Egyik kedvenc hetilapom, a Figyelő (2010. 14. szám) a választások első fordulója előtt megelégelte, hogy a kampányban értelmes közpolitikai problémákról nem folyik vita. Megkért tehát 13 általam nagyra becsült közgazdát, hogy rakjanak össze egy programot a kormányzásra hajtó pártok helyett. (Nevüket nem érdemes itt felsorolni, mert az összeállítás javaslataik disztillátuma, nem tudható ki mivel ért egyet.)
Az oktatásról szóló rész négy pontja közül az első a „Meg kell állítani az oktatás színvonalának süllyedését!” címet viseli. A pont beltestében szereplő állítások nagyjából a következőek: évről évre romlik a végzős generációk színvonala, egyre kevésbé munka centrikus az életfelfogásuk, mindennek pedig drámai következményei vannak az ország versenyképességére. Az okok: nincs hosszú távú vízió és szétaprózódott az oktatási rendszer. (Nem lehet minden faluban minőségi iskola, ezért szedi össze busz a gyerekeket az Egyesült Államokban is.)
Nézzük e súlyos állítások legfontosabbikát: romlik az oktatás színvonala. Nagy általánosságban persze „köztudott”, hogy ez egy pocsék ország, ahol minden romlik, minden hanyatlik. Mégis van-e bármi, ami ezt alátámasztja? És általában: mi az, hogy színvonal? Az oktatás minősége egy nehezen megragadható, sok – gyakran egymásnak ellentmondó – tényezőből álló és megbízhatóan nem igazán mérhető dolog. Az oktatás eredményessége azonban többé-kevésbé mérhető, és ennek alapján vissza lehet következtetni a minőségre. Ami az eredményességet illeti, a problémát a viszonyítások kiválasztása jelenti, a mennyi a sok és mennyi a kevés eldöntéséhez nincs más megbízható referenciánk, mint a nemzetközi összehasonlítás. Vegyünk három valóban fontos indikátort: mennyi időt töltenek gyermekeink és fiataljaink az oktatási rendszerben, milyen végzettséggel és milyen kompetenciákkal lépnek ki belőle? E kérdések mindegyike önmagában is meglehetősen összetett, tehát – mivel nincs szükség többre, mint a tizenhármak ítéletét valószínűsítő vagy valószínűtlenitő jelzésekre – válasszunk ki három, széles körben alapvetőnek tekintett EU indikátort.
Várhatóan az oktatásban töltött idő
A korai iskola elhagyók (befejezett középiskolai végzettség nélkül kilépők) aránya
Olvasás-szövegértés terén a PISA 1 és 1 alatti szinten teljesítő (funkcionális analfabéta) 15 évesek aránya
Ezek az adatok tehát nem utalnak drámai színvonalzuhanásra, sőt. Nem okozna persze nagy nehézséget olyan indikátorokat találni, amelyek alátámasztják a tizenhármak állítását, az OktpolCafe boldogan áll mindenki rendelkezésére, aki súlyos problémákat igazoló adatokat spájzolna. Aki azonban szakértői mezben fut ki a pályára és közpolitikai ajánlásokat fogalmaz meg, annak nem kellene a mind újabb forrásokra igényt bejelentő oktatáskutatók és a politikusok által kedvelt válságkommunikáció eszközeivel élnie. Mondjuk meg, hogy mi a probléma, mi támasztja ezt alá és tegyünk javaslatokat a megoldásokra. Ehhez egy kicsit többre van szükség, mint annak kimondása, hogy nem lehet minden faluban minőségi iskola. (Az e mögött álló vélelmet, hogy tudniillik a falvakban alacsonyabb szintű az oktatás szintén igazolni kellene, de erről majd posztolok máskor.)
Ha tetszett a bejegyzés, klikk ide:
A bejegyzés trackack címe:
http://oktpolcafe.hu/13-okos-ember-avagy-a-szinvonal-hanyatlasarol-105868/trackback
a) A Műegyetemen az elsőéveseknek matematika és fizika felzárkóztató kurzust kell szervezni (pár éve megy), mert nem tudják a középiskolai anyagot. És még kreditet is kapnak érte, hogy több kedvük legyen hozzá.
Ezt hogy látod?
b) mit mutatnának hasonló indikátorok, ha nem az EU27-el, hanem néhány fejlett országgal történne az összehasonlítás (GB, Fr, D, skandinávok)? A versenyképesség a mai napi gyakorlatban ugyanis azt jelenti, hogy észrevehetően/jelentősen jobbaknak kell lennünk, mint az átlag…
c) az általad mutatott indikátorok a “low-end”-et mérik (kihullók, funkcionális analfabéták). Mi a helyzet a “high-end”-nél? Te is emlegeted a bevezetődben a kompetenciákat… Nyelvtudás, ITC használati készségek, kommunikációs képességek, kooperációra való képesség, képesség a (folyamatos és önálló) tanulásra…
d) van-e mérési módszer (nochdazu eredmény!) a pedagógusok minőségének felmérésére, nemzetközi összehasonlítására? Ha van ilyen eredmény, akkor mi a helyzet kies kis hazánkban?
e) és a jövő: kicsit bizonytalan vagyok a végleges számokban, de a különböző források szerint valahol 0 és 27 között van az idén természettudományos tárgyakra felvett tanár-hallgatók száma (országosan!). Ha jól tudom, vmilyen szint fölött (talán a középiskolában) az oktathat majd, aki a tanárképző szakokon eljut az MSc-ig – állítólag ter.tud. tárgyakban még nincs MSc hallgató…
Mint tudjuk, definíció szerint pesszimista az, aki reálisan látja a helyzetet és a jövőt… Üdv!!!! :)
Gabó, a poszt nem arról szólt, hogy jó a helyzet. A dolog a dokumentálatlan katasztrófa-kommunikációról szólt, mert meglehetősen irritáló, hogy a politikai diskurzus szóhasználata ily mértékben írja át a közpolitikáról szóló gondolkodást. Ha politikusok beszélnek így azt megszoktuk, mert a valóságtól erősen elszakadt politikai kommunikáció számára az oktatás minősége vagy eredményessége csak PR nyersanyag. (Persze már ez is elég bosszantó.) Még irritálóbb azonban, amikor oktatáskutatók hergelnek politikusokat válságkommunikációval, mert ez tényleg nem szól többről, mint több közpénzre bejelentett igényről. Ebben a konkrét esetben egyébként nem biztos, hogy a megkérdezett közgazdászoktól származik az állítás, amit megkérdőjeleztem, miért lenne a sajtó jobb állapotban, mint a politika? Amiről írsz, az mind lehetséges indikátora a problémáknak. Naaaaagyon negatív de legalább evidence-based:-)
nem vitatkoztam azzal, amit mondtál – azzal egyetértek!
Amiket kérdeztem, írtam, azok egyszerűen jelenségek, illetve kérdések – amelyek engem foglalkoztatnak /no meg a megbízóimat:)/ amikre várom a választ az igazi szakértőktől!
Az “oktatáskutatók hergelését” (ami téged a jelek szerint rendesen felbosszantott) igazából nem ismerem – én a problémával úgy találkoztam, hogy a megfelelő outputot /mérnök, szakmunkás stb./ igénylő cégek képviselői kezdtek el panaszkodni és kértek segítséget. És látom, hogy a sajtóban megjelő hírek, jajongások egy részét ők generálják… Ők pedig tényleg nem forrásokért lobbiznak /sokszor inkább ők adnának, ha lenne hova!/, hanem csak szükségük lenne a köz- és felsőoktatás versenyképes (!!!) outputjára. Aztán az ő jajongásuk átmegy a köztudatba, ismétli boldog-boldogtalan… De ez szerintem nem baj – nagyobb baj lenne, ha nem beszélnénk egy problémáról. Márpedig az, hogy a magyar gazdaság versenyképességének korlátja a versenyképes “human resource” hiánya, az – az érintettek véleménye szerint – valódi probléma.
Na de mint köztudott: probléma nincs, csak megoldandó kihívás! :)