre csökkenő hitelességű pedagógus fizetésemelésről szóló ígéretei is egy központi bérfinanszírozási rendszerbe illeszkedő „pedagógus életpálya modellbe” illeszkednek. A Fehér könyv által javasolt feladatfinanszírozásra való átállás tehát nagy ellenállásba ütközik majd, ha az új kormány nem biztosít garanciákat a finanszírozás mértékével kapcsolatban, és ha nem veszi komolyan a pedagógus bérek felzárkóztatását.

Felsőoktatási tandíj. A tandíjról szóló szakmapolitikai diskurzust már nagyon régen „elszennyezte” a politika, ezért ma már szinte lehetetlen róla értelmesen beszélni. Nem kétséges tehát, hogy ezzel kapcsolatban a politikai szavazatmaximalizálás szempontjai felül fogják írni a minőséggel és méltányossággal kapcsolatos megfontolásokat. A Fehér könyv nem tekinti a felsőoktatási tanulmányokat közjószágnak, ezért nem is tartja azt olyan szolgáltatásnak, melynek ingyenessége evidencia. Szakmapolitikai anyagról lévén szó, a Fehér könyv egy a jelenleg igazságtalanul elosztott terhek igazságosabb „terítését” javasolja egy teljesítményre ösztönző mindenki által fizetendő minimális alaptandíjjal, melyet a rászorulók esetében az állam átvállalna. Noha sokan sokszor elmondták, hogy a tandíj „nem ördögtől való”, (ami meglehetősen defenzív álláspont) a politikai szereplők között ez a javaslat valószínűleg nem lesz népszerű. Az említet átpolitizáltság miatt ennek az is oka, hogy a jelenlegi kormány tevékenysége sem feltétlenül ébreszt rá sokakat arra, hogy a felsőoktatásba való belépés lehetőségét nem feltétlenül a tandíj, hanem általában az extrém méretű költségvetési forráskivonás és az erre „rásegítő” szabályozás okozza. Mindezeken felül nehezíti a tisztánlátást, hogy szinte kibogozhatatlanul keverednek egymással az állami tandíjtámogatás, a rászorultsághoz kötött szociális ösztöndíjak rendszere és a jobb teljesítményre ösztönző tanulmányi ösztöndíjak rendszere.

Roma integráció. Bármilyen szégyenteljes is ez, tudnunk kell, hogy a liberális oktatáspolitika egyik legnépszerűtlenebb eleme a roma tanulók szegregációjának visszaszorítására való törekvés volt. Utólag látható, hogy ennek a politikának voltak ugyan átmeneti sikerei, de mivel 2006 után felpuhult, a szegregáció erősödését érdemben nem fékezte le, a jelenlegi kormányzat pedig egyenesen felgyorsítja azt. 2014 után nagy valószínűséggel a roma tanulók elkülönítése elér egy olyan mértéket, amely mellett már elégtelenek lesznek a 2002 után alkalmazott többnyire puha eszközök, a szegregáció visszaszorítása érdekében tehát miden korábbinál határozottabb fellépésre lenne szükség. Azt is látnunk kell, hogy nem egyszerűen a közvélemény egy jelentős részének politikai ellenállásával kellene számolni, de a közvélemény kutatások adatai szerint a közoktatás szereplői sem támogatják egyértelműen a deszegregációs célokat. Másfelől azonban nincs olyan mérce, amely szerint demokratikusnak nevezheti magát egy olyan politikai formáció, amely eltűri az emberi jogok ilyen mértékű tömeges megsértését. Nem valószínű, hogy e tekintetben a Fehér könyv feltalálta a nagyon különböző helyi erőterekben is működőképes oktatáspolitikai megoldásokat. A Fehér könyv kiinduló pontja azonban jelentős hangsúlyeltolódás minden eddigi oktatási anti-diszkriminációs oktatáspolitikához képest: amíg az egész rendszer szelektivitása nem csökken radikálisan, addig a 2010 előtt alkalmazott deszegregációs politikák eszközei önmagukban nem vezetnek eredményekre. Lehetne tehát okosabban csinálni, csak akarni kell. Akarni pedig kötelező.

Nem biztos, hogy e témák mindegyike valódi politikai kockázatokat hordoz, mint ahogy az sem, hogy az itt összefoglalt tízes lista teljes lenne. (Az itt letölthető Fehér könyvben más forró krumplikat is felfedezhetnek.) Mindazonáltal a lassan elkezdődő választási kampányban érdemes komolyan odafigyelni arra, hogy a politika szereplők mit képviselnek majd ezzel a tíz kérdéssel kapcsolatban. Jó jelzés lesz ez arra, hogy melyik párt mennyi szakmapolitikai kompromisszumot köt majd valós vagy vélt szavazatmaximalizálás érdekében.

 

Hozzászólások:

  • Szekszárdi Júlia 2013.09.09. 12:05 Válasz

    Nagyon jó ez, kiváló alapja lehetne egy normális szakmai vitának. De ilyen felforrósodott, elkeseredett és bizalmatlan hangulatban nagyon nehéz elfogulatlanul érvelni kész partnereket találni hozzá. Pedig kellene, mert létkérdéseket vetsz fel.

  • Hora János 2013.09.11. 19:08 Válasz

    Több ponthoz is szeretnék hozzászólni, elsőként a szakképzéshez.
    Aki szakiskolában tanított tudja, hogy a 9-10. osztály hatékonysága különböző szakmacsoportok esetén jelentősen eltért. Míg például a kereskedőnek készülő tanulók általában jól teljesítettek, addig a fémes szakmára készülők jellemzően egyszer-kétszer megismételték a 9. osztályt, és a 16. életévük betöltése után elkezdték a szakmai évfolyamot. Esetükben a két közismereti előkészítő évfolyamnak sok haszna valóban nem volt. Ezért születhetett meg 2009-ben az elképzelés az előrehozott szakképzésről. És amikor megszületett nem is érintett volna többet mintegy 30 szakmánál. Sajnos a törvény elfogadására valóban 97 szakma került be a körbe, ami szerintem is komoly hiba volt. Ezt a hibát nyilvánvalóan betetőzte a 3 éves szakképzés általánossá tétele, megfejelve a közismereti óraszám radikális csökkentésével.
    Mégis úgy vélem, a 9-10. közismereti évfolyamok minden szakmára kiterjedő visszaállítása aggályos.
    A plusz 2 évfolyamnak nyilvánvalóan akkor van létjogosultsága, ha követelményrendszere túlmutat az általános iskoláén. Ezt tükröznie kellene a záróvizsgának is. De mi történne azokkal a tanulókkal, akik az elvárható szint alatt teljesítenének? Nem kezdhetnék meg a szakmai képzést? Ez az általános iskolák jelenlegi kibocsátási szintjei mellett szakmacsoportok majdnem teljes kiürülését jelentené. Vagy a nem megfelelő tanulók nem kapnának 10. osztályos végbizonyítványt, és úgy kezdenék meg a szakmatanulást? Ebben az esetben pont oda jutnánk, ahonnan elindultunk.
    Mivel az egyes szakmák közismereti igényei jelentősen eltérnek, így személy szerint a szakképzésnek egy sokkal cizelláltabb rendszerét tudnám elképzelni mind a bementi szintek, mind pedig a továbblépés lehetőségeit tekintve.
    Ennek részletes leírása azonban nem férhet bele egy hozzászólás kereteibe.

Új hozzászólás írása