can ambien cause dry mouth zolpidem online ambien in the uk

buy carisoprodol online Hawaii buy soma shokugeki no soma 56 eng

soma würfel buch buy soma soma bay ägypten hotels

medicament xanax efecte buy xanax xanax afhankelijkheid

can tramadol affect kidney function tramadol overnight shipping how many mg of tramadol can kill you

best bioavailability xanax alprazolam xanax is it okay to mix xanax and benadryl

what does xanax xr do buy xanax xanax delusions

how long does the valium effect last valium diazepam purchase valium Denver

xanax swallow or dissolve buy xanax generic xanax numbers

xanax once per week buy xanax xanax with nucynta

A decentralizált oktatásfinanszírozásról

Mielőtt átadnánk magunkat a tervbe vett nagyobb állami finanszírozási szerepvállalás felett érzett örömnek, érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, hogy miért decentralizált a magyar oktatásfinanszírozási rendszer? A rövid válasz az, hogy mert az oktatásirányítás is decentralizált. (Az ennek fenntartása mellett szóló érveket egy korábbi bejegyzésben röviden összefoglaltam.) Ezen túl azonban a finanszírozásnak saját logikája van, amit értenünk kell, mielőtt a működő rendszer átírásán kezdenénk gondolkodni. (Az OktpolCafé reflektálni fog a központi bérfinanszírozás bevezetésének ötletére is, de előbb lássuk a jelenlegi mechanizmust.)

Mindenekelőtt szeretném világossá tenni, hogy az alábbiakban nem a közoktatásba kerülő közpénz mennyiségéről és nem a különböző fejlesztési célokra elköltött milliárdokról lesz szó. Ez a bejegyzés az alapfinanszírozás rendszeréről (a költségvetési források elosztásának módjáról) szól. Hogy a rendszer logikája érthető legyen, szükség van egy nagyon rövid oktatásgazdaságtani alapvetésre. (Ígérem nagyon egyszerű lesz, nem fog fájni.) Elsősorban azt kell látnunk, hogy milyen a közoktatási szolgáltatások költségszerkezete.

A közoktatási kiadások döntő része évente visszatérő költség, egy kisebb, évente változó része pedig un. tőkekiadás, ami az egyszeri nagyobb értékű ráfordításokat (például egy új tornaterem felépítését) jelenti. A tőkekiadások lényegében pufferként, a mindenkori lehetőségek függvényében erősen változó volumenű költségként viselkednek. (Ez azért lehet így, mert a magyar közfinanszírozás – számos boldogabb ország gyakorlatával ellentétben – nem ismeri el az amortizációt, az épületek és eszközök értékvesztését.) Ami azonban lényeges, az évente visszatérő kiadások szerkezete. Mivel a közoktatás magas munkaerő igényű közszolgáltatás, annak finanszírozásában meghatározó súlya van a bérköltségeknek: a fizetéseknek és az azokat terhelő járulékoknak. A fenti ábra az arányok jó megközelítését sugallja, noha országonként és időszakonként vannak kisebb eltérések. A dologi kiadásokra elsősorban a közüzemi díjak alakulása és az iskolaépület mérete, állapota gyakorolnak hatást.

Vessük tehát figyelő tekintetünket a legnagyobb tételre, a bérköltségekre. Ezzel kapcsolatban a legfontosabb tudnivaló, hogy azokat nem a tanulók létszáma, hanem a tanulócsoportok száma és az oktatási program határozzák meg. Könnyű belátni, hogy egy adott program szerint oktatott 15 fős és egy 35 fős osztály által generált költségek között lényegében nincs különbség: mindkettőben ugyanannyi pedagógus foglalkoztatására van szükség. Ebből következik, hogy amikor egy iskolában az egy főre eső kiadásokat számoljuk, (ami az oktatásfinanszírozás legeslegfontosabb indikátora) nem indulhatunk ki a tanulók számából. Ezért az alábbi (csak látszólag bonyolult) képletben az átlagos bérköltséget nem a tanulók számával, hanem a tanuló/pedagógus aránnyal kell osztanunk, s ehhez kell hozzáadnunk az egy tanulóra eső dologi kiadásokat.

Mi következik ebből az oktatásfinanszírozási mechanizmus működésére? A központi költségvetési finanszírozással szemben alapkövetelmény, hogy (1) technikailag egyszerűen menedzselhető kell, hogy legyen, és hogy (2) biztosítsa a hatékonyság minimumát, például azt, hogy a pénz oda menjen, ahol a gyermek tanul. Ezeknek a követelményeknek egy valamilyen egyszerű formula alapján (például tanulók létszáma) kiszámított normatív mechanizmus felel meg. Az eddigiekből viszont az derült ki, hogy az iskolai költségvetési tervezés logikája alapvetően más: nem a tanulók számából, hanem a tanulócsoportok száma és a helyi tanterv által meghatározott munkaerő igényből (a szükséges pedagógus létszámból) indul ki. A két különböző logika akkor hozható többé-kevésbé összhangba, ha:
•    nincs eltérés az egyes iskolákban tanított programok között,
•    nincs, vagy nagyon kicsi az eltérés a tanulócsoportok létszáma között.

A tanulócsoportok létszámában lévő különbségek elméletileg kezelhetőek valamilyen csoportszámhoz igazított normatív rendszerrel (így is mindenképpen lennének olyan iskolák, amelyek nagyon jól járnának, míg mások nagyon rosszul), de a tantervi különbségekből fakadó kiadáskülönbségek egyszerűen kezelhetetlenek a központi költségvetési finanszírozás számára. Ha tehát az iskolák nem ugyanazon központi program szerint tanítanak, (márpedig Magyarországon ez a helyzet) akkor szükség vagy egy közbeiktatott „interface-re”, ami összehangolja a költségvetési és az iskolai tervezés eltérő logikáját. Ez az „interface” az iskolák tulajdonosi jogait gyakorló fenntartó.

Alapvetően tehát az oktatásfinanszírozási rendszer két, egymástól erősen elkülönülő finanszírozási kapcsolatból áll:

  1. Az állami költségvetés és a fenntartók közötti kapcsolat: az állam nem az oktatást finanszírozza (az a tulajdonos dolga), hanem közösségi érdekek alapján támogatja a fenntartókat abban, hogy azok oktatási szolgáltatást biztosítsanak minden gyermek számára. Ez a rendszer szektorsemleges, bármilyen fenntartó elméletileg ugyanazon kondíciók alapján részesül költségvetési támogatásban. (A bátorságáról híres Horn kormány által a Vatikánnal megkötött szerződés óta ez alól csak az egyházi iskolák képeznek kivételt, melyek egy kicsit egyenlőbbek, mint bármilyen más fenntartó. Ezért rajtuk kisebb a nyomás, hogy a gyermeklétszám csökkenése miatt csökkentsék oktatási kapacitásaikat, amelynek eredménye az egyházi szektor arányának örvendetes növekedése.) Ebben a finanszírozási kapcsolatban fel sem merül, hogy mekkorák az egyes iskolákban folyó oktatás valódi fajlagos költségei.
  2. A fenntartók és az iskolák közötti finanszírozási kapcsolat: kereteit a fenntartók által hozott tulajdonosi döntések határozzák meg: indítható osztályok száma, pedagógia program elfogadása, fenntartói oktatási prioritások, stb. A tulajdonképpeni pénzügyi tervezést végezheti az iskola is és tere van a helyi költségvetési alkunak.

E rendszer szépsége elsősorban abban áll, hogy amikor a fenntartók megteremtik az egyensúlyt legkülönbözőbb forrásokból származó bevételeik és legkülönbözőbb (köztük oktatási) kiadásaik között, akkor lényegében összehangolják a központi költségvetési finanszírozás és az intézményi pénzügyi tervezés eltérő logikáját.

Néhány ok, ami miatt ez az egész – úgy nagy általánosságban, egy csomó konkrét, de megoldható probléma ellenére – rendben van:

  • Néhány évtized szocializmus után jól tudjuk, hogy az állam reménytelenül pocsék tulajdonos. Szerintem a központi állam (vagy dekoncentrált intézményei) ne nevezzenek ki igazgatókat, ne állapítsanak meg intézményi költségvetéseket, ne fogadjanak el iskolai pedagógiai programokat, ne rögzítsék az indítható tanulócsoportok számát, és egyáltalán: maradjanak távol a helyi oktatási hálózatok vagy egyes intézmények menedzselésétől.
  • Ez a rendszer alkalmas arra, hogy erős pénzügyi ösztönzőkkel operáljon. A fejkvóták változtatásával az oktatáspolitika hihetetlenül erős pozitív vagy negatív ösztönzőket alkalmazhat, ezek nélkül az oktatáspolitika béna kacsa. Erre azért van mód, mert a normatív támogatási összegeknek semmi köze sincs a valódi oktatási kiadásokhoz, azok mérlegelése a fenntartók dolga.
  • Mivel ez a rendszer nem iskolák működését, hanem az iskolák által ellátott feladatokat finanszírozza, nincs olyan kényszer, hogy a fajlagosan eltérő költségigényű programok oktatását külön iskolákban szervezzék meg. Ezért van az, hogy Magyarországon nem nemzetiségi, roma, SNI, művészeti iskolák működnek eltérő finanszírozási kondíciókkal, hanem a legkülönbözőbb feladatokat ellátó (program szerint oktató-nevelő) általános és középiskolák. Gondolom, nem kell hangsúlyozni, hogy ez – önmagában nem elégséges, de kulcsfontosságú – előfeltétele egy integráló, az igényekre rugalmasan reagálni képes iskolarendszer működésének.
  • A helyi finanszírozási kapcsolatokban biztosított a finanszírozás és az ellátott feladat közötti összhang folyamatos fenntartása. Ha az önkormányzatok kemény költségvetési korlátok között gazdálkodnak (például nem nyitunk nekik kiskapukat az „önhibájukon kívül” felhalmozott adósságok kifizetésére) akkor ezt kíméletlenül érvényesítik az iskolák finanszírozásában is, ami a közpénzek hatékony felhasználásának legfontosabb garanciája.
  • A fenntartói szerep – elméletileg – megengedi, hogy érvényesüljenek a helyi kontextusból fakadó oktatási-nevelési célok, amire a távoli központi irányítás egyszerűen képtelen. (Ezt a szerepet persze a fenntartóknak be kellene laknia és valódi, stratégiai célokat rögzítő tulajdonosként kellene viselkednie.)

Hozzászólások:

  • Szemkeő Judit 2010.10.11. 09:43 Válasz

    Kedves Péter!
    A struktúra elvi leírásában egyetértünk. Világos a fogalmazás. Valóban így néz ki elméletben a fenntartókon keresztül történő közoktatás-finanszírozási rendszer. Az elv helyes, de a megvalósítás feltételrendszere nélkül beleütközünk a megvalósítás problémáiba.
    A gyakorlat elemzéséhez egyrészt – erről már korábban szó esett – az elemzés részévé kellene tenni a magyar önkormányzati rendszer belső aránytalanságait és működési problémáit, de ezen kívül vegyük figyelembe a valódi önkormányzatiság felelősségekre vonatkozó jellemzőit. A helyi iskolát ebben a rendszerben a település minden lakójának nem csak szóban kell akarnia, ez a megoldás helyi összefogást és áldozatvállalást is követel. (Évekkel ezelőtt a „Falu” című lapban részletesebben írtam erről.) A kisebb önkormányzatok mind oktatáspolitikai, mind anyagi, mind kommunikációs vonatkozásban olyan megterhelő feladatot kapnak a fenntartói feladatokkal, amelyeknek csak kevés önkormányzat képes megfelelni.
    Ne higgyük, hogy új problémával állunk szemben! Eötvös József is sok írásában elemzi az önkormányzatok finanszírozási problémáit. Az elmúlt 150 évben többször került be az oktatási jogszabályokba – a helyi problémák csökkenetése érdekében -, hogy a falvakban tanító pedagógusoknak alacsonyabb a kötelező minimális bére. Ezt akarjuk? Olyan szabályozási is volt többször az elmúlt 150 évben, hogy „segélyeket” kérhettek a rászoruló települések. Ez lenne a megoldás?
    Jónak minősíthető megoldást csak alapos és a valóságos helyzetet több szempontból feltáró elemzéssel lehet találni, ezzel egyetértek. Az oktatásfinanszírozás nem elsősorban gazdasági kérdés. Örömmel olvasnám, hogy a rendszerben lévő tényleges problémákat (jó lenne, felsorolni, hogy pontosan mely problémákról beszélünk) KONKRÉTAN hogyan oldanák meg azok, akik a fenntartókon keresztül történő finanszírozás mellett voksolnak.
    Judit

  • Radó Péter 2010.10.11. 12:40 Válasz

    Kedves Judit, két dologra reagálok, amennyire lehet tömören. Az egyik a lehetséges megoldásokról, a másik a megoldások életszerűségéről szól – lényegében ez a két dolog ki is jelöli a bejegyzésem kontextusát.

    Ahogy jelezte, a probléma nem szűk értelemben vett oktatásfinanszírozási kérdés, hanem általános közigazgatási. Ha tehát az oktatásfinanszírozás kisebb-nagyobb problémáinak megoldásán gondolkodunk, a lehetséges válaszok mindegyike közigazgatási reformról, és nem oktatásról szól. A jelenlegi rendszerben az önkormányzatok elsősorban fejlesztő-vállalkozó-beruházó szervezetek, a helyben nyújtott szolgáltatások erősen másodlagosak. (Ennek okai már nagyon messzire vezetnek.) A másik probléma hatékonysági kérdés: ennyire szétaprózódott rendszerben biztosítható-e a mérethatékonyságból fakadó finanszírozási mozgástér és a megfelelő tulajdonosi irányítási professzionalizmus. A válasz nyilvánvalóan nem, de az, hogy ezt hogyan lehet úgy megoldani, hogy a közoktatás helyi közszolgáltatás maradjon már egy bonyolult kérdés. Mindezek alapján: én nem nyúlnék az oktatásfinanszírozási rendszerhez mindaddig, amíg a közfinanszírozás új rendszere ki nem alakul, és ebben az új rendszerben törekednék arra, hogy megőrizzem a decentralizált allokációs rendszer (a bejegyzésben leírt) minden előnyét.

    Mindehhez képest mi várható? A közigazgatási rendszer új kereteiről semmit sem tudunk, azt viszont tudjuk, hogy az oktatásfinanszírozásban erős központosítás várható. Ha e mögött csak az új kormányzat atavisztikus etatizmusa állna a helyzet relatíve egyszerű lenne, azzal szemben kellene kialakítanunk valamilyen viszonyt, amit majd kezdeményez. A helyzet azonban ennél sokkal rosszabb. 2005-2008 között az önkormányzatok normatív állami támogatása 549-ről 338 milliárdra csökkent, miközben a különböző papírok értékesítéséből származó adósságállományuk 7-ről 211 milliárdra nőtt. (A kiesett jövedelmeket pótolták hitelfelvétellel – Figyelő, 2010/40.sz.) Ebből az követezik, hogy a zömében kormánypárti önkormányzatok (is) hatalmas nyomást gyakorolnak a kormányra egy “racionálisabb feladatmegosztás” érdekében, abban érdekeltek, hogy működésre és beruházásokra felvett hiteleik szanálása érdekében az állami költségvetés átvállalja közszolgáltatási kiadásaik jelentős részét. Szerintem azt adják fel, ami elsősorban indokolja autonómiájukat…. Mindezek alapján a bejegyzésemnek erősen kármentő küldetése van.

  • Setényi János 2010.10.11. 17:27 Válasz

    Kedves Kollégák,

    Az 1993-ban létrejött hazai önkormányzatiság intézményfenntartói és oktatásirányítási teljesítménye szintenként változik. Itt most a terjedelmi korlátok miatt csak egy erősen leegyszerűsítő összegzésre nyílik mód, ami mögött azonban 15 évnyi helyi fejlesztői gyakorlat áll. A legfontosabb kiindulópont, hogy a magyar önkormányzati rendszer nem egységes, hanem egymástól elszigetelt irányítási szintek halmaza. Következésképpen a mai önkormányzati rendszer problémáit szigorúan szintenként érdemes számba venni, általában biztos,hogy nem. Hozzászólásom nem az önkormányzati rendszer hivatalos frazeológiáját követi (“térségi és települési önkormányzatok”), hanem a valóságot:

    (1) A megyei szint – egészében – gyengén teljesített, a fenntartáson túl nem sok kezdeményezés mondható el erről az irányítási szintről. Ez szint (párt)politizálódott át legkorábban és itt tapasztaltunk leginkább dzsentri-jellegű hatalomgyakorlási technikákat.
    (2) A megyei jogú városok szintje volt az a szint, ahol a költségvetés, a feladatok, a helyi kompetencia és az intézményhálózat mérete harmóniában volt, ez a szint a hazai oktatáspolitika talán legstabilabb és legpozitívabb eleme volt az elmúlt másfél évtizedben. A 90-es években a megyei városok egy részében olyan oktatáspolitikai innovációk folytak, amilyeneket én csak nálunk fejlettebb európai régiókban láttam korábban.
    (3) A kisvárosok szintje – rövid virágkor után – egyértelműen a túlvállalás és egyre szűkebb mozgástér feszültségében él. Nen véletlen, hogy éppen itt kezdődött el az intézmények átadása, megyei szintre tolása. Mára már tudható, hogy szakképzést fenntartó szintnek pl. nem alkalmas a kisvárosi méretű település önkormányzat.
    (4) A 93-as rendszer egyértelműen kritikus szintje a falu. Sem a megfelelő intézményi méretek, sem a költségvetési mozgástér sem pedig a szakmai hozzáértés nem áll(hat) a falusi döntéshozók rendelkezésére. A falusi iskolák világa a mai önkormányzatiság leginkább minőségelvű beavatkozást kívánó eleme (lsd. az OPEK erről írott jelentését).

    Ebből legalább két következtetés vonható le:

    – a falusi szinttel kezdeni kell valamit, de ez a kistérségi kerettel kialakult és többé-kevésbé működőképesnek mondható, tehát itt nem érdemes rombolásba kezdeni,
    – általában nem érdemes a működést sem minősíteni sem reformálni, mert a magyar településszerkezet nem viseli el az egyenmegoldásokat, ami jó a megyének az elviselhetetlen egy Szeged vagy Miskolc méretű városnak.

    Eötvösék kezdeti dogmatikus vitájának (“centralisták kontra megye”) fő tanulsága éppen a központi egyenmegoldások működésképtelensége volt. Persze ennek felismeréséhez történelmi ismeretek és műveltség szükséges.

  • Radó Péter 2010.10.11. 18:53 Válasz

    János, abszolút egyetértek azzal, hogy a négy szintet differenciáltan kell kezelni, ötödikként még hozzátenném Budapestet, mint speciális csomagot. Ami azonban a várható változásokat illeti, arra az általad felhozott történeti példa némi korrekcióval pompás analógiát szolgáltat. A dualizmus kori (lényegében korábbi) dilemma nem központi kormány versus megye dichotómián belül fogalmazódott meg. A centralisták egy “technológiai értelemben” erős központi államot ÉS erős helyhatóságot (helyi önkormányzatot), a municipalisták pedig egy rendies megyei hatalmi szerkezet megőrzését proponálták. A mai inga municipalista irányba leng ki, azzal a különbséggel, hogy a központi állam ma már pont úgy megszállt hatalmi erőtér, mint a megye, e kettő kombinációja jelöli ki azt a közigazgatási mezőt, amit helyzetbe kell hozni az ebből kilógó régiókkal és autonóm településekkel szemben. Ebből lesz majd közigazgatási reform, ha racionális, ha nem.

    Az igazi kérdés az, hogy mit kell bevinnie ebbe az oktatásnak. Legendásan kármentésre orientált gondolkodásom azt mondatja velem, hogy noha az oktatás számára értelmes közigazgatási reformra kicsi az esély (részben erről szólt Juditnak írt válaszom), az jó lenne, ha a hatalomgyakorlás helyi-megyei intézményes kereteinek átalakítása meghagyná azt, amit a Gazsó féle 85-ös reform a politika stupiditásával szemben részben megteremtett: az iskolai intézményi autonómia tágra szabott kereteit. (Nem azért mert az iskolai autonómia az én szent tehenem, hanem mert egyfelől ez az oktatás alkalmazkodó képességének a feltétele, másfelől – és ez részemről új fejlemény – ez a világtól elszakadt központi elvárásokkal szembeni ellenálló képességének a garanciája.) Ennek a megközelítésnek az egyenes következménye az, hogy szeretném, ha a közfinanszírozási rendszerben megmaradna az a kétszintűség, amit a bejegyzésben leírtam. Ha nem, akkor nem csupán a – különböző méretű – települési önkormányzatok autonómiája alól kerül ki a szőnyeg (ez ma szinte elkerülhetetlennek látszik), de az iskolai intézményi autonómia alól is. Cseppet sem véletlen, hogy az oktatási államtitkárság kezdeményezései nem egyszerűen egy rendszerváltozás előtti, de egy 1985 előtti világot idéznek meg….

  • Váradi Balázs 2010.10.12. 06:03 Válasz

    Egyetértve a bejegyzésben foglaltakkal és János diagnózisával, ami a különböző szintű önkormányzatok fenntartói működését illeti, egy fafejű politikai gazdász (én) ezt úgy fogalmazná meg, hogy az alap- és középfokú oktatást, mint kváziközjószágot az állam szintjeinek hierarchiájában a lehető legalacsonyabb olyan szinten kell ellátni, ahol azoknak már nincs jelentős spillover hatásuk. Ez szinte biztosan magasabb szint, mint egy kistelepülés.

    Magyarul: ha egy hatszázlelkes falunak adjuk az általánosiskola-működtetés feladatát, az már azért se, már elvileg se tudja azt jól megoldani, mert a helyi gyerekek egy része (gyakran, ha nem elég jó az iskola, a helyi elit gyerekei) el tudn járni másik település iskolájába, és innentől a falu szintjén egyszerűen nincs megoldás a felmerülő problémákra.

    Varga Júlia a Zöld könyvben szintén a mai kis falvaknál jóval nagyobb, de demokratikusan (közvetlenül választott? a résztvevő települések által delegált?) vezetett iskolakörzetek mellett érvel.

    És végül, nem állom meg: az, hogy az egyházi fenntartású közoktatási szektor dinamikus növekedése “örvendetes”-e, ahogy a blogbejegyzés írja, vagy inkább egy aggasztó tünet, az az én számomra messze vezető, egyelőre megválaszolatlan kérdés. Mivel most még könnyebbé vált az egyházi intézményátvétel, a kérdés nem csak nyitott, igen aktuális is.

  • Radó Péter 2010.10.12. 09:39 Válasz

    Balázs, újfent módomban áll, hogy kifejezésre juttassam mindenoldalú egyetértésemet. Mégis élnék néhány pontosító megjegyzéssel. Ami a kistelepüléseket illeti: jó, ha az iskolák egy bizonyos szintig a helyükön maradnak, (az ennek alapjául szolgáló követelményt a jog az “aránytalan teher” elkerülésének szabályával írja le). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a fenntartói jogok ne kerülhessenek nagyobb méretű önkormányzatokhoz, ez kívánatos is lenne. Ha azonban legalább az alsó tagozat ott marad a kistelepülésen máris beindul az elit gyermekeinek elvándorlása (ha romák is vannak a képben, akkor már “white flight-ról” beszélünk), erre tehát az iskolák összevonása nem válasz. Szerintem a miénkhez hasonló törzsi társadalmakban erre egész egyszerűen nincs hatékony oktatáspolitikai válasz, csak a hatások mérséklését és a látványosan jogszerűtlen megnyilvánulások felszámolását lehet ambicionálni. (Ez sem lenne semmi.) A bejegyzés témája szempontjából azonban az a lényeg, hogy bármi történik, legyenek (nagyobb) helyi önkormányzatok és azok kellően tág mozgástérrel működtessenek az intézményi autonómiát nem túlkorlátozó helyi oktatásfinanszírozási rendszereket.

    Még valami: az egyházi szektor térnyerésével kapcsolatban használt “örvendetes” szó körüli idézőjel a szó értelmének megfordítását volt hivatott szolgálni. Ez szerintem is dráma, sőt, közpolitikai felelőtlenség.

Új hozzászólás írása